„Velem még mindig dolgozni akarnak…” - Törőcsik 80

Törőcsik Mari 80 éves. A Körhinta Marijaként robbant be a köztudatba 1956-ban, és még ma is játszik színpadon, filmen. Kivételes pálya az övé. A magyar színjátszás és a magyar film meghatározó egyénisége. Az egyetlen, aki magyar színésznőként világsztár lett. Közel 130 színházi és száznál több filmszerep, rádió és tévéjátékban nyújtott alakítás fűződik a nevéhez. A Nemzeti Színház társulatának tagja volt 1958 és 1979 között, majd 2002-től újra – vagyis immár 33 éve.

Törőcsik Mari színészi pályafutását mindörökre meghatározta, hogy 1956-ban a Blaha Lujza téren álló Nemzeti Színházban mutatkozott be. Azon a színpadon játszott, melyen néhány évvel korábban még Bajor Gizi, Somlay Artúr és Bartos Gyula is fellépett. Ráadásul néhány pályatársa, így Mészáros Ági, Makláry Zoltán, Gobbi Hilda és Lukács Margit őrizte a régi Nemzeti játékstílusát, szellemiségét.

A kiváló művészekről szóló írásoknak visszatérő mondata, hogy már első színházi szerepére felfigyeltek a kritikusok. Törőcsik Mari bemutatkozására ez nem igaz: hiába voltak filmsikerei, hosszú időbe telt, amíg egyhangúlag dicsérték színpadi játékát. Szerencséjére igazgatója, Major Tamás bízott benne, de az még a direktort is meglepte, hogy csak tíz év után fogadták el Törőcsik Mari személyiségét maradéktalanul. A színésznő addig többnyire a nagy tekintélyű kritikus, Kárpáti Aurél szavaiba kapaszkodott, aki 1958-ban ezt írta róla Ibsen Peer Gynt című drámájáról szóló bírálatában: „Solvejg szűkszavú szerepében is meggyőző jelét adja kivételes színészi tehetségének, közvetlen alakítókészségének és egyéni bájának.”

A szürkeség áttörése

Törőcsik Mari 1971-ben pályakezdésének nehézségeiről is beszélt Galsai Pongrácnak: „Színpadi létezésem sokáig bizonytalan volt. Csak mutáltam a térben. Nem tudtam betölteni. (…) A színpadon a mozdulatok nyíltabbak, szélesebbek. Mégis természetesnek kell lenniük. De hány álmatlan éjszakára van szükség, amíg az ember ezt megtanulja! S ugyanakkor a bensőséges színészi alkatán se kövessen el erőszakot. Tisztának lenni, egyszerűnek, igaznak, súlyosnak. Ha kell, szürkének is. De úgy, hogy ez a szürkeség a harmadik emeleti karzatig felcsapjon!”

A szürkeség igazi áttörése 1959-ben kezdődött. A Nemzeti Színházban az orosz Grigorij Konszkij Törőcsik Mari kedvéért rendezte meg Alekszej Arbuzov Tánya című színjátékát: „Mind a mai napig hallom, ahogy a nézőtérről ismételgette, hogy energícsni, Mari, energícsni! Amit én pontosan értettem, mert elmagyarázta, hogy mindenhez, még egy halkabb sóhajhoz is belső energia kell. Anélkül a színpadon semmi sem megy” – idézte fel a színésznő Szabó G. Lászlónak a Vasrózsa című „beszélgető-könyvben”.

Erről az előadásról született Pilinszky János szabálytalan kritikája, ami arról tanúskodik, hogy a költő az elsők között ismerte fel a színésznő egyedi emberábrázoló tehetségét: „A színészek túlnyomó többsége alakító művész, megformálja a figurát. Törőcsik Mari ritka kivétel, ő nem alakítja, ő táplálja szerepét, lázas ihlettel és folyamatosan. A színpadi alak számára nem kész ruha, mit estéről estére magára ölt: szemünk láttára, pillanatról pillanatra emeli ki szerepét önmagából és szövegéből, a teremtés forrón csupasz és kockázatos gesztusával.”

A szakmai elismerést csakhamar közönségsiker követte: Törőcsik Mari 1968-ban Iglódi István rendezésében a Katona József Színházban Leonyid Zorin A varsói melódia című kétszemélyes darabjában Helga szerepében hódított.

Majorral együtt

A Nemzeti Színházban Törőcsik Mari Major Tamással dolgozott a legtöbbet. A Vízkereszt vagy amit akartok volt 1960-ban az első, és a Téli rege 1978-ban az utolsó közös munkájuk. Shakespeare mellett színre vitték Csokonai Vitéz Mihály, Örkény István, Peter Weiss, Peter Hacks, Németh László és Molière egy-egy művét. Nemcsak Major Brecht-adaptációi – Törőcsik Mari 1968-ban A vágóhidak Szent Johannájában a címszerepet, 1972-ben A szecsuáni jólélekben Sen Tét alakította – gerjesztettek éles polémiákat, heves vita bontakozott ki 1971-ben a Romeo és Júlia színreviteléről is.

Törőcsik Mari Mészáros Tamásnak 1974-ben így vallott a nemzeti színházi műhelymunkáról és Majorról: „Kétségtelen, hogy a szakmát Majortól tanultam meg. Ő nagyon sokat tud arról, hogy mi a színház és a színészet, és én értek is az ő nyelvén. Sajnos sokszor úgy van, hogy az elgondolásai jobbak, mint a végeredmény. Így volt ez a Romeo és ­Juliánál. Ahogy múlik az idő, egyre jobban tudom, hogy Majornak jó elképzelései voltak, de mindannyian gyávák voltunk kivitelezni.”

