Megtalálni a szerep lelkét!

Olt Tamás színművész – aki ír is, rendez is, muzsikál is – leginkább nyomot akar hagyni, de nem elsősorban a színháztörténetben vagy az irodalomban, pláne nem a sztármagazinokban vagy a slágerlistákon, hanem a nézők lelkében. Úgy érzi: szerencsés ember, mert nem kell dolgoznia, hiszen azzal foglalkozhat, ami a hobbija. (Bár időnként munkát is vállal.)

Tegnap Burkus volt, a farkas a Nemzeti Színházban az Éden földön előadásban, holnap mint író és rendező Nyíregyházán készül a Taurin-trauma ősbemutatójára, ma délelőtt a MÁV Szimfonikusokkal és a Honvéd férfikarral próbált, verset mondott, este előadás lesz, a Nemzeti Múzeumban mutatják be az I. világháborús emlékműsort. Nagyon elfoglalt. Soha nem dolgozik?

– Sokat dolgozom! Ma például egész nap.

Pedig azt szokta mondani, hogy szerencsés ember: nem kell dolgoznia, mert azzal foglalkozhat, ami a hobbija.

– A színház a hobbim. Elsősorban színész vagyok, és esetemben az írás is, a rendezés is, de még a zene is a színházi alkotómunka része. A hangsúly az alkotáson, a teremtésen van. Ma viszont leginkább csak dolgozom. Kaptam ezt a felkérést a Honvéd Férfikartól, mondjak el három verset a koncerten, és én elvégzem ezt a feladatot.

De én láttam a próbán: nagyon ott volt mint színész!

– A zeneművek között a tőlem kért három irodalmi alkotást – Juhász Gyula, Ady Endre és Gyóni Géza versét – igyekszem a legjobb tudásom szerint elmondani. A tanult mesterségem, a szakmám szabályai szerint próbálom teljesíteni a feladatot. Biztos vagyok benne, hogy amikor majd elhangzik a Gyóni-vers, lesz olyan néző, akinek lúdbőrözik a háta, talán lesz, akinek még a könnye is kicsordul. Ebben persze nagy szerepe van a költőnek, de nekem is úgy kell elmondanom, hogy hasson, hogy megérintse a hallgatót. Ez a feladatom. De ebben nincs különösebb önálló alkotás. Ez elsősorban színészmesterség.

Erre a mesterségre azért szükség van a színházban is!

– Ha a színházban szerepet játszik az ember, tehát amikor alkot, akkor nem patikamérlegen adagolja a hozzávalókat. Természetesen fontos a mesterségbeli tudás, de nem méricskéljük, hogy miből mennyi kell egy szerep megformálásához. Olyankor elsősorban a léleknek kell működnie. Meg kell találni a szerep lelkét!

Pályája során előfordult már, hogy ez nem sikerült?

– Volt már olyan, hogy nagyon sokáig küzdöttem egy szereppel, amíg végre megtaláltam a lehetséges kapcsolódási pontokat. Szörnyű lenne, ha ez nem sikerülne, ha nem tudnám igazán szeretni, élvezni azt, amit éppen csinálok. Időnként persze vállal az ember kompromisszumokat.

Ahhoz még elég fiatal, hogy visszaadjon egy szerepet!

– Annyira azért már nem vagyok fiatal. Lassan tíz éve, hogy erre a pályára léptem. Van, aki egy év után is ad vissza szerepet. Szerintem ez nem kor, hanem személyiségfüggő. Számomra nem létezhet olyan kis szerep, ami nekem derogálna. Sőt! A kis szerep is lehet jelentős. Az egyik legszebb feladat a nem létező szerepből szerepet csinálni.

Tényleg soha nem érezte, amikor megkapott egy szerepet, hogy ez nem én vagyok?

– Az a jó! Minél kevésbé hasonlít hozzám egy szerep, annál jobb. Történt egyszer – amikor az ember azt az önteltebb, önzőbb, bőrdzsekis, hosszú hajú korszakát élte, és ez az ember én voltam –, hogy rám osztottak egy önző, öntelt, kicsit pökhendi figurát. Meg nem mondom, hányadik esküdt voltam a Tizenkét dühös ember előadásban, és nagyjából már az olvasópróbán tudtam, ki vagyok. Élveztem ugyan a közös játékot, az együttműködést a többiekkel, de a saját szerepemmel nem kellett különösebben megküzdenem. Az alkotás öröme és kínja ebben az esetben elmaradt. Viszont a Lear királyban – még ez is Nyíregyházán történt – én voltam Edgar, Gloster fia, pedig az alkatomnak talán jobban megfelelt volna Edmund, a törvénytelen fiú szerepe. Az vágott volna igazán pofán. Viszont ez így hihetetlen kihívás volt. És nem is sikerült rosszul.

