Fotó: Máté András
Hogyan látja az előadásban megformált Gizella királynét?
− Volt már korábban egy kialakult Gizella-képem, amit ünnepi beszéddé formáltam 2012 májusában a veszprémi Gizella napok alkalmából, s amely később nyomtatásban is megjelent a Hitel című folyóiratban. Íme:
„Így találkoztam először a magyar királynékkal is, hogy olvastam róluk, s a Séd akkor még valamennyire tiszta vizének tükrében − eskü alatt is vallom − láttam is őket! Persze hogy nekem a külhonból érkezett Gizella volt a legérdekesebb óriási szemével, előkelően keskeny orrával, magas, karcsú alakjával! Úgy képzeltem, szülőházamtól alig húsz kilométerre, reggeltől estig a később koronázási palásttá lett miseruhát hímezte kedves apácáival, mert akkoriban csak ennyit értettem még. Az, hogy mit jelent, hogy „messze földön híres vallási buzgóságáról, jótékonyságáról”, csak később tudatosult bennem, mint ahogy kegyetlen nehéz, „fájdalom-marta” sorsát is évtizedek elteltével fogtam fel. Értjük mi egyáltalán, milyen lehet politikai szövetség fejében kb. tizenkét évesen férjhez menni anélkül, hogy leendő férjünket csak ismernénk is, hisz még a portréfestés sem volt divatban akkoriban!? Idegen országba költözködni, szülőt, testvért, barátokat odahagyva... úgy tizenöt évesen Magyarok Első Királynéja lenni, aki aztán még életében eltemeti összes szülöttét, életet adva pedig talán ötnek is. István halála után, véres belharcok közepette Orseoló Péter megfosztja birtokaitól, maradék vagyonától is, de édesanyjától örökölt szelíd természetét dicsérik a krónikák mindezek után is! Életének utolsó évtizedét egy Passau környéki bencés kolostorban imádkozza át, míg csak Teremtője kegyes ölelésében békét nem lel.”
(Hitel, 2012. augusztus, 40. oldal)
Az a Gizella, akit én most formázok meg, sem nem szelíd, sem nem jóságos. Két napja halt meg a gyermeke, még túl friss a gyásza, sokkos állapotban van, minden fájdalmát és haragját Istvánra zúdítja. Nem az a szelíd kékszemű bajor úrnő, akinek ismerjük. Majdnem megbocsáthatatlan mondatokat vág István fejéhez, ami csak azért elfogadható, mert a lehető legsúlyosabb lelkiállapotban van. Mária szintű a gyásza, s ehhez mérhető a siratás is, amit hallunk tőle. Kibukik belőle az idegensége is, a magyarokkal szembeni gőgje, lenézése. Az összes gyermekét elveszíti. A darab szerint volt két lánya és három fia, közülük csak Imre maradt meg, s most az is meghal. Már nincs szülőképes korban, nem várhat rá több anyai öröm. Az óbéli öreg mondja, hogy a halál is jövő, ami izgalmas gondolat ugyan, de Gizella, az aktuális élethelyzetében, nem tud vele azonosulni. Legszentebb fájdalmában és legszentebb őrületében vág mindent a magyarok szemébe, és kívánja, hogy írmagjuk se maradjon. Egy rövidke német dalocskát énekelek majd az előadásban, amivel Gizella visszatér az eredetéhez. Fontosnak tartom, hogy a magyar sirató ellenében ez a bajor gyászdal is megszólaljon, amelyet Kobzos Kis Tamás, az előadásunk zeneszerzője talált és választott nekem, s amely vissza-visszatér Gizella végtelen monológjában.
István némán figyel ezalatt, ami az okosságát mutatja. Tudja, hogy csak a szellemével lehet jelen a lélek kitörésének végletes pillanataiban. Csak amikor már elmenőben van, tud és mer valamit mondani. Mindez színpadilag izgalmas helyzetté teszi a hosszú megszólalásomat, ami valójában nem monológ − s így mégis az. István nem szólalhat meg sem apaként, sem férfiként, sem királyként. Ennek elfogadása nagy bölcsességre vall a részéről.
Milyen eszközei lehetnek a színésznek egy ilyen lelkiállapot kifejezésére?
− Ez egy véghelyzet. Felfokozott érzelmi állapot, egyfajta extázis. Megfontoltságnak, logikának itt nincs helye. Az ítélkező napon épp Gizella figyelmezteti Istvánt, hogy ne merüljön a gyászába. Vagyis próbál józan és fegyelmezett maradni. Azért érkezik, hogy a sírt földíszítse, de nem sikerül, mert ott találja Istvánt. Kosztolányi novellája, A rossz orvos jut mindig az eszembe, amelyben akkora sebeket vájnak egymásba a gyászolók, hogy lehetetlenné válik a további közös életük.
Ratkó saját gyászát és ambivalens lélekállapotát is kifejezi a darab. Gyermeke halála után súlyos önvád mardosta, mert az akkori legújabb gyógykészítménnyel próbálta őt súlyos betegségéből kigyógyítani − sikertelenül. Az a kérdés kínozta, mi történhetett volna, ha nem hisz az új szerben annyira. Most augusztus közepén Nagykállóban közösen emlékeztünk rá a tokaji írótábor résztvevőivel Serfőző Simon megrendítő versével, melyet Ratkó József búcsúztatásaként írt annak idején.
