Vissza a hírekhez
Búcsú Kóti Árpádtól
Debrecen egy ikonikus polgárát gyászolja, búcsúzik Kóti Árpádtól, a város díszpolgárától, egy olyan embertől, aki hajlíthatatlanul egyenes, őszinte, kivételesen karakteres egyéniségként írta be magát Debrecen történetébe - méltatta az életének 81. évében, április 26-án elhunyt Kossuth- és Jászai-díjas, érdemes és kiváló művészt a ravatalnál Papp László, a város polgármestere.
Felidézte, hogy a múlt esztendő Kóti Árpád éve volt: megkapta a Kossuth-díjat, köszöntötték 80. születésnapján, majd a nemzet színészei közé választották, amivel egész pályáját, egész életművét ismerte el a szakma. "Mindazt, amit ötven éven át a magyar nyelvért és irodalomért, a magyar színművészetért, a nemzeti színjátszásért tett" - mutatott rá Papp László.
Ráckevei Anna, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház igazgatója és a színésztárs Csikos Sándor a társulat nevében búcsúzott Kóti Árpádtól, aki több mint fél évszázadot játszott a debreceni teátrumban.
Felidézték egyebek mellett első nagy debreceni sikerét, amelyet a Kapaszkodj Malvin, jön a kanyar című darabban, a magyar hősi halott katona megformálásával aratott. Azóta több mint 60 rendezővel dolgozott, és 1963 óta több mint 200 bemutatója volt a Csokonai Színházban.
Kóti Árpád a halála előtti napokban is játszott, de már kiosztották új szerepét a következő évad első bemutatójára is.
A ravatalnál a pályatársak nevében Tréfás György operaénekes búcsúzott Kóti Árpádtól, majd Kállai Bori elénekelte a Kék nefelejcs című nótát, amelyet - mint a ravatalnál elmondta - még fiatal színészként kért tőle Kóti Árpád egy közös nótázáskor - erre az alkalomra.
Kóti Árpádot a római katolikus egyház szertatása szerint helyezték örök nyugalomra a debreceni Köztemetőben, a szertartást Bosák Nándor debrecen-nyíregyházi megyéspüspök vezette.
MTI Fotó: Czeglédi Zsolt
A színház társulatának a tagjai a temetés után a Csokonai Színház épületében idézték fel Kóti Árpádhoz kötődő közös emlékeiket.
Kóti Árpád kollégánkért a Nemzeti Színházban is több százan gyújtottak mécsest a gyász napjaiban. Így Valère Novarina neves francia drámaíró-rendező is, aki a Képzeletbeli operett című előadásban dolgozott együtt vele is. A tervek szerint az előadást az idei MITEM-en, április 26-án játszotta volna a Csokonai Nemzeti Színház, de a felújítás számtalan nehézségbe ütközött, és ezért a legendás előadás végül kikerült a programjából. E középkori karneválokat idéző darabban Kóti Árpád a mindig visszatérő, újra és újra dalba kezdő Halott szerepét játszotta. Április 26-án, a képzeletbeli előadás napján, mindannyiunk fájdalmára, tökéletes alakítást nyújtott. Nem ez volt a kedvenc szerepe, de 2010 őszén, a párizsi Odéon Színházban való vendégszereplése idején azt nyilatkozta, ha „valaki gyerekkoromban, Bucsán, a szülőfalumban, a tehenek őrzése közepette azt mondta volna nekem, hogy én egyszer a világ egyik leghíresebb színpadán fogok énekelni, harsányan kikacagtam volna”. Novarina közös munkájuk után számos esszéjében vallott Kóti Árpád színészetéről.
„A rendezőnek hallgatnia kell a színészben rejlő tudásra. Amikor egy színész valamit mond, még ha nagyon titokzatos vagy rendkívül furcsa javaslatnak tűnik is, meg kell hallani és ki kell próbálni azt. A nagy Kóti Árpád, aki a Képzeletbeli operettben a vissza-visszatérő, a be- és kilépő halottat játszotta mindig feketében, egyik próbán azt mondta nekem: „Az előadás végén fehér öltönyben szeretnék bejönni, mint Yves Montand a szólóestjén” ezt különösnek találtam; de azért kerestünk neki egy öltönyt és kipróbáltuk. Fantasztikus volt: zseniális „ritmikai” intuícióval utolsó előtti belépésekor színeváltozásként fehérben lépett elénk, mint Krisztus a Tábor-hegyen Andreas Ritzos és Theophanes, a Görög novgorodi ikonjain, vagy mint Sztálin fehér egyenruhában egy szovjet propagandafilm végén amint az átlényegült Krisztust majmolja. (…)
Eleinte ahogyan egy óra jár, úgy jön be újra és újra Kóti Árpád, és halad át a színen, mindig jobbról balra, az óramutató járásával megegyezően. „Ez a halott idő mér bennünket”- mondja az egyik szereplő. Majd később váratlanul bukkan fel az elbeszélés hézagjaiban, a kronológiai idő megbicsaklásaiban, a kihagyásokban, a lyukakban; mintha valamit a bőrén keresztül ő már megtanult volna a ritmikus szabálytalanságról, a szemünk láttára fedezi fel az idő átlóját, és egyben a menekülést is tőle, mintha előttünk egy másik, a folyó időtől eltérő időt mérne. Kóti Árpád remekül ráérzett, hogy nem egy halottat játszik, hanem egy örökös feltámadót, aki fáradhatatlanul újra és újra átkel a halálon.”
(Részlet Valère Novarina : L’envers de l’esprit /A szellem visszája/ című könyvéből, P.O.L., Párizs, 2011., Fordította: Rideg Zsófia)
Valère Novarina Kóti Árpád arcképe előtt a Nemzeti Színházban | Fotó: Eöri Szabó Zsolt
(2015. május 09.)