Azért egyre gyakrabban kapja a keményebb szerepeket. Főtáltos, sámán, farkas…

– Ebbe lassacskán bele kell törődnünk… A főiskolán még Rómeót szeretne játszani az ember, meg Hamletet, más alkatú fiúk pedig III. Richárdot vagy A vágy villamosában Stanley Kowalskit, de ezeket a szerepeket majd én kapom meg. Rám pedig már nem osztják Rómeót. Ha mégis rám osztanák, megpróbálnám lebeszélni a rendezőt, az igazgatót…

Pedig az lenne csak az igazi kihívás!

– Az nem kihívás lenne, hanem tévedés. Esetemben a halk szavú, visszahúzódó ember eljátszása igencsak ellentmondásos, bár az a kérdés, milyen a lelkülete a szerepnek. Persze az is nagy tévedés lenne, ha valami ordas nagy sudri bunkót osztanának rám, mert azt hiszem, nem vagyok egy ordas nagy sudri bunkó, bár talán az alkatom miatt az ilyen szerepeket is képes lennék eljátszani.

Már a tanulmányai, a gimnáziumi francia tagozat miatt sem feltételezném az ordas nagy sudri bunkóságot. Pedig nagyon jó szó!

– Van ez legalább két szó, vagy inkább négy! Bár lehet, hogy egybe írnám, ha valamelyik darabomba bekerülne…

Szóval miért is választotta a francia tagozatot, amikor népszerűbb volt az angol vagy a német nyelv?

– Sosem szerettem a nyájjal együtt bégetni. Németül már tudtam, aztán a francia mellé kellett még egy nyelv. Francia kéttannyelvű osztályba jártam, az volt az alap, a tanítás nyelve, ezért felvettem az angolt. Abból is érettségiztem.

A francia kultúra vonzotta? Vagy a szülei javasolták?

– Mohácson éltünk, az egész város tudta, hogy kik a franciások, nemcsak azért mert piros sálat viseltek, hanem mert mindig jókedvűek voltak, és kicsit hangosak, kicsit renitensek. Ezek a tulajdonságok az én esetemben is mind adottak voltak. A szüleim természetesen fontosnak tartották, hogy tanuljak. A kultúra, a művészetek iránti érdeklődés is megvolt, megvan a családban. Édesanyám csellista…

Zenetanár?

– Zeneművész. Több szimfonikus zenekarban játszott, például a kaposvári Csiky Gergely Színház szimfonikus zenekarában is húzta. És persze évtizedekig tanított is.

Tehát az édesanyjának köszönhető a színházi kapcsolat?!

– Mi több: az édesapám is játszott a kaposvári színházban. Ott jöttek össze a szüleim.

Bocsánat, nem tudtam, hogy az édesapja színész…

– Csak volt színész. Gyakorlatos színészként került Kaposvárra még Lukáts Andorral. Azt hiszem, akkoriban úgy hívták azokat a kollégákat, akiket nem vettek fel elsőre a főiskolára, de kaptak egy esélyt, hogy segédszínészek legyenek, letették a szükséges vizsgákat, aztán a csoportos feladatokon túl előbb csak kisebb, aztán majd nagyobb szerepeket játszhattak. Annak idején édesapám is megkapta az Ahogy tetszikben Charles, a birkózó szerepét, aztán húsz év múlva ugyanazon a színpadon az Ahogy tetszikben én voltam Charles, a birkózó. Édesapámat Zsámbéki Gábor rendezte, akkor már ott volt Ascher Tamás és Babarczy László is, aki később főrendező, majd évekig a kaposvári színház igazgatója volt, és miután az ottani egyetem Művészeti Főiskolai Karán létrehozta a színész szakot, az én mesterem lett.

Az édesapja miért hagyta el a pályát?

– Azért vagyok én itt, mert ő már nincs ott...

Lehetne bővebben?!

– Ő is egy nagy újrakezdő. Az egész családunk ilyen. Édesapám előbb földmérő mérnök lett, aztán építész, majd elvégezte a jogot, dolgozott jegyzőként, most pedig ügyvéd. Azt hiszem, a színházat leginkább miattunk hagyták ott a szüleim, hogy mi – a bátyám és én, megszülethessünk, és ott lehessünk, ahová sikerült eljutnunk.

Ezzel mintha azt sugallná, a színház nem igazán családbarát intézmény.

– Miért?! Családbarát?! Jászai Mari mondta: színész élet, cigány élet. Folyton úton vagyunk. Rengeteg a bizonytalanság. Gondoljon csak bele, ha a két szülő este a színházban van – mindegy, hogy az egyik a színpadon, a másik meg a zenekari árokban húzza –, a gyerekekkel ki van otthon? Vagy mondjuk a főpróbahéten, amikor pattanásig feszülnek az idegek, ki törődne a háztartás, a család gondjaival?!

