The Chronic Life

Az előadásról

 

Szereplők:

– egy Fekete Madonna

– egy baszk katonatiszt özvegye

– egy csecsen menekült

– egy román háziasszony

– egy dán ügyvéd

– egy rock zenész a Faroe szigetekről

– egy kolumbiai fiú, aki az Európában eltűnt apját keresi

– egy olasz utcazenész

– két zsoldos

 

Az cselekmény szimultán zajlik 2031-ben Európa különböző országaiban a harmadik polgárháború után.[1]

Különféle hátterű egyének és csoportok gyűlnek össze és feszülnek egymásnak, akiket ideűzött a kitaszítottság, a háború, a munkanélküliség és a gazdasági válság. Mi történik akkor, amikor az újonnan érkezők idegen földön akarnak beilleszkedni és egy olyan társadalom részéve válni, mely azt gondolja magáról, hogy szilárd kulturális gyökerekkel bír? Miféle félreértések és felismerések erednek ebből a konfrontációból? Hogyan élnek az emberek egy olyan, háborúban álló országban, melyben a katonák csak akkor válnak láthatóvá, amikor messze földről, koporsóban hozzák haza őket?

Egy fiú érkezik Latin-Amerikából a lázas karneváli forgatagba, Európa civilizált régióinak egyikébe. Az apját keresi, aki megmagyarázhatatlan módon eltűnt. Még félig gyerekként nem vesz tudomást arról, amit mindenki tud: hogy az élet krónikus betegség, melytől planétánk a maga egész történelmével együtt képtelen megszabadulni. Mindenki tudja, hogy ezernyi ajtó vezet a szabadságba, és mindenki úgy tartja életben ezt a tudást, hogy éhség nélkül eszik, és szomjúság nélkül iszik. Mindenki úgy tudja, hogy múltja nagyszerű, és ebből a nagyszerűségből mindenki kimetszi a maga kis becsület- és azonosság-foszlányát. Válaszolnak a fiú kérdéseire, megtanítják arra, hogyan kerülje el a bűnök legrosszabbikát – a Reményt. „Ne kutass az apád után” súgják neki, mialatt egyik ajtótól a másikig kísérik a mesék romjai között, amit ők történelemnek hívnak.

Ami megmenti a fiút, az nem a tudás, és nem is az ártatlanság: egy új tudatlanság segít neki abban, hogy felfedezze a maga saját ajtaját. Mindannyiunk döbbenetére, akik nem hiszünk többé a hihetetlenben: abban, hogy csak egy áldozat van, ami mindennél többet ér. Többet, mint Isten.

 

Eugenio Barba
Érthetetlenség és remény

Gyakran mondják nekem, hogy az előadásaimat nem könnyű megérteni. Ilyenkor egy Niels Bohr megjegyzés jut eszembe: az igazság ellentéte nem a hazugság, hanem a tiszta egyértelműség. Az igazat megvallva általában szeretem az ilyen egyértelműséget. A könyvekben értékelem a komplexitást, de ha túl homályosak, elfog az unalom.

A színházzal másként vagyok. Néha, amikor érthető előadást nézek, a jég térfoglalása jut eszembe. Egy reménytelenül megkövült tájképet érzékelek.

Reménytelenség az, amikor meg vagyunk győződve arról, hogy semmit sem tudunk tenni. A reménytelenség lelkiállapotát azonban még megelőzi a kétségbeesés status quojába való, többé-kevésbé fájdalmas beletörődés, a kockázatos erők előtti meghajlás, elfogadása mindennek, ami nyilvánvaló, érzékelhető, és aminek végül alávetjük magunkat. A kétségbeesés olyasfajta tétlenség, ami abból ered, hogy túlságosan is jól értjük mindazt, ami körülvesz bennünket, ami a jelenlegi és eljövendő események mögött rejlik.

