Fathia El Assal: Üzenet a Színházi Világnapra

Minden művészetek atyja a színház. Ez a vitathatatlan igazság, ezért ő az egyetlen és igaz szenvedélyem. Mindig hittem abban, hogy a drámaírók nemes emberi érzéseikkel tűnnek ki. Így üzenetük segítheti a többieket abban, hogy önmaguk fölé emelkedjenek, hogy megszabadulhassanak kudarcai szorításából, a kizsákmányolásból, hogy elnyerhessék méltóságukat. A drámaírónak, hogy sikere legyen e küldetésében és az emberek befolyásolásában, szakmáját igen magas fokon kell művelnie, uralnia kell stílust és művészi kifejezést. Máskülönben üzenetét a legenyhébb fuvallat nyomtalan eltűnteti, célt téveszt. Hiszen a művész üzenetét az emberi igazság, a kifejezés érettsége, a hitelesség hordja minden műalkotásban. Nem volna helyes azt gondolni, hogy e tényezők közül bármelyik uralkodhat a többi felett. Azt mondják, hogy a színház olyan művészet, amelynek a szilárd szerkezet az alapja, s mentes minden felesleges díszítménytől, és hogy dialógusai tömörek, sűrűk, véletlenül sem a fecsegők. Azt is mondják, hogy épp ezért a női természettel nem találkozhatik, mert a nő nem tudja magát leválasztani egójáról, következésképp nem tudja magát objektíven kifejezni. Mondják! Erre én azt felelem: a nő, aki kilenc hónapig hordani tud méhében egy új életet, éppúgy képes szilárd és összefüggő darabot is létre hozni. Egyetlen feltétele van: valódi drámaírónak kell lennie. Szerencsére a modern színház megszabadította magát hagyományos formáitól a megújulás több hullámában, mely Pirandellóval kezdődött, Bernrad Shaw-val, Brecht-tel és másokkal folytatódott, az abszurd színházzal, a tagadás színházával, a kísérleti avantgardizmussal. Manapság igen ritka az a szerző, aki hagyományos stílusban ír. Első darabomban (Asszonyok maszk nélkül) a színház a színházban formulát választottam, mely igen népszerű lett a modern színdarabokban. Az Asszonyok maszk nélkül egy kiáltással és egy kérdéssel kezdődött, mert több tucat, esetleg több száz éves szókkal éreztem magam viselősnek. Lehetséges volna, hogy megjöttek a szülési fájdalmak, melyek legbensőbb lényem feszítik, hogy kiadja magából és kilökje a létezésbe szavaimat? Szavaim! szenvedélyem gyermekkorom gyermekem! Figyelem hangját. Nem panaszkodik, nem sóhajtozik. Egy megtört és megalázott hang. Egy hang, melyet generációk visszhangoztak. A lelkiismeret a történelem során az üldöztetés és megaláztatás nehéz súlyát hordja. Mindig visszautasítottam, hogy egyetlen olyan kifejezést is papírra vessek, mely nem lelkem legmélyéből fakad. Egyetlen olyan sort, mely nem az igazat szólja a nőről, adni képes erejéről. Ezért kértem meg tollam, hogy esküdjön meg: le nem ír egyetlen sort sem, ha az a frusztráció gyengeségét fogalmazza meg, s hogy esküdjön meg: visszautasít, ha azt érzi, gyáván meghunyászkodom az igazság előtt. Aztán megkértem, segítsen életre kelteni a lehető legtöbb asszonyi sorsot, melyekben osztozom, hogy közelébb kerülhessek hozzájuk, hogy a szószólójuk lehessek. Lemezteleníthetjük magunkat egymás előtt, megszabadíthatjuk magunk az időnk során fölgyűlt rozsdától. Együtt tiltakozhatunk a körülmények és események ellen, melyek megfosztottak minket attól, hogy emberi erőnk előtörhessen. Végül, hiszem, hogy a színház fény, mely megvilágítja az emberiség útját. Fény, mely szerves kapcsolatot biztosít a nézővel azáltal, hogy melegséget teremt közöttünk akár, csak ha olvassa a darabunkat, akár, ha a színpadon nézi azt.

Fathia El Assal Fathia El Assal 120 rádiójátékot írt (az elsőt 1957-ben), 57 fő-időben sugárzott televíziós sorozatot és 6 színdarabot, melyeket jelentős egyiptomi színházak mutattak be. (Az első 1969-ben: A hinta) Írásainak többsége az egyiptomi társadalom szociális, vallási és politikai kérdéseivel foglalkozik, különösek a nők problémáival. Egyik ilyen műve, A néma asszony 2003-ban ment Kairóban. Fathia El Assal nagyon őszinte és merész önéletrajzi regényt írt, négy kötetben, Az élet méhe címmel, melyben nem csak kislány- és felnőttkori nehézségeiről számol be, hanem az egyiptomi nők nyomorúságos helyzetéről 1943-tól napjainkig. Életrajzából: Miután tízévesen kiveszik az iskolából, a korabeli konzervatív egyiptomi társadalom lányoknak, asszonyoknak szánt sorsát éli: excízió (a genitáliák csonkítása), korai házasság. Abdallah El Touhi-hoz, az íróhoz, politikai aktivistához megy feleségül, aki bátorítja és támogatja továbbtanulását. Írói tehetsége, és a nők sorsának javításáért folytatott elszánt küzdelme gyors irodalmi és társadalmi felemelkedéshez vezet. 1982-ben bebörtönzik, mert férje politikai elkötelezettségével jegyzi el magát. Ekkor írja meg darabját Női börtön címmel. Országos sikert arat vele, a sajtóban, rádióban, televízióban hivatkozási ponttá vált. Kitüntetések, tisztségek: Fathia El Assal az egyiptomi nő-írók szövetségének elnöke. Elnöke a nők progresszív uniójának is, az egyiptomi női filmesek uniójának vezetőségi tagja.

Link: International Theatre Institute

(2004. március 24.)

Fathia El Assal: Üzenet a Színházi Világnapra - 2004

Szilágyi Ágota

Holokauszt 80 emlékest