Weöres Sándor hatalmas versregényéből, a Psychéből készítettek előadást a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének most negyedéves diákjai, osztályvezető tanáruk, Vidnyánszky Attila rendezésében. A nyáron Gyulán nagy közönségsikerrel bemutatott vizsgaelőadás a Nemzeti Színházba költözik.
Miért a Psyché?
– Szabadság, szerelem, lázadás – ezek jutnak hirtelen eszembe. Mindaz, ami egyszerre fölszabadító és halálos, szárnyakat ad és összetör, elpusztít. A fiatalság, az édenkert íze, aztán a betegség, az elmúlás és a halál keserűsége. A művészlét, a Weöres által zseniálisan kitalált költősors. Ezekről szól a tobzódó és szertelen Psyché. A mű buja és szemérmes erotikája magával ragadó, Weöres mélységes emberismerete lenyűgöző.
Az előadásnak Gyulán, a vár mögötti ligetben volt a bemutatója nyáron. Most a Nemzeti Színház egyik kis játszóhelyére, a Kaszás Attila Terembe kerül. Szabadból a zárt térbe. Hogyan változik az előadás ezáltal?
– Minden térnek más a zenéje, az igazsága, ami alapvetően meghatározza a megszólalási módot. A gyulai park tágasságába helyezett előadás azt sugallta, hogy minden a sötétbe fulladva eltűnik, és onnan buggyan ki újra a fénybe. Most azon dolgozunk, hogy a már megteremtett intimitást, a titkokat megőrizzük. A fák, a bokrok sejtelmessége helyett többrégetű tüllök, fátylak használatával erősítjük azt az érzetet, hogy ami közeli egyszerre távoli, ami megragadható egyszerre illékony is. Ezt már kitaláltuk.
Kitaláltuk – többes számot használ. A diákokkal való munkában nem a rendező diktátuma érvényesült?
– Egy sor dologban közreműködtek, amit rendezőként egyébként nem adok ki a kezemből, így például zenéket válogattak, dalokat írtak, Szásával (Olekszand Bilozub – a szerk.) részt vettek a díszlet- és a jelmeztervezésben is. Nagyon kollektív módon született az előadás. A diákjaimmal egy tanéven keresztül a Psychével foglalkoztunk. Az volt a célom, hogy maguk jöjjenek rá arra, miként színháziasítható egy nem drámai szöveg, mint Weöres versregénye. Így felfedezik egy műalkotás belső logikáját, kitapintják az energiákat, és megtanulják azt is, hogyan lehet a térben szituációkat létrehozni. Később aztán jöhetnek a jól megírt drámák, amelyekbe bele van rejtve, kottázva a szituáció, a drámai konfliktus, és ott azt kell megfejteni.
Mi a kulcsa ennek a pedagógiai munkának? Mi volt a diákok legfontosabb feladata?
– Hétről hétre kiadtam a témát, a szövegrészt, a verset, vagy akár csak egyetlen mondatot a műből, ők pedig hozták a különféle etűdöket, rövid jeleneteket, amelyeket elemeztünk. Ezekből száznál is többet csináltak, amelyek egyike-másika foszlányaiban bekerült aztán az előadásba. Nem azt kértem tőlük, hogy karaktereket építsenek, hanem azt, hogy mindig az énből fogalmazzanak. Mindig azt vizsgálják, hogyan, mit teszek „én, az adott körülmények között”. Meggyőződésem, hogy ez a kulcs. Megtanulni azt, hogy bármilyen szerepben először önmagukban találják meg a figura mozgatórugóit. Ha ezt tudják, később eljutnak oda, hogy hitelesen tudnak karaktereket is játszani. De ezt nem szabad siettetni, ez eljön szinte magától…
Vagyis nem szerepekre készültek.
– Pontosan. Szerepeket csak az utolsó utáni pillanatban osztottam ki. Azt akartam, hogy mindenki minden témával foglalkozzon. Ráadásul az volt az ötletem, hogy minden leány Psyché legyen. A fiúknál is csak Psyché férjének, Zedlitz bárónak és Nárcisznak a szerepét rögzítettem, a többiek mind több alakot játszanak.
Hét lány van a Vidnyánszky-osztályban – hogyan lehet mindenki Psyché? Kényszer szülte a koncepciót?
– A gondolat volt meg előbb. Két éve a Nemzetiben már meg akartam rendezni a Psychét, amiben Nagy-Kálózy Eszter és Béres Ilona játszották volna ezt a titokzatos alakot. Engem az izgatott most is, hogy ne egyetlen Psyché történetét mondjuk el, hanem a „psychéizmusról” meséljünk, mert Weöres művében ez is benne van. Minden nőben ott él, szunnyad vagy kitörni kész a lázadó, korlátokat nem ismerő, szabadságra és szerelemre vágyó Psyché. Azzal, hogy nem egy, hanem sok nő játssza az előadásban, vagyis számos eltérő személyiségen keresztül mutatkozik meg, még gazdagabban tárul fel ennek a versekbe szőtt egyetlen alaknak, és magának a műnek a játékossága és összetettsége. Amit Weöres a könyvében egy alakba sűrített, mi szálakra szedtük, és színházi eszközökkel újraszőttük.
Az előadás bekerül a Nemzetibe. Nem félti mély vízbe dobni a diákjait?
