Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Radoslav Milenkoviæ

Radoslav Milenkoviæ 1958-ban született Újvidéken (Novi Sad). Színészi végzettségét szülővárosában szerezte meg 1980-ban. Az életem értelme a színház, mondja magáról. Elvégzi a rendező szakot is, pantomim kurzusokat vesz, színészként és rendezőként Horvátország, Szerbia vezető színházaiban dolgozik, a szülővárosának művészeti akadémiáján 1994-ig tanít is. Több színház vezető rendezője. Félszáz jelentős előadás, majd' ugyanennyi tévéfilm főszereplője. Rendez Svédországban és egyre gyakrabban Magyarországon. Sokat utazom, mondja, hiszen van az életemnek egy másik dimenziója is, a gyermekeim, a szerelmem. A fiam nyolc éves, a kislányom hat. Ha csak tehetem, hozzájuk utazom. Figyeltem, a munkatársaid már az első napon, a beceneveden szólítottak. A „Rále” jelent valamit az anyanyelveden? Nem, csak a nevem rövidítése. Az szólít így, aki a barátomnak érzi magát. Ezek szerint, a színházban mindenki a barátod. A színház lényege arra ösztönöz minket, hogy törekedjünk arra, hogy barátok legyünk. Természetesen tudni illik, hány lépés a határ. Minél közvetlenebbek tudunk lenni egymással, annál jobban megy a munka. Pedig a színház nem mindig barátságos hely. Nekem mások a tapasztalataim. Nem is maradok olyan helyen, ahol nem érzem a jó szándékokat. Ezt akkor – ha megengeded – dicséretként fogom fel. Jól érzem itt magam. Sok embert régebbről ismerek, vannak, akiket személyesen, vannak, akiket előadásokban láttam, Molnár Piroskával dolgoztam is Egerben. Szerintem, ha jó, fontos, izgalmas darabot sikerül találni, az mágnesként tartja össze a csapatot, és a negatív gondolatok elveszítik a táptalajukat. Minden, ami felesleges, eltűnik. Márpedig most egy jó, fontos és izgalmas darabot sikerült találni. Ezzel a hírrel kezdted az olvasópróbát: „Gyönyörű darabunk van.” Azért, mert ez egy ritka darab. Nem a témája, hanem az emberi mélysége. A szerzőnek különös tehetsége van az emberi lélek mélységeinek ábrázolására. Ugyanakkor képes arra, hogy ne csak az egyes szereplőkről, hanem az egész világról beszéljen. Felkelti bennünk a vágyat, hogy ismerjük meg a világot, és minduntalan vessük össze a tapasztalatainkat az ideákkal. A való világ színes, és minden szempontból nagyon különböző az emberek élete. A darab világa rideg és sivár. Ez egy olyan világ, amiben az ember tehetetlen, amelyben nincsenek válaszok, csak kérdések. A szereplők gyakran kérdezik, Istenem, mi a szándékod velem? Mi a sorsom? Mit kell még megtennem? Manapság elég ritka az ilyen darab. A szó hétköznapi értelmében nem aktuális, ugyanakkor nagyon is magával ragadó. Láttuk a díszlet makettjét, az előadás egy nagyon egyszerű térben játszódik. Mindössze néhány fal, egy ajtó és egy szék. A kiszolgáltatottság drámája ez, ezt jelzi a díszlet. Minden, ami lényeges, az emberekben belül történik. Számukra nincs menedék. Ha van egy tragikus vétked, akkor kénytelen vagy betölteni a sorsodat. Akárhogy is hívják az istenedet, Zeusznak vagy pénznek. Be kell, hogy töltsd a sorsodat, meg kell fizetned a cselekedeteid árát, ahogy a darab főhősének. És a többieknek, mi a szerepük? Élik a saját életüket. Mindenki keresi a saját vigaszát. Ki a pénzben, valami földi hívságban, ki egy árulásban. A főhőst, aki nagyon különbözik mindenkitől, kiközösítik. Ezt a nőt harminchárom éve már csak a reménye élteti, hogy az anyja, aki elhagyta őt, visszatér egyszer. És neki is lehet majd otthona. Ez a darab az otthon utáni vágyról is szól. Az emberségről, az emberi lényegről. A Macskalápon tehát egy kemény darab. Nehéz életkörülmények között élő, már-már durva emberekkel, a sorsát beteljesítő főhőssel - mint egy görög tragédia. A darab egyfajta Médeia történet. De Marina Carr nagyon szépen, tehetségesen írta meg, elrejtve benne a görög tragédiát, így ha valaki nem tudja, hogy ki volt Médeia, ki volt Euripidész, a történet akkor is teljes élményt fog adni számára. Marina Carr kortárs ír szerző. Hogyan bukkantál a darabra? A mű egészen friss, én sem ismertem, még nem fordították le szerb nyelvre. Upor László dramaturg talált rá, és ő az egyik fordítója is. Nemrég Londonban mutatták be, a fiatal amerikai filmsztárral Holly Hunterrel a főszerepben. Rengeteg kritika jelent meg róla, Huntert nagyon dicsérték, a darabról írtak jót, rosszat, általában - ha jól értettem -, a végét túlzottan horrorisztikusnak találták. Nálunk is ilyen lesz? Nem, nem. A darab vége tragikus, szomorú, de semmiképpen sem horror. A főszerepben Básti Juli. Minden vágyam az volt, hogy ő játssza a főszerepet, és nagyon boldog vagyok, hogy megkaphattam erre a szerepre. Ha megrendezhetném a darabot Londonban, és Básti Juli anyanyelvi szinten beszélne angolul, nem kérdéses, nálam ott is csak ő lehetne főszereplő. (Eöri)
  • Az előadás színlapja

    (2005. február 04.)