Az érthetetlenséget és a reményt titokzatos erő köti össze – mondom magamnak. Lehet, hogy ez a kötelék nem is titokzatos, lehet, hogy a remény csak az önámítás tartósításának egyik formája. Számomra a remény még ennél is valami több: egy sötét, kiismerhetetlen erő, ami segít közelről és részleteiben is látni azt, amiről úgy érzem, el kell utasítanom, anélkül, hogy menedéket nyújtanék neki már meglévő ítéleteim és rezignációm mögött; és azzal sem áltatom magam, hogy megtaláltam a megoldást, fényt derítve arra, amit még mindig zavarba ejtő komplexitásként élek meg.

Szeretném, ha előadásaim tengeri áramlatokra, és nem mozdulatlan tájakra hasonlítanának.

Épp most fejeztem be a munkát egy másik előadáson. Figyelem: a többitől különbözőnek tűnik. Egy kérdés gyötör: vajon mozdulatlan?

Fridtjof Nansen képe merül föl, egy Nobel Díjra jelölt tudósé, aki a Népszövetség által létrehozott Nemzetközi Menekült Irodát vezette. 1930-ban halt meg, hetven évesen. Érett férfiként sarkkutató volt, a legkreatívabb a norvégok között. A hajók, amelyek utat nyitottak az Északi Sark felé, a hosszú, fagyos téli hónapokra a jég foglyai lettek. Semmit nem lehetett tenni. A siker egyetlen reménye abban volt, hogy ne adják meg magukat, és hogy várjanak, amíg az időjárás megváltozik. Mert az idők igenis változnak, és – ahogy Brecht írja – még a leghosszabb éjszaka sem tart örökké. Nansen még ennél is többet tett. Ő nyitott szemmel álmodva állt ellen a kétségbeesésnek. Egy ellentmondásról álmodott: egy olyan hajó navigálásáról, amelyet fogva tart a legyőzhetetlen jég. Hajóját Framnak (Előre) nevezte, mely egy olyan név, amiből könnyű gúnynevet fabrikálni. Nansen tanulmányozta a jeget; az ember fizikai és lelki ellenállásának feltételeit, amikor a jégbe dermedt évszak gyilkos szorításába kerül; számolt az ár–apállyal és az áramlatokkal. Mert a befagyott tenger is változik, mozog. Engedte magát csapdába ejteni a jég által, és kihasználta annak hosszú és kétségbeejtően lassú mozgását. A navigációt paradox módon, egy látszólag statikus valamivé változtatta, készen állva arra, hogy az évszakváltás első jelére ismét átvegye a kezdeményezést. Nansen nagy mestere a mélyen fekvő reménynek.

Egy hajó a jég fogságában: azért csinálok színházat, hogy ezt a hajót az ellenállás egy kicsiny, veszélynek kitett szigetévé tegyem a magam, valamint útitársaim, a színészek és a nézők számára. Ezen a szigetecskén, melyet ezernyi tengeri ösvény kapcsol az őt körülvevő geográfiához, előadásokat eszelek ki, melyek látszódnak, de ugyanakkor homályosak is. Megpróbálom felszínre hozni a bennem lakozó sötét erőket, a biográfiámat, a történelmet, mely fogva tart, a különbözést, melyen én magam lettem úrrá, és a különbözéseket, melyeket mások tanultak meg uralni. Azzal szeretném viszonozni azoknak a nézőknek az erőfeszítését, akik eljönnek a színházba, hogy felfedeztetem velük ezt a jégbe fagyott hajót, mely látszólag mozdulatlan, mégis sötét, víz alatti áramlatok hajtják, olyan mélyek, hogy létezésük lehetetlennek tűnik.

