A benne élő sokféle „emberből” ő maga a küszködőt, a nyugtalant tartotta az „igazinak”. Ezt a nyugtalan küszködést mintha végig egy szándék vezette volna: kimondani a kimondhatatlant. Kifiúként dadogott, a szentesi mezőgazdasági technikumból felvételizett a színművészeti főiskolára. Két miskolci évad után haláláig a budapesti Nemzeti Színház társulatának volt tagja.
Dadogó szentesi kisgyerekként sokáig képtelen volt az önkifejezésre. Másfél évtizednyi ,,rettenetes gyermekkor” után döntött úgy, hogy megküzd betegségével: megállás nélkül hangosan olvasott mindent, s nagyapját követve nótázott. Hat évig tartott, míg eljutott a harmonikus, kifejező beszédhez.
A humorára építettek
Egy iskolai színházlátogatás után tette fel a kérdést: ,,Tanárnő, kérem, mit gondol, tudnék én valaha úgy játszani, mint ezek a szegedi színészek?” Magyartanárnője igennel felelhetett, s az ő javaslatára felvételizett a Színművészeti Főiskolára: ,,Sulyok Máriától megkaptam a beszédet, Apáthy Imrétől Moliére-t, Major Tamástól Shakespeare-t, Gellért Endrétől pedig egész pályámat” – emlékezett tanáraira.
Az akkoriban kötelező vidéki éve(ke)t kikerülve egyből a budapesti Nemzeti Színházban kezdhetett volna, ám ő a végzés után (1956) mégis Miskolcra, a vidék akkori legizgalmasabb társulatához szerződött. „Miskolcról sokat beszélt, nagyon szerette” – emlékezett felesége, Thoma Ildikó az ott töltött két évadra, melyben tizenöt szerepet játszott el. Itt főleg a humorára építettek: játszott Goldonit Galambos Erzsivel, Szirtes Ádámmal (A két úr szolgája), Móriczot (Nem élhetek muzsikaszó nélkül), Katajevet barátjával, Horváth Gyulával (A kör négyszögesítése), Haseket (Svejk tanárát), Shaw-t (Szerelmi házasság). Több nagy jelentőségű előadásnak is a részese lett: Haimont alakította a görög tragédiákat a magyar színpadokra visszahozó, Kazimir Károly rendezte Antigonéban, amelynek próbái alatt a budapesti Körszínház gondolata is megszületett. Komédiázott a Lysistratéban, amely Petrovics Emil vígoperájának ősváltozata volt. Meghökkentően maszkban játszotta Horvai István rendezésében Horgasujjú Jakabot abban a Koldusopera-előadásban, ami a főiskolások legendás bemutatójával párhuzamosan visszahozta a hivatásos színházi világba Brecht művét.
Leghangosabb sikerét Schiller drámájában aratta: „Az ármány és szerelemmel ellátogattak Sajószentpéterre. A darab végén, a kijáratnál őt nem megtapsolták, hanem – mint az álnok Wurm alakítóját, kifütyülték. A közönség fenyegetőzött, meg akarták verni. Ezt élete egyik legszebb bókjának tekintette” – emlékezett felesége, Thoma Ildikó.
„Otthon” a Nemzetiben
1959-ben a budapesti Nemzeti Színházba szerződött, amelynek haláig tagja volt. „Teljesen magától értetődően, ahogy az oxigén belecsorog a tüdőbe, úgy folyt ő bele a Nemzeti Színházba, s vált nélkülözhetetlen tartozékává. Egyszer csak ott volt a büfében ez a félszeg, keszeg, nem jó megjelenésű, nem úrifiú külsejű, nem túl intelligens arcú, félvállas, majdnem azt mondhatnám, nyomorék járású valaki. Hogy fiatalember volt-e vagy öreg, azt sem lehetett pontosan tudni – nem volt ráírva az arcára. Ambíció nem érződött belőle, akarnokság sem. S mindenki rögtön elfogadta a jelenlétét. Attól fogva a falak, a bútorok, a függöny, a zsinórpadlás és a feketekávé mellett ő is a Nemzeti Színház szerves alkotórésze lett” – emlékezett a Nemzeti (futballbíróként világhírű) ügyelője, Zsolt István a kezdetre.