Törőcsik Mari életében a Nemzeti Színház átszervezése döntő változást hozott: 1979-ben megvált a társulattól, s a győri Kisfaludy Színház művészeti vezetője lett; majd 1980-tól 1990-ig a Mafilm színtársulatának a tagja. Ezt követően a szolnoki társulatban játszott.

A szabadúszó-létben kiemelkedő rendezőegyéniségekkel találkozhatott: Harag Györggyel, Vámos Lászlóval, Iglódi Istvánnal, Ruszt Józseffel, Maár Gyulával, Babarczy Lászlóval, Ascher Tamással, Fodor Tamással, Zsámbéki Gáborral.

Érzéki lábfej és sikertelen igazgatás

A korszak meghatározó alakítása a Nemzeti Színházhoz fűződik: 1981-ben Jurij Ljubimov itt rendezte meg Bertolt Brecht Háromgarasos operáját. Törőcsik Mari Peachumné szerepét kapta. Nánay István érzékletes kritikában számolt be alakításáról: „Olyan a teste, mintha nem lenne benne csont; mint a colstok, állandóan összecsuklik – így fejezi ki a színésznő Peachumné alkoholtól fizikailag szétesett voltát. (…) Amikor a szexuális szolgaságról dalol, kibújtatja lábát a papucsából, lassan, kecses ívben, kacéran felemeli, lábfeje érzéki hullámmozgása közben lábujjait szétfeszíti, majd hirtelen összezárja, s a strófa végén elégedetten visszadugja lábát a papucsba. Alig néhány mozdulat, s az egy helyben álló színésznő feltárja figurájának lényegét.”

A magyar színházművészet megújulásában és Törőcsik Mari művészi útkeresésében egyaránt fontos állomás a Száz év magány című Márquez-regényből 1990-ben Szolnokon készült előadás. Taub János rendező ekkor találkozott először Garas Dezsővel és Törőcsikkel, s talán itt fogalmazódott meg színház-alapítási tervük. A tervezgetést tettek is követték, s 1993-ban a Nagymező utcában megnyílt a rövid életű Művész Színház.

Törőcsik Mari, hogy a kezdeményezésnek hitele legyen, maga vállalkozott az igazgatásra. Az új színházat azonban barátságtalan hangnem fogadta a bulvársajtóban, s már a harmadik héten kimondták, hogy megbukott. Az igazgatónőt személyében is támadták, a fenntartótól még fegyelmit is kapott (!), keserű szájízzel vonult vissza. „Nem értett a színházigazgatáshoz” – talán még azok is így mentegették magukat, akik rábeszélték, hogy vállalja el a direktori feladatot.

Alfölditől Zsótérig

A Művész Színházban Anatolij Vasziljev 1994 tavaszán A nagybácsi álma című Dosztojevszkij-novellából rendezett színjátékot. Ezzel Törőcsik Mari alkotóművészetében új fejezet kezdődött. Nem volt egyszerű Vasziljev rendezésében szerepelnie, de a színésznő – ahogyan Koltai Tamás megörökítette – „élvezte a szakmai kihívást, azt, hogy egészen másképp kellett játszania, mint megszokta, szinte koreografikusan építette föl a szerepét, gesztusokból, artikulált hangokból, a jelenlét súlyából.”

Az előadással az orosz rendező nem lehetett maradéktalanul elégedett, nem is tudta teljességgel befejezni, s a közönségnek sem tetszett; ez azonban nem befolyásolta kapcsolatát Törőcsik Marival, aki 1995-ben Vasziljev moszkvai színházában eljátszhatta A nagybácsi álma női főszerepét – magyarul; majd 1998-ban Szolnokon, 2009-ben Kaposvárott dolgoztak ismét együtt. A kaposvári bemutató – Marguerite Duras: Naphosszat a fán – különösen emlékezetes, hiszen a színésznő súlyos betegsége után ebben az előadásban tért vissza a színpadra – vagyis az életbe.

Törőcsik Mari 2000-ben a Nemzet Színésze lett, majd 2002-ben ismét a Nemzeti társulatába szerződött. De nem húzódik vissza kiváltságai mögé, s nem tetszeleg a nemzeti színjátszás nagyasszonyának szerepében. Nem a saját múltja, hanem a színészet jelene és jövője érdekli. Nem siratja fiatal éveinek színházát, helyette ifjúi kíváncsisággal tekint az újra. Csaknem állandóan színpadon van. Elfogadta Vidnyánszky Attila felkérését 2003-ban, és részt vett a beregszászi társulat nyári előadásában, a Gyulai Várszínházban. Fellépett a Krétakör előadásán és a Maladype Színházban. Játszott, játszik Eszenyi Enikő, Bocsárdi László, Alföldi Róbert, Ács János, Csizmadia Tibor, Zsótér Sándor, Viktor Rizsakov rendezésében.

„Az én koromban már nem szedik szét az embert. Engem meg mindig hívnak, velem még mindig dolgozni akarnak” – mondja nem kis büszkeséggel 2013 márciusában Szabó G. Lászlónak.

Pályatársait, az új színésznemzedék jeles alakjait nem patetikus szólamokkal, hanem a közös munkával kapcsolja a Nemzeti Színház évszázados szellemiségéhez Törőcsik Mari. Hogyan is biztatták a Blaha Lujza téren kezdő színésznőként idős kollégái? „Nem mindenki a Nemzeti része, aki tag. De te be fogsz épülni a falak közé.”

Gajdó Tamás

(2015. november 20.)