– Sok mindent meg lehet tanulni a színészmesterségből, de az előadás technológiáját csak egy valós színházi próbafolyamat kínkeservei közepette tudják megélni. Fokozatosan avatódtak be a tanítványaim, és most is óvom őket attól, hogy szétaprózódjanak. Másod éven már benne voltak a Nemzeti Színházban általam rendezett János vitézben, akkor még csapatban, kórusként dolgoztak. Aztán egy-egy villanásnyi önálló megszólalást kaptak a következő évben a Fekete ég – A fehér felhőben. Ebből a nemzetis előadásból készült egy ötven perces diákverzió is, amit a miskolci SZEM-en, az Európai Színművészeti Egyetemek Találkozóján és a Színművészeti Egyetemek Találkozóján Kecskeméten is előadtak. Októberben és novemberben az osztály egy része Fige Attilával készíti a Csongor és Tündét a debreceni Csokonai Színházban, először dolgoznak egy előadáson másvalaki irányításával. Ám a nyári Psyché volt az első igazi, önálló előadásuk. Büszke vagyok arra, hogy a gyulai premier úgy sikerült, hogy a munkánkat megméretethetjük a Nemzetiben is. Diákjaim sikeréért most már nem csak mint osztályfőnök és rendező, hanem mint igazgató is izgulok.
Kornya István
„Minden szokványra fittyet hányó”
Weöres Sándor és a Psyché
(Szombathely, 1913. – Budapest, 1989)
Tizenöt éves volt, amikor megjelent első novellája Szombathelyen, és négy versét közölte az Erő című ifjúsági lap (ezek egyike volt az Öregek, amelyet 1933-ben Kodály Zoltán megzenésített). 1932-ben debütált a Nyugatban. A Baumgarten-díjjal járó pénzből utazásokat tett Észak-Európában, járt Egyiptomban, Indiában és Kínában. A pécsi filozófia-esztétika tanulmányok után írta meg nevezetessé vált doktori disszertációját: A vers születése.
1948-ban költözött Budapestre, könyvtárosként dolgozott, feleségül vette Károlyi Amyt. Egy ideig csak gyerekverseket publikálhatott: 1955-ben jelent meg a Bóbita, és hatalmas műfordítói életművét is ekkor alapozta meg. Nagy visszhangot és közönségsikert arató köteteket adott ki: A hallgatás tornya (1956), Tűzkút (1964), Merülő Saturnus (1968), Psyché (1972), Ének a határtalanról (1980). Színművei A holdbeli csónakos, Octopus avagy Szent György és a Sárkány históriája, Kétfejű fenevad. 1970-ben Kossuth-díjat kapott.
„Húszéves korom óta, majdnem negyven esztendőn keresztül, sokat foglalkoztam az 1700-as évek végén, 1800-as évek elején élt magyar poétákkal. Csokonai, Kazinczy, Berzsenyi érdekelt, s a kevésbé híresek, sőt nagyrészt elfeledettek: Ungvárnémeti Tóth László, Vályi Nagy Ferenc, a rímkovács Kováts József és sok más. A korszak költőnői: Dukai Takách Judit, Újfalvi Krisztina, Molnár Borbála (…) Ezektől tanultam én nyelvet, fűszeres zamatokat, ijesztő bolondériákat, merészséget. És amikor saját költői ereim ellanyhultak, arra kényszerültem, hogy az ő hajdani nyelvükön és minden szokványra fittyet hányó bátorsággal megszólaljak. Vagyis megszólalt bennem egy idegen, könnyűvérű, szép hajdani hölgy, Psyché, Lónyay Erzsébet, aki nem én vagyok, rám még csak nem is hasonlít...” – nyilatkozta 1973-ban a Népszabadságnak Weöres Sándor, az egy évvel korábban megjelent kötetről.
A játékos, titokzatos, fikciós, besorolhatatlan műfajú, erotikus töltetű „felnőtt” könyv hatalmas siker lett, amihez az irodalmi értékén túl hozzájárultak Gyulai Líviusz illusztrációi is, később Bódy Gábor készített belőle kultikussá vált filmet.
A Weöres által teremtett sosem létezett költőnő életregényét, amelyet az előadásból is megismerhetünk, így vázolja fel Kenyeres Zoltán: „A történet Lónyay Erzsébetről szól, aki 1795-ben születik, apja gazdag partiumbeli birtokos nemes, grófi, sőt volhiniai és moldaviai fejedelmi címet visel. Anyja viszont egy cigánykirály leszármazottja, akit egy Mailáth gróf fogadott örökbe. Lónyay Erzsébet, harmadik keresztnevén Psyché, mesés ellentétekbe csöppent (…) egyszer a miskolci cigánysoron él, máskor a magas arisztokrácia palotáiban lakik; hol egészen korán felébredő érzéki vágyaitól hajtott kalandokban engedelmeskedik a természet parancsainak, hol a regensburgi apácák leánynevelő intézetének aszkétikus szigorúsága szabályozza életét. Megismerkedik Maximilián Zedlitz báróval, egy sziléziai birtokossal, aki kalandos együttlétek és szakítások után elveszi feleségül. (…)
Egy németországi utazás alkalmával megismerkedik Goethével, találkozik Hölderlinnel, Beethovennel köt ismeretséget, itthon pedig Kazinczyt bájolja el furcsa, koraérett verseivel. Az 1820-as évek közepétől kezdve mind nagyobb érdeklődéssel fordul a kibontakozó reformmozgalom felé, s különböző, kisebb-nagyobb pénztámogatásokkal segíti a nemzeti ügyet. Lírájába azonban nem kerül bele a hazafias buzgalom, hanem a lélek rejtett tájain jár tovább és a hétköznapok eseményei között marad. (…)
Közben öregedő férjében föltámad a féltékenység ördöge, s már a jótékonysági cselekedetekben is férfiúi megcsalatásának eseményeit gyanítja egyre növekvő mániával. Psyché 1831 tavaszán váratlanul meghal, s hogy a halálát okozó kocsibaleset véletlen műve volt vagy a dühöngő férjé, azt már nem lehet kideríteni.”
(2015. október 22.)