Mégis engedték, hogy a kisfiukból színész legyen?

– Csak a kisebbik fiú lett színész! A bátyám jogot végzett. Szerencsére a szüleink különösebben nem szóltak bele a pályaválasztásunkba, viszont minden lehetőséget megadtak a tanuláshoz.

Az első színházi élménye megvan?

– Mindjárt két első is van. Amire emlékszem, az egy mesedarab volt, és abban egy maci, akitől én nagyon féltem. A nyuszi is félt, tehát én is féltem. Tulajdonképpen én még szerencsésnek mondhatom magam, mert a mai gyerekeknek már egy vámpír sem számít. Nekik az már semmi, hogy a vámpír kiszívja a vérem, legfeljebb amiatt lehet számukra érdekes, ha lekaratéz vagy gyorsabban lő, mint én. A másik első a felvételi…

A meghatározó színházi élmény?!

– A meghatározó színházi élményt kérdezte, és az én esetemben a felvételi az volt. Szüleim is vittek színházba, jártunk a gimivel is Pécsre, Kaposvárra. Ekkor még pontosan úgy működtem, mint a legtöbb osztálytársam. Örültünk, hogy kimozdulunk, a nagyvárosba megyünk, aztán ha valami lekötött a színházban, azt megnéztük, ha nem, akkor ellógtunk. Az első igazi, meghatározó élményt, amikor egyértelművé vált számomra, hogy semmi mással nem akarok foglalkozni, csak a színházzal, azt a kaposvári felvételin éltem át. Mohácsi Jánossal valami kis jelenetet próbáltunk. Mint vadász kellett volna egy háromperces szösszenetet előadnom. És akkor én is – ahogy azt a szakma legaljától gyakran láthatjuk, ráadásul még tapsolnak is nekik – megpróbáltam úgy mozogni, úgy viselkedni, mint egy öreg vadász. De Mohácsi János rám szólt: ne illusztráld, ne eljátszd, hanem legyél te az öreg vadász! Az igazi színész nem illusztrálja a szerepét, hanem azzá válik, akinek vagy aminek éppen lennie kell. Ekkor értettem meg, hogy belül kell átalakulnom. Amikor szinte már azt éreztem, hogy az öreg és beteg vadász bőrében vagyok, rádöbbentem, hogy ez az átlényegülés lehetséges. Ekkor már tudtam, a helyemen vagyok: ezt kell csinálnom. Nem érdekel semmi, se hírnév, se taps, se tévé, se magazin…

Ez volt a nagy rácsodálkozás: mi minden van egy emberben?!

– Annál lényegesen több… Az ilyen felvetéssel kapcsolatban szoktam idézni Agárdy Gábort, ő azt mondta: aki elhiszi magáról, hogy este héttől ő Anglia királya, az egy őrült, de aki nem hiszi el, az rossz színész. Az az ember, aki ezt jól csinálja, az estéről estére lehet szerelmes, estéről estére átélheti az első csók élményét, másnak csak egyetlen első csók adatik meg. A jó színész minden este meghalhat, aztán tíz óra húszkor az öltözőjében feltámad és hazamegy, mintha mi sem történt volna. Micsoda szabadság ez?! Mennyi lehetőség?! Persze azért ez a tökéletes átalakulás ritka adomány. Nem minden előadáson sikerül ezt megélni, de akár egyetlen egyért is megéri...

A kaposvári főiskola előtt már Nizzában is színházművészetet tanult, vagy az akkor még az útkeresés időszaka volt?

– A színház mindig is ott volt az érdeklődésem központjában, de akkoriban még leginkább csak a játék lehetősége vonzott.

Közben az egri főiskola kitérő volt, hogy esetleg az írói pályára készült volna a magyar–francia szakkal?

– Nizzában nagyon jól éreztem volna magam, de amiatt kicsit csalódott voltam, hogy túl sok újat nem tanultam. Közben a francia pályázatommal kapcsolatban volt egy kis félreértés, és itthon kellett folytatnom a tanulmányokat, de túl voltam már minden jelentkezési határidőn, viszont a jeles magyar érettségivel felvételi nélkül jutottam be az egri főiskolára, és azzal foglalkozhattam, amit szeretek: az irodalommal, a művészetekkel. Aztán, amikor indult Kaposváron a színész szak, akkor már oda jelentkeztem.

Nem lett volna jobb Pesten?