A kiugró sikereket klasszikus vígjátékok szolgaszerepei hozták meg: ,,mindig rohantunk megnézni a magánszámát A makrancos hölgy-ben, amelyben egy szolgát játszott. Sírtunk a röhögéstől, olyanokat talált ki. Neki is kötelező volt minden este újítani valamit, hogy ne csak a közönség, hanem mi is szórakozzunk” – emlékezett az egyik partnere, Berek Kati. A fösvény Jakab mestere után pedig felülmúlhatatlannak tartották az egyszerű kisemberek megformálásában: ,,Ilyen Jakab mester biztos nem volt, nem lesz, amíg a színházak A fösvényt játsszák. Olyan félelmetes dolgokat tudott kitalálni a kellékekkel, amilyeneket talán csak Bihari Jóska tudott Magyarországon. Őze Lala olyan mértékben szülte meg ezeket a graciózó figurákat, hogy szinte szégyelltem magam, hogyan öltözhetek együtt egy ekkora zsenivel” – értékelte játékát a pályatárs, Raksányi Gellért.
Szakmai siker, személyes tragédia
Az 1969/70-es évad sorsfordító lett. Illyés Gyula Fáklyaláng című drámájának Józsa Mihálya után egy évvel a Bánk bán Tiborca újabb hatalmas sikert hozott: a társulat neki ítélte a Farkas-Ratkó-gyűrűt, majd a Jászai Mari-díj színészete egyértelmű elismerése lett.
Ám a sikerhez személyes tragédia társult: „Miután megtudta az orvostól, hogy egy rosszindulatú daganat van a füle mögött, kvázi halálra van ítélve (…) a régi, jó kedélyű, jó humorú Őze Lajos egy magába zárkózó, végtelenül racionalista, megridegült ember lett. Korábban a fiatalság lendületével ivott, de amikor beigazolódott a rákgyanú, már önpusztítóan.
S ekkor már az alkohol másként hatott rá: teljesen elsötétítette” – összegezte a fordulatot színésztársa, Csurka László.
Innen kezdve még nagyobb kifejezésvággyal vetette magát a játékba. A szecsuáni jólélek vízárusa, a Kulcskeresők Bolyongója, a Szentendrei Teátrumban a Vízkereszt Malvoliója újabb mérföldövek.
Őze pályájának másik meghatározó helyszíne a Gyulai Várszínház volt (amely hosszú időn át a Nemzeti amolyan nyári játszóhelyének számított). Itt játszotta el 1978-ban Harag György rendezésében Székely János Caligula helytartója című darabjának Barakiás rabbiját, melyet sokan pályája csúcsának tartanak: ,,Őze egyszerűen csak megtámasztja karjával a kőfalat s azt mondja: Irtózatos ez, irtózatos! És megborsózik a hátunk, mert nemcsak a helyzetét átélő művész egzisztenciális fájdalma kondul meg a színpadon, nemcsak az ótestamentumi próféták felelősségérzete, de az ő missziójukat vállalt magyar prédikátoroké, akik állhatatosságukkal, végső döntésükkel mindhalálig védték a közösség együttmarasztó érdekét” – örökített meg Fodor András az alakítás hatását. Verebes István pedig így látta e szerepében a színpadról: ,,Nem is látom az arcát, és mégis olyan súlya van, csak annak, hogy figyel valamerre, hogy hallgat, ami letaglóz, elgyöngít. Gyönyörűen ejtett szentesi e hangjai, sajátosan lüktető beszédének ritmusa, orgánumának meleg zengése úgy muzsikál, olyan érthetően, olyan szépségesen, mint amikor a legtökéletesebb mesterhangszerből a legtökéletesebb dallamokat varázsolja elő a legtökéletesebb zenész. Őze a hat hét alatt, majd a további előadások napjain sem ivott soha egy kortyot sem. Ez nem érdem, ez jel!... Hogy Székely és Harag bűvkörében nem volt miért hiányozzon neki az alkohol.”
