Tudósítás a Gundelből
Díszvacsorára hívta a Nemzet Színészeit Jordán Tamás, a Nemzeti Színház vezérigazgatója, abból az alkalomból, hogy hivatalosan is átadják Zenthe Ferencnek a Nemzet Színésze címet. Én tényleg nem tudtam, hogy engem ennyire szeretnek, mondta Zenthe Ferenc. Nagyon megható.
Kállai Ferenc érkezett elsőnek, aztán sorban a többiek, Komlós Juci, Psota Irén, Máthé Erzsi, Agárdy Gábor, Avar István, Garas Dezső, Raksányi Gellért, az ünnepelt, és a végén befut Törőcsik Mari. Berek Kati, Darvas Iván nem tudott jönni, velük Jordán Tamás tartotta a kapcsolatot mobilon, miközben gondos házigazdaként terelgette a kollégákat egyik teremből a másikba. Hol a Nemzeti Színház évkönyve, hol az újságok számára készülő csoportképhez kellett felállni. Villogtak a vakuk, a Gundel Andrea szobájában és a Télikertben. Törőcsik Mari lelkesedett: öregségünkre megértük, hogy itt állunk a pergőtűzben, ez Magyarországon nem volt szokás, mondta.
Jordán meglepetéseket ígért, az újságírók jegyzeteltek, és interjúkat szerettek volna, de utóbbit kevés sikerrel. Hihetetlenül elfáradtam az elmúlt napokban, mondja Zenthe Ferenc. Reggeltől estig szól a telefon, mindenki gratulál, a feleségem összeszámolta, 147 interjút adtam a megválasztásom óta. (Az napi 18! a szerk.) Még soha nem volt ennyire sűrűn teleírva a naptáram. Azon gondolkozunk, hogy ezt a néhány lapot be fogjuk kereteztetni
Közben indulni kell a csoportképhez. Villannak a vakuk, Jordán Tamás belevág a hivatalos aktusba. Kezében egy bársonyba kötött oklevél: A magyar nyelv ápolásáért, a nemzeti irodalom tolmácsolásáért, a nemzeti színjátszás fejlesztéséért és népszerűsítéséért Zenthe Ferenc részére a Nemzet Színésze címet adományozom olvassa a dokumentum szövegét. Az aláírás Jordán Tamás. A kollégák tapsolnak, bravózás, Zenthe arca ragyog. És most, egy igazi nagy meglepetés vár rátok, kezdene bele Jordán, de az újságírók nem hagyják. Kell még idő a csoportképre és az oklevél átadást is meg kell ismételni: nem maradhatnak az újságok és olvasóik jó fotó nélkül. Még néhány perc és a fotósok elégedetten indulnak, közeledik a vacsora ideje, itt már csak a Nemzet Színészei lesznek jelen. Hogy ennyire szeressenek az emberek
ezt nem tudtam, meséli Zenthe, miközben sétálunk vissza a vacsora színhelyére. Tegnap este például a Madáchban az Egy, kettő, három (Molnár Ferenc vígjátéka) végén, már éppen indulnék az öltözőbe, amikor rám szól az ügyelő, hogy álljak egy kicsit odébb. És látom, hogy jön föl a színpadra az egész társulat. Most felköszöntünk, integet Szirtes Tamás, az igazgató, és abban a pillanatban elindul fölfelé a függöny, és képzeld, még ott ült a közönség. A Tamás olyan gyönyörűen beszélt, hogy én nem is tudtam mit mondani, csak álltam a színpadon, a nézők tapsoltak
Óvatosan hátrasandítok a kollégákra, hogy most mi legyen, és azt látom, hogy ezek a csibészek közben kilopóztak a színpadról. Otthagytak egyedül. Csak álltam ott, és mert semmi más nem jutott eszembe, én is elkezdtem tapsolni. Én tényleg nem tudtam, hogy engem ennyire szeretnek. Nagyon megható. Menjünk enni, halljuk Jordán Tamás hangját. Az előétel után valami különleges meglepetés, igazi unicális dolog következik, mondja. Nagyon izgulok, lelkesedik ismét Törőcsik. Én is, mosolyog vissza Jordán. (kép és szöveg: Eöri)
(2005. január 26.)
