Gondolatok a könyvtárban

Orosz István: "Könyvtár", rézkarc, 2005. Magasba nyúló gótikus ablak, repkénnyel benőtt ódon fal. ("Repkény: irod.: borostyán, mint a művészet v. a hadi dicsőség jelképe." [Magyar Értelmező szótár]). A művész kamerája itt jobb lentről felfelé néz. A gótikus kő ablakkeret, a kő rozetta minden csorbulása, repedése, minden egyes borostyánlevél erezetével együtt minúciózusan és mesterien megrajzolt, itt nincs sürgetazidőség, majdafotóshopbanezerszermegismétlemség. Lejjebb haladva egyszercsak, nini, bal fentről láttatja már könyvtárát Orosz István, úgy váltja észrevétlenül, zökkenőmentesen a kameraállást immár sokadik munkájában, ahogy azt halandó filmesek sohasem tudnák megtenni. Persze, hisz nekik nem Dürer, Holbein, Arcimboldo, Escher, a szem vezetésének és félrevezetésének virtuóz zsenijei voltak a mesterei, miként Orosznak. Ahogy gótikus ablakoknál a valóságban is, lassan és hosszasan jutunk lefelé, a rézkarc alsó egyharmadához, magához a könyvtárhoz, valamint a felső polcra könyöklő, arcát kezével támasztó, a kitárt ablakon a semmibe merengő művész alakjához. A semmibe mereng, mondom nem véletlenül, hiszen az ablakon kívül valóban nincs semmi, se fű, se fa, se virág, se pillangó, István nagyszerű "A kert" című animációs filmjének főszereplői ezúttal hiányoznak. Igazi vakfehér semmi van odakint, "A semmi ágán ül szivem", "A többi néma csend", a Mondrian festette fehér négyzet közeli rokona, ugyanaz a kifejező, sokatmondó, gyönyörű semmi. Innen jutunk egy ötszögekből konstruált gömbig, egy oldalán heverő koponyáig, és végül a könyvekkel telezsúfolt polcokig. De ahogy a borostyánlevelek erezetét, úgy e könyvek tartalmát sem tartja titokban Orosz István, a rézkarcolt kicsi kötetek még parányibb gerincein jól olvashatóak a szerzők, azaz az ő számára legfontosabb írók, filozófusok, képzőművészek nevei. Evvel a gesztussal sokkal tártabb ablakot nyit, mint a fent látható, beavat valamennyiünket, hogy az emberi kultúra mely gondolkodóitól, alkotóitól merít erőt, kik azok a meghatározó személyiségek, akiket soha nem téveszt szem elől. A névsor lenyűgöző, Borges, Einstein, Edgar Alan Poe, Fukuda, a japán grafikus, Leonardo, Ucello, Vasarely, Piranesi, Bólyai, Hogarth, Rubik, Bach nevét olvashatjuk sok más mellett e könyvgerinceken a fentebb már említett tanítómesterekén kívül. Orosz rendkívüli tehetségébe, gondolkodásába, művészi fantáziájába, erőteljes és karakteres személyiségébe való szerves beépülésük itt érzékelhető a körülöttünk kiállított művekben. Végül a "Könyvtár" jobb alsó sarka, a padló, a hol síknak látom, hol háromdésnek (sőt kétfélekép) kockaminta, amelyen, ha épp sík a funkciója, akkor a művész pihenteti lábát, amikor pedig igazi kockák sorának tűnik, hát rögvest közéjük szorulnak egy földrehullott könyv lapjai. Gyerekkorom bukkan fel István e rézkarcolt padlója láttán, a Gratzer József-féle "Új Sicc", melynek "Szemfényvesztés" fejezetében a "Hat, vagy hét kockát látsz?" ábrája köszön itt vissza rám. Előhalászom, nézem, és visszarévedek. De lépjünk tovább. A gazdag életműből, a rézkarcok közül eg! y másik nagyon izgalmas, szokatlan lap is szemünkbe ötlik, a "Kapu", és talán nem véletlenül ennél is 2005. a keltezés éve. Az ismét tejfehér semmiben sajátos Möbius-szalag lebeg súlyosan ("August Ferdinand Möbius [1790-1868] a topológiában olyan felületet fedezett fel, amelynek csak egyetlen oldala van" [Larousse]). Robosztus, ókori, feltehetőleg római kapu-rom, aránylag ép korinthoszi oszlopok, párkánytöredékek, meztelen tégla- és kőfalak, befalazott kapuívek merész cikcakkban kanyargó tömbje úszik a nagy fehérségben, és a valóságban lehetetlen, ravasz kapcsolódással adja ki a "végtelen" ismert vízszintes nyolcas formáját. Végtelen a végtelenben. Mélyen filozófikus mű. Itt nincs háttér, nincs föld, origó, természet, ember, állat, növény, nincs élet sehol. Talán 3000-ben, vagy 10000-ben vagyunk, amikorra ennyi marad az egész emberi kultúrából a világűrben, ezek a győzelmeket, vereségeket, izzadtságot, vért, boldogságot és fájdalmat egyaránt magukba szívott falmaradványok, növényi indákat idéző oszlopfők. A művész mindezt már láthatta könyvtára gótikus ablakán kitekintve, hiszen íme, már lemezre is rajzolta. Fény és árnyék, tökéletes rajz itt egy magasabb cél érdekében szerveződött e lapra: megnevezni a megnevezhetetlent, ábrázolni az ábrázolhatatlant, kifejezni a kifejezhetetlent, megsejteni a megsejthetetlent. Orosz István a Kapuval a kitűnő alkotók népes csapatából érzésem szerint a nagy művészek szűkebb családjába érkezett, hiszen Giottótól John Cageig ugyanerre a pontra jutott valamennyiük. Folytathatnám, elemezhetném, dicsérhetném a többi rézkarcot, az anamorfózisokat és az ex libriseket, az illusztrációkat és az útvesztőket, az emblémákat és a térben működő festményeket, a plakátokat, a prózát, verset és novellát, a nemrég megjelent Piranesi tanulmányt, hiszen mindez szintén a ma és itt kiállító Mester alkotása, de úgy gondolom, hogy szerepem véges, és legjobban teszem, ha ismét, de utóljára ugyanazt a Shakespeare passzust idézve, részemről "A többi néma csend". Kemény György

(2005. november 26.)