Isten ostora bemutató

Isten ostora – Bánffy Miklós A nagyúr című darabja nyomán

„Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp-lenni, hanem híd, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre.”  (Kodály Zoltán)

Nem sok olyan alakja volt a történelemnek, akiről annyi ellentmondásos vélemény született volna, mint Attiláról. Egy nemrégiben megjelent francia könyv, mely tárgyilagosabb képet kíván adni személyéről, azzal kezdi értekezését, hogy a hun király valóságos szörnyszülöttként él mai napig az európai köztudatban. Első franciaországi tartózkodásom alatt a 90-es években tőlem is kérdezték elborzadva, valóban vannak-e még nálunk, akik Attila névre hallgatnak, és csecsemőket is hívnak-e így. A francia történész, Michel Rouche a kinti internetes oldalakat idézi, melyeken gyakran olvashatunk efféle apróhirdetéseket: „Eladó Attila, 9 hónapos fajtiszta rottweiler”. E szélsőséges reakció szerinte válasz arra a traumára, amit annak idején a hunok hódító hadjáratai okoztak szerte a világban, viszont épp azt fejti ki, hogy ilyen hatást csakis egy rendkívül fejlett kultúrával bíró nép tehetett. Bánffy, aki diplomataként a maga korában gyakran tapasztalt nyugaton értetlenséget a magyarok iránt, nem véletlenül idézte fel a hun király alakját, akinek száján át kimondhatja: „Tudom, nektek barbár mind, kit nem ismertek.” Két kultúra, Kelet és Nyugat ütközéséről, nem pedig barbárok és műveltek szembeállításról van szó A nagyúrban.

A próbafolyamat során a legkülönbözőbb forrásokból merítve tapogatóztunk e hatalmas anyagban, melynek összetettségébe bepillantást nyerhettünk a színházunkban rendezett december 6-i Isten ostora konferencián. A kutatók évtizedes gyűjtéseik alapján röviden vázolták előttünk e továbbra is sok ismeretlenes képletet: Attila és a hunok történetét. Rendkívül ihlető volt mindaz, ami elhangzott, és a szenvedély, amellyel kutatásuk tárgyához viszonyulnak.

Mi persze az előadásunkkal nem törekszünk, nem is törekedhetünk történelmi rekonstrukcióra. A legendák idézésével múltba tekintve a máról szólunk, hogyan is tehetnénk másképp? Hiszen ahogy a szerző vallotta: „Egyedül egy fontos. A művészi igazság. És ezen belül az általánosan emberi, mert azt tartom és ismétlem, hogy történelmi színmű nekünk, kik már nem a romantikusok világában élünk, csak akkor válik érdekessé, ha általánosan emberi tud lenni, ha alakjaival, azok szenvedélyei, erényei és vétkeivel ma is találkozhatnánk akár modern környezetben…” Emberi az a mindent – birodalmi érdekeket, praktikákat, világhatalmat – elsöprő, egymás húsába tépő végzetes szerelem, amelynek lírai kibontakozását láthatjuk a darabban. A felkelő napba haló sólyommadár története.

Rideg Zsófia, dramaturg

(2014. december 15.)