A napi, apró remények ezreinek tünékeny sokasága mögött ott van a mély remény, amely a Nagy Fagy és a tőle való félelem határa mögött lakozik. Lehet, hogy ha ezt a mély reményt életben akarjuk tartani, akkor ehhez nincs más eszközünk, mint az, hogy az ellentéte felől nézzük, hogy belebámuljunk tagadásának sötét arcába. A reményt életben tartani, s ezzel tagadni a kétségbe esést – kimerítő vállalkozás, és bizonyos történelmi pillanatokból nagyon is jól ismerjük ezt. A remény aktusa legalább annyira megerőltető, mint az ellenállásé. Azt jelenti, hogy egyes szám első személyben kell reagálni, gyakorta olyan cselekvésekkel, melyek érthetetlenek a mesterség kritériumainak és mások elvárásainak szempontjából.

Nem szabad, hogy félrevezessenek bennünket a címek. A The Chronic Life / Krónikus Élet/ nem remény nélküli előadás. A remény ott fészkel benne, ahogy az „igen” a „nem”-ben.

Remény nélkül nem tudunk élni. A remény lehet erő, illetve teher is. Táplálhat középszerű illúziókat vagy veszélyes és félelmetes hitet. Inspirálhatja azokat az „igazságokat”, melyeket a doktriner vezetők örökkévalónak hirdetnek, a filozófusok pedig a „törzs idoljainak”, illetve „élethazugságoknak” neveznek.

Korunk egyik legkifinomultabb totalitarizmusa az egyértelműséghez való ragaszkodás, az én-ezt-nem-értem állapot megvetése, a felfoghatatlanság érzésének kollektív lebecsülése, melynek titkos hatásai ösztönző erővel bírnak életünk fontos döntéseiben. Az egyértelműség kultusza, mely az elmék megvilágosodását szolgálta, manapság az elsötétítés eszköze is.

Akárhányszor bekapcsoljuk a televíziót, kinyitunk egy újságot, hallgatunk egy politikust vagy egy szakértőt, a világ úgy jelenítődik meg előttünk, mint valami, amit már értenek, ami megmagyarázható. Minden egyes információ koherensen leírva és interpretálva mutatja be a tényeket; ezzel együtt pedig kinyilvánítja, hogy mennyire türelmetlenül várjuk a politika és az újság-sztorik rejtélyeinek a megoldását. Kell, hogy legyen magyarázat. Ha ez későn érkezik, akkor az esemény idővel ott végzi a megmagyarázatlan hírek szemétdombján, és így aztán a feledés sorsára jut. Mindenki, aki beszél vagy ír, mindenekelőtt attól fél, hogy nem lesz tisztán érthető. Az érthetőség szükséglete arra kényszerít bennünket, hogy cenzúrázzuk azokat a reakcióinkat és érzéseinket, melyeket képtelenek vagyunk mélyen megérteni. Még a nyelvi magatartásban is inkább mellőzzük azokat a kifejezéseket, melyeket nem lehet egyértelműen lefordítani egyik nyelvről a másikra. Az egyértelműség készsége erejét és értelmét veszti, amikor maga alá temeti a kétértelműségre való készséget, és azt a tapasztalatot, hogy nem tudunk mindent azonnal megérteni.

Ha azt kérdezem magamtól, „Mi a színház?” számos ragyogó választ tudok találni. De egyik sem tűnik olybá, hogy bármi gyakorlati haszna volna a minket körülvevő világ befolyásolásában, abban, hogy megkíséreljük legalább annak egy kicsiny zugát megváltoztatni. Ha azt kérdezem magamtól, hogy melyik az a térben és időben körülhatárolt terület, melyben felszínre hozhatom azokat a sötét erőket, melyek a történelmet és az egyén belső életét uralják, és hogy miképpen tehetem ezeket érzékelhetővé a maguk fizikai mivoltában anélkül, hogy erőszakot, rombolást és önpusztítást produkálnék, akkor számomra a válasz nyilvánvaló: ez az elkerített terület az, amit színháznak nevezünk.

Mindmostanáig olyan előadásokat csináltam, melyek a múlt vagy a jelen eseményeire, tapasztalataira utaltak. A The Chronic Life című előadást most először képzeltem a szimulált és szimultán közeljövőbe. A történet egy polgárháború utáni első hónapokban bontakozik ki. Hogy a szcenárió még kevésbé hihető legyen (és ez nem vigasz), egy viszonylag közeli dátumot, 2031-et választottam. A létrejött előadást nem lehet racionálisan felfogni.