– Semmi értelme a „mi lett volna” típusú felvetéseknek. Akkor indult a kaposvári főiskolán a színészképzés, a legjobb tanárokkal: ott volt Babarczy László, Ascher Tamás, Spiró György, Gyarmathy Ági… Babarczy korábban tanított a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán, sőt, rektorhelyettese, majd rektora is volt. Tudtam róla, szeretné kiküszöbölni azokat a problémákat, amelyek nehezítették a korábbi színészképzést. Nekünk óriási szerencsénk volt. Nem voltak előttünk rossz példák, igaz, jók sem: de mindannyian bizonyítani szerettünk volna. Reggeltől estig ott voltunk a főiskolán, ha hajnalig próbáltunk, akkor sem volt kérdés, hogy reggel fél 8-kor ott kell-e lennünk akrobatikán. Rendkívül intenzív burokban éltünk, nagyon komoly felkészítésben volt részünk.

Pesten viszont talán több lehetőség adódott volna a megmutatkozásra!

– A főiskola után azonnal szerződést kaptam. Nyíregyházán, majd Debrecenben is kiváló szerepeim voltak, most pedig Budapesten a Nemzeti Színház tagja vagyok! Azt hiszem, semmi okom a panaszra!

Nem volt abban némi elégedetlenség, amikor a színjátszás mellett elkezdett írni is, rendezni is?

– Az elégedett ember otthon ül. Én közölni akartam, kifejezni, alkotni. Elsősorban színész vagyok, és amikor rendezek vagy írok, akkor is színházat csinálok. Eddig elsősorban a saját darabjaimat rendeztem, de ezek nem is igazán színművek, inkább azt mondanám: szövegek.

Ha nem ír egyetlen nagymonológot sem, vagy néhány jól idézhető mondatot, hogy fog bekerülni az irodalomtörténetbe, vagy legalább a bölcsek könyvébe?!

– Azért hinni szeretném, hogy van olyan szövegem, amely irodalmi alkotásként is megállná a helyét. Egyébként most nyáron, augusztusban fejeztem be egy kétfelvonásos, tizenöt szereplős színművet Fedák Sáriról, a címe: Az ember, aki rosszkor volt rossz helyen, aztán megint. Eredetileg Kubik Anna ötlete volt, hogy írjam meg ezt a darabot, aztán sikerült beleásnom magam a történetbe, és végre megszületett a színmű. Nagyon örülök, hogy már több színház is érdeklődött, de elsősorban Kubik Anna és a debreceni Csokonai Nemzeti Színház számára készült. Ennek ellenére azt kell mondanom, nem igazán érdekel sem a magazinok címlapja, sem a taps, sem a mellszobor, hanem csak az alkotás maga. Nem a világirodalomban akarok nyomot hagyni, hanem az emberek lelkében. Arra törekszem, hogy hatással legyek az életükre. Az is jó, ha szívből nevet a néző, ha van három poén, amit megjegyez, legalább addig nem a gázszámlával törődik, hanem egy kicsit jól érzi magát. Az pedig már csak ráadás, ha van egy olyan gondolat, amelyet az előadással sikerül elültetnem benne, amit aztán magával visz és tovább gondolja.

A gázszámláról jut eszembe: mennyire foglalkoztatja a politika?

– Semennyire.

Pedig amikor bármivel kapcsolatban véleményt mond, akkor az mindjárt politikai állásfoglalás is…

– Az esti híradók idején kezdődnek a színházakban az előadások. Jó esetben ilyenkor én is színpadon vagyok. Igaz, nem lehet nem tudni a közügyekről, a különböző közösségi fórumokon is elérnek a hírek. Természetesen nekem is van véleményem mindarról, ami ma a világban történik, akár még politizálhatnék is, de a színház ne foglaljon állást, ne politizáljon, a színház kérdezzen, nyissa fel a szemem, mutasson alternatívát, sarkalljon arra, hogy véleményem legyen. Magánemberként a művész politizálhat, de a művészet soha. Az én feladatom, hogy szórakoztatva gondolkodtassam az embereket.

Filip Gabriella

| fotók: Eöri Szabó Zsolt

–––––––––––––––-

Olt Tamás

(1981) Mohácson járt iskolába, felsőfokú tanulmányait a nizzai Université Sophia Antipolison kezdte, majd az egri Eszterházy Károly Főiskolára járt. A Kaposvári Egyetemen (akkor még főiskolai karán) végezett színészként 2006-ban. 2006 és 2011 között a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban, 2011-től a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban játszott. 2014 óta a Nemzeti Színház társulatának tagja. Saját darabjait rendezte Nyíregyházán, Debrecenben és a váci Dunakanyar Színházban.

A Nemzetiben az Éden földön, az Isten ostora, az Ingyenélők, Fekete ég – A fehér felhő és a Liliomfi előadásokban látható. Az évadban fellép majd a Betyárjátékban, a Csongor és Tündében és a Cyranóban.

(2015. december 11.)