Mi teszi ma izgalmassá a harminc éve írt drámát?
− Izgalmas benne ennek a furcsa állapotnak a megragadása, a lebegésnek kelet és nyugat határán. Izgalmas a folyamatos identitás-keresésünk; a darabból jól látszik, hogy mindig is ezzel voltunk elfoglalva. Ratkó azt írta saját művéről, hogy két dolgot akart vele elkerülni: hogy István életművét leszólja, s hogy bármely utána következett vagy következő uralkodó illetve országvezető azonosíthassa magát Istvánnal. Ne tudja megtenni ezt senki, még véletlenül se. Kemény és mindig aktuális mondatok hangzanak el a műben. Például arról, hogy mindig mások akarják a sorsunkat alakítani, s bár kis nép vagyunk, ezt nem szabad engednünk. A történelmi tudatunk folyamatosan változik, és a valóságról mindig csak annyi tudásunk van, amennyit épp adagolnak. „A halál is jövő. Új akaratnak ad helyet s teret.” Jellemző Ratkóra, hogy az óbéli öreggel mondatja ezt ki, pedig inkább a főpap szájába illene. 1985-ben még fontosabb volt ezeket a gondolatokat hirdetni, de fontos ma is. Csete mondja például: „ A múlt nem délibáb, jön velünk.” Vagy az óbéli öreg másik mondata: „Ami történt, mindig történik az.” Ezek a kedvenceim, ki is írtam őket a darabból ide, a füzetembe. Nincs ma divatja, hogy nemzeti sorskérdésekről szóljon a színház. Azzal, hogy Debrecen után a budapesti Nemzeti Színházban is játszani fogjuk, végre méltó helyére kerül a darab.
S mit ad a verses forma a színésznek?
− Egyszerűen gyönyörű. Szöveget ilyen könnyen nem tanultam mostanában. De gyönyörű a többi Ratkó-vers is, például az Egy ágyon, egy kenyéren. Amikor születtek, friss forrásnak számítottak, s megállják a helyüket ma is.
Lejegyezte: MM, Budapest, 2014. november 25.
Serfőző Simon: Búcsúírás
Lélekszakadva mi elől menekült Ratkó Jóska?
Mitől volt ziháló zaklatottsága? Ki vagy mi elől
menekült végül földbe, halálba?
Szem elől tévedt gyakran, el-eltűnt. De mindig
fölbukkant hamar, s újra együtt lehetett vele lenni,
barátságánál megmelegedni.
Mi változott meg benne, körülötte, hogy
azután egyszerre zilált lett, szétszéledő tekintete:
kóborló madarak találkoztak sokszor vele.
Szavai mitől vetettek lobot, lángot, s lettek
végképp könyörtelenek? Aki elébe került,
könnyen megsérülhetett. Nem kímélte a tehetetlenséggel
mentegetőzőket, szóforgatókat. Akárcsak
magától, a felelősséget kérte mindenkitől
számon.
Aki a hazának ezen a felén él: dombaljakban,
utak legvégén, keménnyé szikkasztja az idő, éles
arcúvá feni; hajthatatlanná lesz. Nem kerülgeti
a fecsegések pocsolyáit, hanem beletapos,
szétfreccsenti. A megalkuvást árulásnak ítéli,
mert hiszen az is!
Ami sokakat lemondóvá csüggesztett, egykedvűvé
fárasztott, ő beleborzadt a közönyben
szabadon dúló országrontástól, eluralkodásától
a hideg részvétlenségnek a sorsban megtöretettek
iránt, nem bocsátott meg a hazaszomorító hazugoknak,
bűnüket nem nézte el.
Mint ahogy nem nézett el fölötte sem az élet,
nem könyörült rajta: ököllel csapott arcába,
hogy beletántorodott. Jobb lett volna nem látni
akkor, nem hallani, ahogy fennhangon zokog:
a fiát siratta, azt jajgatta. Csak azt ne láttuk volna,
ne hallottuk volna soha!
Mintha ámokfutót, kísértük szemmel:
a láthatárral Budapesten túlról kanyarodott vissza.
De már nem volt megállása, lélekben megnyugvása.
Ha megjött is, nem volt velünk. Szemgödörből:
odúkból tekint ki ezután, időnként
fák hegyéből levelek nyelvén szólongat.
Ha látjuk, integessünk föl hozzá!
Ratkó József: Egy ágyon, egy kenyéren
Egy ágyon, egy kenyéren,
szemünkbe hulló fényben,
tétovázó sötétben,
szerelem fenyvesében,
egy földön, egy hazában,
égve egyforma lázban,
hidegben, nyári lángban,
egyforma szó a szánkban,
torkot fájdító perben
tanúként egymás ellen,
homlokod melegében,
homlokom melegében,
zárva eleven kőbe,
lélekben összenőve,
gyönyörű csecsemőnkre,
ráhajlunk az időre.
(2015. január 28.)