Hangok sokasága éjjel és nappal, sokféle csatornán keresztül kommentálja a történelem különféle irányait, ostromolja életünket azzal fenyegetve, hogy káoszba rántja azt. Az érthető válaszok elfojtják a minket legjobban érdeklő kérdéseket, felhígítják bennünk sürgető mivoltukat, és egyfajta nyugtatószerré válnak. Tudjuk ezt, de nem tudunk meglenni nélkülük. A megértés képzete megnyugtat.

Nem gondolom, hogy színházi vállalkozásom abban állna, hogy megbízható értelmezését nyújtsam azoknak az eseményeknek, melyeket már mások elbeszéltek, vagy hogy kiutat mutassak egy szorult helyzetből, melyet csapdának érzünk. Hiszem, hogy én egy másik feladatnak köteleztem el magam: annak, hogy hiteles formát adjak az érthetetlennek, valamint a még számomra is rejtélyes impulzusoknak azzal, hogy élet-cselekvés köteggé formálom őket, és felkínálom a nézőnek, hogy gondolkozzon el rajta, hogy bosszantsa fel, érezzen ellen- és rokonszenvet. Ez a feladat köt még mindig a színházi mesterséghez. Szeretném, ha ez az élet-cselekvés köteg mindannyiunkban megfertőzné azt a zónát, ahol a hitetlenség keveredik a naivitással.

Feltesszük, hogy a színházi előadás célja mindenekelőtt a kommunikáció. Ez egy bizonyos pontig igaz. Számomra az elsődleges cél abban áll, hogy felfokozott/intenzív életviszonyokat és élet-állapotokat hozzak létre. Kinek a számára? A nézőnek, a színésznek?

A számos visszahatás közül, ami engem a színházhoz vonz, az a pillanat, amikor hirtelen egy bizarr kérdés bukkan föl: milyen más realitás rejtőzik a mögött, ami teljesen világosnak tűnik számunkra? Az egyértelműség a vakság egy formája, manipuláció, cenzúra?

Szeretném, ha a The Chronic Life egy kis rést nyitna az individuum sötéten izzó magmájában, és abban a fájdalommal teli, életfontosságú ide-oda vetődésében, hogy kiszabadítsa magát a jég öleléséből: ez pedig az Elvetélések és Hajótörések Nagy Anyja, az engesztelhetetlen és közömbös, a Mi Történelem-Úrnőnk.

Regős János fordítása az olasz eredeti angol verziója alapján készült.

Barba és az Odin

Eugenio Barba Dél-Olaszországban született 1936-ban. 1954-ben emigrál Norvégiába, majd a Hamu és gyémánt című Wajda film hatására Lengyelországba megy, ahol 1961-től 1964-ig Grotowski közeli munkatársaként dolgozik. 1964-ben alapítja meg az Odin Színházat, mely 1966-tól Holstebróban működik. 1976-ban adja ki a „Harmadik Színház Manifesztumát”, melyben hitet tesz azon színházi csoportok mellett, amelyek többnyire a domináns kultúra peremén működnek. Beindítja azt a „barter-programot”, melynek keretében olyan elzártan élő embercsoportokat keresnek fel, akik még soha nem láttak színházat, de akikkel történeteket, dalokat, rituálékat lehet „cserélni”. Előadásaival, utcai akcióival, workshopjaival az Odin azóta is járja a világot. Barba 1979-ben alapítja meg az ISTA-t (International School of Theatre Anthropology), mely az „emberi viselkedést tanulmányozza performatív helyzetekben”. Társulata ez idáig több mint 70 előadást mutatott be a világ minden pontján, többek között Magyarországon is, ahol a nyolcvanas évek közepe óta három alkalommal vettek részt a Szkéné Színház Nemzetközi Mozgásszínházi Fesztiváljain. Könyvek, tanulmányok sorát jelenteti meg, melyek napjaink színházelméleti alapművei közé számítanak. Több rangos nemzetközi díj tulajdonosa, a világ számos egyetemének tiszteletbeli doktora. 2013-ban Nagyszebenben a „The Walk of Fame” díjjal tüntették ki, olyan színházi alkotókkal együtt, mint A. Mnouchkine, S. Purcărete, D. Donnellan és G. Banu.

