A negyvenes évek végén, amikor Európa e középső tájain még élt egy emberibb világ megteremtésének reménye, az a tehetségkutató hullám talált rá a kolozsvári Elekes Emmára és osztálytársaira, amely Magyarországon Soós Imrét, Szirtes Ádámot és sorstársait emelte fel. De mire Marosvásárhelyen befejezte tanulmányait, ez a remény elenyészett, s generációjának pályája egyre cudarabb történelmi korszak egyre keményebb körülményei között bontakozott és teljesedett ki. Akkor, amikor a színészet nem egyszerűen hivatás, hanem küldetés volt.
Akadémiai tanárai között találjuk Tessitori Nórát, aki egy évvel az osztály pályára kerülése után hosszú levélben adott útmutatást minden egyes növendékének. Elekes Emmáról és Emmának így írt:
Ahányszor Villont olvasom, mindig eszembe jut a Te mélyen átélt Villon-előadásod: a Nyári ballada a szegény Luise-ról című, amelynek refrénjét olyan meglepő művészi változatossággal szólaltattad meg. Tudod, milyen volt ez a refrénes gondolatritmus? Mint amikor az eleinte csak forrásnyi méretű érzésáramlás végül zuhataggá válik az emberben. A művészi fokozásnak megragadó jelensége volt. De azt üzenem: hízzál meg, egyél sok vitamint, hogy fizikai erővel, hangerővel és lélegzési technikai tökéletességgel szólaljon meg Benned nagy érzelemgazdagságod.
Már akadémista korában színpadra lépett, a Tamás bátya kunyhójában néger kislányt játszott. Ebben az előadásban Harag György, későbbi rendezője is benne volt, egy kis szerepet, Dirks, a fejvadászt alakította.
Elekes Emma osztálya legendás csapat volt. Harag György visszaemlékezése szerint: 1953-ban a színművészeti főiskola végzős évfolyama, tizennyolc fiatal színházat akart csinálni. Elmentek a Pártközpontba, a különböző minisztériumokba, minden befolyásukat és minden fiatalos szemtelenségüket latba vetették. Követeltek, kértek. Így bízták meg őket, hogy Nagybányán, a létező román együttes mellett magyar tagozatot alapítsanak: önálló színházat.
Az alakuló társulat magával hívta Haragot, aki otthagyta rendezői és tanársegédi állását, lakását, s ment velük Nagybányára, ahol hamarosan főrendező, majd igazgató lett. 1956-ban a társulatot átköltöztették Szatmárnémetibe, s mint tudjuk, azóta is ott működik.
Elekes Emma hűséges természetű, csaknem fél évszázadot töltött e színház kötelékében. Egy hőskor egyik hőse volt. A semmiből kellett színházat teremteni, elfogadtatni, sikerre vinni. Ismét Harag Györgyöt idézem:
Tömbházban laktunk, az ajtókat soha nem zártuk be, egész nap együtt voltunk, csak a színháznak éltünk. Megtárgyaltuk az előadásokat, a repertoárt, mindent, még a családi konfliktusainkat is. Előadásaink nem voltak tökéletesek, de nagyon sok érdekes dolog volt bennük. Különösen nagyszerű volt az a hit, az a dinamizmus, az az önfeláldozás, amely mint nemzedéket is jellemzett minket. A színpadon estéről estére lehetett érezni, hogy életre-halálra megy a játék.
A törékeny színésznő kezdetben főleg fiatal lány-szerepeket kapott. Például a Nem élhetek muzsikaszó nélkül cserfes Birijét, amelyről Páll Árpád azt írta, hogy Elekes Emma nemcsak megjelenése, hanem a lényéből áradó frissesség, játékosság, mókázó kedv alapján volt olyan, mint egy igazi kamaszlány. Birit parádés szerepek sora követte. Júlia meg Ophelia például. Elekes Júliáját nem a lenszőke rajongása, Opheliáját inkább az álomszerű ébrenlét jellemezte, nála a könnyedséget, lebegést, érzelmi kitárulkodást mindig valami szokatlan cikázás, csúfondáros vagy öngúnyoros hangsúly ellenpontozta. írta Páll Árpád.
Kacsir Mária pedig az 1959-es Hamletről írván mely előadást Harag nem a legsikerültebb kísérletének tartott, ám a vállalkozást és a címszerepet alakító Csiky András teljesítményét igazi elismerés övezte , tehát Kacsir Elekes Emma Ophelia-alakításáról úgy vélekedett, hogy a darab első jeleneteiben a színésznő tehetsége kitűnően érvényesült. Naiv bája, ártatlan jóhiszeműsége, amellyel szüntelenül intrikákat szövögető apja terveinek engedelmeskedik, meggyőző volt, s őszinte fájdalma is a Vonulj kolostorba!-jelenetben.