Kiszámíthatatlan alapember
,,Különös evolúciós folyamat volt az ő felnövekvése. Az ember egyszerre csak rábámult. Gelman Visszajelzését játszottuk a Nemzetiben. A színfalak mögött álltam, mellettem Zsolt Pista, s együtt néztük Lajos jelenetét. Egyszer csak megszólalt: »Mondja, maga észrevette, mikor lett ebből a fiúból korszakalkotóan nagy színész?« Elmosolyodtam, mert mintha a gondolataimat mondta volna ki hangosan” – mesélte Berek Kati. A színésznőt erősíti meg Székely Gábor rendező: „Amikor a Nemzeti élére kerültünk, az volt a meggyőződésünk, hogy alapvetően két emberre kell építeni ezt a színházat: az egyik Törőcsik Mari, a másik Őze Lajos. Sajnos, Mari még abban az évben elment a színházból, Lajosról pedig lassanként kiderült, hogy tehetsége, vonzereje, amivel megkapott bennünket, változatlan, de terhelhetősége – fizikai állapota miatt – nagyon is véges, labilis.”
A labilitás mellett másik jellemzője lett, hogy színpadi izzása idővel nem ismert határt. A partnerek számára ez kiszámíthatatlanságot jelentett: „Szörnyű partner volt, elviselhetetlen. Hihetetlen energiák dúltak benne. Gyakran nem is lehetett eldönteni, hogy az a fanatikus őrület, amely a szeméből sugárzott, vajon még ép vagy már bomló elme megnyilvánulása-e, olyan perzselő volt a jelenléte... Szájtátva néztem minden mozdulatát. De volt olyan jelenet, amikor borzasztóan észnél kellett lenni, mert soha nem lehetett tudni, hol kezdi el, hol folytatja, tehát összevissza ugráltunk a szövegben. Olyan extravaganciákat csinált, hogy ha más teszi, azt mondom, menjen a fenébe, ez nem normális! Például öt percen keresztül csapkodta a térdét. Ez már iszonyú kinyújtása valaminek – de neki ezek a különc gesztusok fantasztikusan jól álltak” – emlékezett partnere, Szacsvay László. A nézőtérről figyelve pedig sokszor magánszámnak tűnt a játéka: „Megint csak áll, hogy Őze egy-egy mozdulattal, hangsúllyal, villanással képes arra, hogy megfordítsa az egész előadás menetét, új ízeket villantson fel egy-egy mosollyal. Nem hagy ki egyetlenegy poént sem, minden, látszatra semleges szövegből is képes – akár a darab ellenére is – mulatságot formálni, játéklehetőséget teremteni saját magának. Amint belép a színre, az egész játék ura, valóban nem engedi meg, hogy másra figyelni lehessen. Ám meg lehetne kívánni e nagy színésztől, hogy túl önnön játékkedvén, legyen tekintettel az egész előadásra, a tőle független jelenetek stílusára is” – írta egyik kritikájában György Péter.
1983 őszén kérésére megkapta szerepálmát, III. Richardot. Teljes szövegtudással érkezett az olvasópróbára, de aztán fokozatosan elvesztette lelkesedését, s azzal együtt erejét is. Állapotát látva, a premier elmaradt. Valószínűsíthető, hogy az életen át vágyott szerep elvesztése pecsételte meg a sorsát. 49 éves volt.
Utóéletét a legnagyobbaknak kijáró tisztelet jelzi: 1990-ben Latinovits Zoltánnal együtt posztumusz Kossuth-díjat kapott. Szentesen Őze Lajos nevét viseli a filmszínház, iskolája falán tábla őrzi az emlékét, 2023 nyarán megnyílt az Őze Lajos Emlékház. A beszédhibások egyesületei által kezdeményezett Őze Lajos Vers- és Prózamondó Verseny évtizedes múltra tekint vissza. A Gyulai Várszínház pedig 1988 óta Őze Lajos-díjjal tiszteleg a művész emléke előtt.
Mikita Gábor
(2025. május 5.)
