A vers beszélgetés, nem szavalás

Az én korosztályom a lehető legrosszabbkor kapta meg József Attilát. Azt a József Attilát, akit nekünk tanítottak, nem lehetett megszeretni. 1949-ben kezdtem el iskolába járni, általános és középiskolában is azt tanultuk: József Attila a proletárköltő, a munkásosztály első számú élharcosa. Szükség volt ugyanis arra, hogy legyen a proletáriátusnak egy kiváló költője, így megpróbálták őt "ilyenné" tenni. Utólag szégyenkezhetek miatta, de talán érthető, akkor nem mutattam semmiféle érdeklődést a költészete iránt, elkönyveltem abba a sorba, amiről tudtam, hogy semmi közöm nem lesz hozzá az életben. Mikor és hogyan változott meg benned ez az érzés? 1975-ben, József Attila hetvenedik születésnapjára a Magyar Televízió egy ötször húsz perces ünnepi megemlékezést készített. Két zenekart, a Sebőt és a Kalákát és mindössze három versmondót, Latinovits Zoltánt, Cserhalmi Annát (Cserhalmi Gyuri nővérét) és engem kértek fel szereplésre. Én rengeteg fiatalkori verset kaptam. Amikor azokat elolvastam, egész egyszerűen belezúgtam ebbe a birodalomba, amiről tudtam, hogy létezik, de nem ismertem. És el is szégyelltem magam, megértve, mit zártam ki addig az életemből. Külön szerencse, hogy a műsorban két fantasztikus alkotóval találkoztam. A rendező Edelényi János volt, az operatőr pedig az azóta elhunyt, kivételesen tehetséges operatőr-rendező, Fehér György. Nekik köszönhető az a stílus, ami azóta is a sajátom, amit lehet szeretni, lehet vele vitatkozni, de a lényege az: a vers beszélgetés, nem szavalás. Úgy kell József Attila szavaival beszélnem, hogy mindaz, ami abban van, az én személyes problémám, amit megosztok a nézővel. Ezek a versek ma is ilyenek számomra. Alkalmat adnak a párbeszédre a nőzővel. Az estek bevezetőjében ezt el is szoktam mondani. Ha írásban látnánk, úgy lehetne elképzelni, hogy az előadó mond valamit, a hallgatót pedig három pont jelzi. Nem mond semmit, de jelen van, és a figyelmével folytatásra ösztökéli a beszélőt. Nincs két egyforma előadás, mert a hallgatóság ösztönzése mindig más. Sebő Ferivel mindig rácsodálkozunk arra, hogy az esten belül éppen mi az, ami érdekesebben szólal meg. Mindig találunk benne felfedeznivalót. Ez a titka tehát, hogy ez az est, amit most a stúdiószínpadunkon is láthatunk, több mint huszonöt éve él, és mindenhol óriási sikere van. A közönség hatalmas tapssal, lábdobogással köszöni meg neked és Sebő Ferencnek az élményt. Amikor először láttam, én is egy új, és nagyon szerethető József Attilát ismertem meg belőle. A válogatás természetesen átíveli az egész életművet, de nagyon sok olyan vers szerepel benne, amit általában kevéssé ismernek. A hallgatókat megszólító versek ezek. "Mindannyian és egyformán / Testvéreim vagytok" - mondja a Tanításokban. Ez az a hangütés, amire a nézők - különösen a fiatalok - fölkapják a fejüket, és nagyon jó partnerek, minden egyes alkalommal. Harminc éve mondasz József Attilát. Olyan ez, mint ahogy az ember nap, mint nap, előveszi a Bibliát. Sok mindenre ad receptet, az biztos. Megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekre képes feleletet, vagy legalább valami megnyugtató okfejtést adni. Többször is hallottalak József Attilát mondani. Ezeken az esteken egyre határozottabban azt érzem, minta ő beszélne hozzám. A hatvankét éves József Attila – Jordán Tamás. Mintha nem ment volna el olyan fiatalon, hanem velünk, veled együtt öregedett volna. Mintha sokkal több lenne ez a kapcsolat közted és közte, mint általában egy szerző és előadója között. Szakadatlanul ezt érzem. Olyan dimenzióba került ez az est, amit már nem is tudok úgy számon tartani, mint a színészi megnyilvánulásom egy fajtája. Olyan a viszonyom ezekkel a versekkel, hogy nyoma nincs például a színészi munkában elkerülhetetlenül megjelenő drukknak, kis félsznek, hogy tudom-e teljesíteni azt, amit a közönség vár tőlem, vagy amit én várok magamtól. Az estek előtt úgy érezzük magunkat a Ferivel, mint egy nagyon jó, régen várt találkozó előtt. Amikor az ember az utcán szaporázza a lépteit, hogy mielőbb odaérjen. Teli boldog várakozással: ott zsibong a nézőtér, mindjárt bemegyünk, mindjárt beszélgetünk, és milyen jó lesz majd beszélgetni. Minden alkalommal ezt a mohó kíváncsiságot érzem. Hihetetlen öröm csinálni. (Kép és szöveg Eöri Szabó Zsolt)

(2005. május 12.)