S a Biri, az Úri muri Rozikája, a Liliomfi Mariskája után jöttek másféle leány alakok, Anna Frank, A tanítónő Tóth Flórája, Alison a Nézz vissza haraggal című Osborn darabban, vagy a Koldusopera Pollyja.
És találkozik az első Csehov-szereppel, a Sirály Nyinájával. Szász János 1966-os írásából az akkori színházi stílusról is képet kaphatunk. A Trigorint játszó Csíky András és a Nyitát alakító Elekes Emma remekelt, akárcsak az Osborn darabban, egy évvel korábban. Kovács Ferenc rendezése kettejük jeleneteiben a legérettebb. Trigorin itt kizökken a fővárosi világfi pózából, Nyina lobogásával fény vetül kételyeire, tépettségére, tátongó ürességére. Közben Nyina hintán ül, leng a hosszú kötélre szerelt hinta, a ragyogó kék horizontfal a háttérben, suhog a lány habfehér ruhája: idillnek tetszenék az egész, de a szavak sötéten zuhognak, a hinta meg-megáll inga-pályáján.
Elekes Emma nem csak intim közegben tudott kibontakozni ahogy néhány kritikusa állította -, hiszen Natasa Rosztovája például a kolozsvári vendégszereplésen az ezerszemélyes terem közönségét is magával ragadta.
Alkata hosszúra nyújtotta a fiatal lány-szerepek sorát, aztán szinte észrevétlenül, törések nélkül érett meg az asszony-szerepekre. Az olyanokra, mint Arthur Miller Bűnbeesés utánjának Maggieje, Albee Nem félünk a farkastól Marthája, Ibsen Nóraja, Euripidész Elektrája, a Három nővér Másája, Camus Caligulájában Caesonia, s az egyik kedvence: Gabriel Arault Csehov írásokból szerkesztett Ez a különös állat című darabjának nőalakja.
A szakmai és magánéletében hűséges társa volt s maradt Kovács Ferenc, aki kezdetben a társulat irodalmi titkáraként, később - a rendezőhiány kényszeréből, de a maga vágyaitól is hajtva rendezőként is az együttes meghatározó tagja lett. Elekes Emma sok-sok szép és nagy szerepe, kiemelkedő művészi teljesítménye kötődik Kovács Ferenc munkáihoz.
1994-ben, az EMKE díjak átadásakor Elekes Emma Poór Lili díjat kapott, akkor laudációjában Páll Árpád azt mondta, hogy nincs a drámairodalomnak és századunk színpadi művészetének olyan irányzata, törekvése, stílusa, amelynek alkotásait Elekes Emma ne tudná zengőn és megragadóan megszólaltatni. Igaza volt, hiszen a nagy klasszikus nőalakok mellett Mrozek Tangójának Eugeniáját épp oly hitelesen jelenítette meg, mint Örkény Macskajátékának Orbánnéját, vagy Ionesco, Caragiale, Musatescu bizarr figuráit.
Ezek közé tartozott Paulina is, Kincses Elemér Ég a nap Seneca felett című drámájában. Ebben láttam őt először. 1979-ben a társulat még ismeretlen volt előttem, de vásárhelyi vendégszereplésükön egy életre megjegyeztem Ács Alajos, Boér Ferenc, Elekes Emma, Bokor Ildikó, Benczédi Sándor, Szélyes Ferenc, Fülöp Zoltán, Kisfalussy Bálint és Kocsis Antal nevét. Látva e névsort, így, utólag döbben rá az ember: milyen erős volt ez a társulat! Ám e darab szereplői közül ma már senki nincs Szatmáron.
Szétszóródtak, Magyarország és Erdély más színházaiban lépnek fel, többen pedig végleg eltávoztak közülünk.
A Kincses-darab és rendezés döbbenetes és megrázó élményem volt, gondolatilag és formailag egyaránt korszerű színház, amelynek erőssége a minden szerepben megnyilvánuló, kiegyenlítetten magas színvonalú színészi alakítások sora volt. Az előadásról írt kritikámnak csupán az Elekes Emmáról szóló részletét idézem, s talán ebből az egy mondatból is érzékelhető, hogy szokásomtól eltérően lelkesedtem: Seneca feleségének, Paulinának a tiszta szeretetet felmutató, passzív szerepében remekel.
1971-ben, hetven szereppel a háta mögött játszotta el Kányádi Sándor Ünnepek háza című darabjában Zsuzsi szerepét, amelynek kapcsán Muzsnay Árpád azt írta: Színészeink legjobbjai közé tartozik, szerepeit legnagyobb érzelmi és értelmi telítettséggel alakítja. Ám a színésznő ugyanakkor azt nyilatkozta, hogy elégedetlen vagyok, többre érzem magam képesnek, de az utóbbi években be vagyok skatulyázva most csak drámai színész vagyok.
