Mata Attila szobrászművész kiállítása

Paksi Endre Lehel az alábbi szavakkal nyitotta meg a kiállítást:

Kedves vendégeink, amerre járnak e szobrászati kiállításon, mindenfelé azt tapasztalják, hogy hiába testek találhatóak mindenütt, mégsem indulnak el ujjaik, nem akarnak fogdosni. Mata Attila felületei eleve nem hívogató, önmagukért felületek, amik a tapintást vonzanák be; ehelyett távolságtartók, s csak az értelmet kutató tudatot vonzzák. Ugyanis e felületek gyorsak, akár a gondolat, akár a felfogás. Nemcsak a felületekre érvényes ez, maguk a tárgyak is nem önmagukért vannak, mint akik mindig is voltak, akár valami bálvány. Sokkal inkább úgy fest, azt utánozzák, hogyan keletkeznek aközben, hogy nézésükkor értelmüket keresve fölépítjük őket magunkban újra, miközben vezetetten cikázik rajtuk a szemünk, majd hajt a lábunk körbejárásukra. Ilyen szobrokat lehetetlen kigondolni, pusztán csak megsejteni lehet, hogy mik annak a határai, aminek alapján jó pár kiló bronz vagy fa, alumínium vagy acél éppen azokat az alakzatokat ölti magára, amik alkalmasak lesznek erre az egyidejűségre. Azaz ezek se nem geometrikus szobrok, időtlen vagy embertelen – netán emberfölötti – tartalmak kimondói, se nem utánzó szobrok, amik bármennyire elvont, illetve elvonatkoztatott elven, mégis valahol azonosságot vállalnak azzal a már látott dologgal, amit képviselnek, azaz aminek a képét viselik, legyen az e szerint bármilyen kép: külső, vagy belső.

Vélhetnénk ezért azt – e sehová nem hivatkozó tárgyak esetében –, hogy ezek saját keletkezésük forgatókönyvei lennének. Ám ez csak abban az esetben állna fönn, ha megfordítható lenne e folyamat, azonban nincs előidejűség, mert nem lehet tudni előre azt, hogy nem lehet tudni valamit.

Próbáljuk meg mindezek tudatában ekképp megfogni, mi is történik velünk, ami egy Mata-szobor: a dolgok tudatban is csak általunk teremtett képeinek általunk teremtettségére emlékeztet azokkal a képekkel, amiket mi állítunk össze tudatainkban szobrainak nézetei alapján.

Mindez még mindig nem elég, hiszen előfordul, hogy egy-egy tekintet, vagy indulat ugyanolyan kompozíciós elemmé lesz, mint a tekintő vagy az indulatos testének befoglaló kontúrjából levezetett részlet. Vagyis a tudat teremtette képek sem ruházatnak föl az állandóság bárminemű esélyével; ehelyett tulajdonosaik mozgásaiban, azaz cselekményeiktől elválaszthatatlanul, azoknak inkább alá is rendelve szenvedik el fölfogottságukkal egyidejű teremtettségük leleplezését.

Ennyire egyszerű, ezt mondja a szobor: jé, te nézel engem? De hiszen magadat látod, ahogy nézel engem: ha látsz, azt látod, hogy látsz. – látta Endre, amint megállt egy szobor előtt. Ezt mondta megnyitóképpen:

Kedves vendégeink, amerre járnak e szobrászati kiállításon, mindenfelé azt tapasztalják, hogy hiába testek találhatóak mindenütt, mégsem indulnak el ujjaik, nem akarnak fogdosni…

(2010. május 13.)