Az Odin Színház magyarországi vendégjátékai

Szkéné Színház:

1985 – Oxyrhyncus Evangéliuma (The Gospel According to Oxyrhincus)
Házasság Istennel (Marriage with God) – Cesar Brie / Iben Nagel Rasmussen

1986 – Puputan – Toni Cots
Oidipus – Toni Cots

1991 – A csend visszhangja (Echo of Silence) – Julia Varley

1993 – Kaosmos

1994 – Mozgásszínészet (Movement Acting) – Toni Cots (workshop)

2001 október – Odin-hét a Szkénében:

Talabot – a MU Színházzal közös szervezésben

Szöveg, Cselekvés, Viszonyok (Text, Action, Relations) – Tage Larsen, Julia Varley

Fehér, mint a jázmin (White as Jasmin) – Iben Nagel Rasmussen

Judith – Roberta Carreri

Doña Musica pillangói (Doña Musica’s Butterflies) – Julia Varley

Nyomok a hóban (Traces in the Snow) – Roberta Carreri

A holstebrói kastély II. (The Castle of Holstebro) – Julia Varley

Itsi Bitsi – Iben Nagel Rasmussen

A csend visszhangja (Echo of Silence) – Julia Varley

A Mythos karakterei – teljes társulat

Suttogó szelek (The Whispering Winds in Theatre and Dance) – teljes társulat

 

Eugenio Barba Magyarországon eddig megjelent könyvei:

Kísérletek színháza, ford. Gál M. Zsuzsa, Színháztudományi Intézet, Budapest, 1965.

A színésznevelés breviáriuma, Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest,1983.

Papírkenu, ford. Andó Gabriella és Demcsák Katalin, Kijárat Kiadó, Budapest, 2001.

 

Odin Theatre, founded by Eugenio Barba in 1964, is not unfamiliar to Hungarian theatre fans. The company appeared with its performances and workshops at Szkéné several times: in 1985 – The Gospel According to Oxyrhincus; Marriage with God; in 1986 – Puputan; Oidipus; in 1991 – Echo of Silence; in 1993 – Kaosmos in 1994 – Movement Acting (workshop). In November 2001 Szkéné and MU Színház (MU Theatre) jointly organized an Odin-week where the following performances and events took place: Text, Action, Relations; White as Jasmin; Judith; Dona Musica’s Butterflies; Traces in the Snow; The Castle of Holstebro; Itsi Bitsi; Echo of Silence; Character of Mythos; The Whispering Winds in Theatre and Dance.

The present selection publishes extracts from the publication (Det Kronske Liv Odin Teatret, Holstebro, Denmark, 2011) accompanying the play Chronic Life presented in 2011. The first part introduces the topic which served as a starting point for the performance. It is followed by the paper by Eugenio Barba, which is a philosophically deep meditation and confession about the mission of contemporary theatre. The two highlighted words in the sub-title of the first paper, “incomprehensibility” and “hope”, are an important pair of concepts to Barba, being connected by a “mysterious bond” that defies “clarity”. He supports his argument by the example of Arctic explorer Nansen when he says that the theatre of our time is, ostensibly, “a ship imprisoned by the ice, apparently immobile yet driven by dark underwater currents so deep that their existence seems impossible”. That is partly why keeping up hope is a strenuous venture – however, theatre stands no other chance than that against today’s “refined totalitarianisms” and “cult of clarity”, which no longer serves “to enlighten minds”, rather it “serves today also to darken them”.

(2013. szeptember 15.)