Ezt az elégedetlenséget érezte meg Páll Árpád is, amikor A Hét 1982-es évkönyvében közre adott portréjában megállapítja: Elekes Emma soha nem vonzódott ahhoz, ami átlátszó, egyszerű, sőt szimpla, képzeletét inkább az gyújtotta fel, amiben rejtélyt, titkot, feszültséget, életet sejtett Világéletében nyughatatlan természet volt, s noha a világirodalom legnagyobb női szerepeit - nem ritkán kolléganői epés megjegyzéseitől kísérve - sorra eljátszhatta, ezek a hatalmas feladatok sem elégítették ki: komédiázni akart, Karnyónéra vágyott.
S ezt az ellentmondásos lelkiállapotot még élesebben és pontosabban fogalmazta meg a művésznő Halász Annának, A Hét 1981-es évkönyvében: Nagyon szép volt az első negyed század. Nagyon küzdelmes, nagyon keserves. És mégis szép. Nem is lehetett volna másként kibírni, mint egymásba kapaszkodva. Eljátszottam a világirodalom legnagyobb szerepeit, jól vagy rosszul, nem tudom, örömet is okozott, keserűséget is A társulati szellem még megvan, mai napig ez a legnagyobb erénye színházunknak, a külső körülmények ellenére, ha produkcióról van szó, mindenki összeszedi magát, igyekszik a lehető legjobbat adni Soha nem vágytam arra, hogy kiragyogjak az egészből, mert a legjobb alakítás sem ér sokat, ha körülötte semleges közeg van Egy valaminek örülök: régen is, most is dühöngeni, sírni tudok szerepformálás közben, ha valami nem megy. Bár sokszor úgy érzem, hogy szívesebben súrolok, mosogatok itthon, mint hogy bemenjek a színházba, még mindig izgat a munka és az eredmény, még mindig lámpalázas vagyok.
Az évek-évtizedek alatt Szatmáron is kicserélődött a társulat, s 1989 után nemcsak a politikai-társadalmi helyzet változott, hanem a színház feladata, stílusa, hangvétele is. Ebben a változásban mintha kevésbé találták volna meg Elekes Emmát a szerepek. Igaz, 1993-ban Kövesdy István remek rendezésében eljátszhatta a Csirkefej főszerepét. Ebben együtt volt minden, amit a klasszikus hősnők és a komédiai szerepek során Elekes Emma önmagában kiérlelt. A kisvárdai fesztiválon látott produkciók közül ezt tartottam legjobbnak, s nemcsak a pontos rendezői szituációelemzés miatt, hanem mindenekelőtt a kivételesen erős színészi alakítások jóvoltából, amelyek végül erős együttes teljesítményt eredményeztek. Akkori írásomból idézve: Elekes Emma talán kissé a megszokottnál elegánsabb, de megingathatatlan belső tartású Vénasszonyt játszik.
A Spiró-darabra készülve Elekes Emma azt nyilatkozta, hogy három és fél év után ismét bemutatóra készülök, legalább annyi szorongással, mint amennyi örömmel. Utolsó évadjaim nem bővelkedtek szerepekben. Nem lehet nem kihallani e szavak mögül bizonyos keserűséget. Játszott még - magam például a Kutyaszív Darjájára emlékszem jó szívvel -, utoljára a Tartuffe Pernelle-néjét láthatta a közönség korábban Elmirát és Dorinát is alakította.
Aztán elköltözött Szatmárról, most férjével a költő-szerkesztő fia közelében, Marosvásárhelyen él, ott, ahol több mint fél évszázada pályája kezdődött.
Elekes Emma az elmúlt nagyon nehéz félévszázadban százhuszonhét szerepet játszott el. Művészetének erejével sok-sok ember életét igyekezett elviselhetővé, szebbé tenni, a reménytelenségben reményt nyújtani. Az az együttes, amelynek ő alapító tagja, megbecsült, a közönség által szeretett művésze volt, a világirodalom klasszikus és modern alkotásaiban, magyar drámákban, könnyedebb szórakoztató darabokban egyaránt olyan értékeket akart felmutatni, amely az emberi túlélés esélyébe vetett hitet erősítette. Szórakoztatott és nevelt. Betöltötte hivatását.
Remélhetően Elekes Emma ma is tud dühöngeni és sírni, ha valami nem tetszik neki, de azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, büszkén és jóleső érzéssel gondolhat vissza mindarra, amit Szatmáron tett, ahol jelentős művésszé lett, ahol sokaknak nyújtott életre szóló színházi élményeket. S bár a színész művészete nemcsak időben, térben is illékony, biztosíthatjuk: színészete egyetemes értékű és érvényű, alakításainak hatása a nézők, a pályatársak s a kritikusok emlékezetében és idegeiben tovább él.
Nánay István
