A világhírű rendező, Rimas Tuminas a moszkvai Vahtangov Állami Színházzal évek óta rendszeres vendége a MITEM-fesztiváloknak. 2014-ben Lermontov Álarcosbálját, 2017-ben Puskin Anyeginjét, 2018-ban Szophoklész az Oidipusz királyát, s legutóbb, 2019-ben Csehov darabját, a Ványa bácsit mutatták be nálunk nagy sikerrel. Tuminas tavaly a Vahtangov Színház megalakulásának 100. évfordulójára Lev Tolsztoj nagyregényét, a Háború és békét állította színre, melyet 2022 tavaszán a MITEM-en a magyar közönség is láthat majd. Jelen írás szerzője nem sokkal az ősbemutató (2021. november 8.) után a rendezés koncepcióját méltatja, és az előadás oroszországi fogadtatásáról számol be. (https://www.business-gazeta.ru)
Moszkvai színházi körökben Rimas Tuminas ötórás, bálok és vérontás nélküli fantasztikus eposza foglalkoztat mindenkit. A színházi világ egész novemberben a Vahtangov Színház fennállásának 100. évfordulójára készült bemutatóról, a Háború és békéről beszélt. Az előadást kettős szereposztásban játsszák. A társulat többsége részt vesz benne, az olyan nagy mesterektől, mint Ljudmila Makszakova vagy Jevgenyija Knyazeva, egészen a Scsukin Színházi Főiskola harmadéves hallgatójáig, a Natasa Rosztovát alakító Kszenyija Treiszterig. Miként találta meg helyét a litván rendező az orosz színházi életben, és hogy lehet az, hogy a nagyvilági Moszkva szavakat sem talál lelkesedésének kifejezésére?
Százéves jubileumát ünnepelte novemberben a Vahtangov Színház, amelyet jelenleg joggal tartanak az orosz főváros legjobb színházának, többek között művészi és gazdasági téren is. Ennek apropóján Rimas Tuminas művészeti vezető és csaknem az egész társulat a Lev Tolsztoj regénye alapján készült Háború és békével lepte meg a közönséget. A reakció nem váratott sokáig magára. A bemutató napján éjfél előtt néhány perccel – az előadás 23.30-kor ér véget- a Facebook szó szerint felrobbant az elragadtatott nézői visszajelzésektől: „Zseniális!”, „Nincsenek szavak!”, Mestermű!”, „Ezt mindenkinek látnia kell!”. Egyetlen lekicsinylő vagy ironikus vélemény sem hangzott el. Tuminas a modern kor történetének Thomas Mann szerinti legjobb európai regényéhez nyúlt. Tudta, mire vállalkozik, és nem tévedett. A litván Rimas Tuminas a legjelentősebb orosz regénnyel vonult be a történelembe.
„A színház számára mindig érdekes a történelem pusztítása, a korszakváltás. Az előadás eleganciát, egyszerűséget követel. Fel lehet, és fel is kell rúgni az előadással kapcsolatos elvárást! Nem kell félni!” – mondja a rendező. De azok, akik először ezeket a sorokat olvassák, és csak utána nézik meg az előadást (vagy csak a fotókat), alig hisznek a szemüknek. A regény atmoszférája vagy a Szergej Bondarcsuk-féle filmes adaptáció tele van fényűző bálokkal, előkelő házak fogadásaival és a Napóleon elleni háború véres jeleneteivel. Éppen ezért az „egyszerűség” hallatán Tuminastól semmiképpen sem várunk egy szó szerint üres, fenséges színpadot és egy lenyűgözően részletes, gondolatokkal teli munkát.
Maga az ötlet, Tolsztoj formai és tartalmi szempontból is gigantikus regényének színpadra állítása tulajdonképpen értelmetlennek tűnik. Lev Nyikolajevics több mint 500! szereplőt ábrázol, és megannyi problémát vet fel, mint például: az orosz nép sorsa az 1812-es háborúban, maga a háború és az idő, a háború előtti orosz társadalom állapota, az emberi lélek megmentése, a háború értelmetlen áldozatai, az elérhetetlen, illuzórikus ideálok, a bűnbánat, a szabadság, a szerelem. Mindez 4 kötet, 1300 oldal, és az író hat évnyi munkája.
Tuminas három éven keresztül dolgozott az előadáson (nem lehet tudni, mióta gondolkodott rajta), 42 színészt foglalkoztatott több szereposztásban. Az ötórás előadást két szünettel játsszák. Szebb ajándékot nem is lehetne elképzelni a Vahtangov Színház grandiózus jubileumára.
„Minden emlékeket hív elő. Az emlékezet – a lélek hazája. A gyerekkor emléke a hazáról nemcsak az előadás témájaként van jelen. Minden a gyerekkorból származik” – mondja Tuminas. Ezeket az emlékeket sűrű, szürke köd borítja, amely hol szertefoszlik, hol ellenkezőleg, összesűrűsödik. Szereplők jelennek meg benne: Bolkonszkijok, Rosztovok, Kuraginok, Drubeckijek. Mind ugyanolyan szürkék. Ebben a színtónusban épül fel az egész előadás.
A gigantikus színpad teljesen üres. Nincs dekoráció, nincsenek bútordarabok, még csak utalás sincs a fényűző nemesi miliőre. Egy mennyezetig érő fenséges szürke fal van csupán. Ez az egyetlen díszlet, amely a rendező kívánsága szerint hol az előadás résztvevője, hol pedig a kitartás, az életsors, a leküzdhetetlen magasság könnyen olvasható szimbóluma. A szcenográfiáért, ahogy Tuminas összes előadásában, Adomas Jacovskis felel. Alkotói párosuknak olyan jellegzetes előadásokat köszönhetnek a nézők, mint a Ványa bácsi, a Jevgenyij Anyegin, az Álarcosbál és az Oidipusz király. A Háború és békében azonban a szcenográfiai aszketizmust egy teljesen más szintre emelik.
A színpad viszont nem élhet meg színészek nélkül, lehet bármilyen csodálatos is a tervező elképzelése. Ebben az értelemben az előadás fontos próbatétel a társulat számára, hiszen nem lehet elbújni sem a díszletek, sem a jelmezek mögé. Csak a saját mesterségükre hagyatkozhatnak. Az előadás szereplői szabályosan mintha szöget vernének be a szöveggel, mintha szavakat kalapálnának a nézőtérbe, durván játszanak, sokat rohangálnak a színpadon. Ez azonban semmit nem változtat a végeredményen. Jacovskis jelképes díszletében Tolsztoj sorai láthatatlanul égnek a szürke falon. A regény az előadás főszereplője.
„Ez a háború valamit elrontott. A háború hátterében eltűnik a logika, más törvények lépnek életbe. Más játékra van szükség” – mondja a munkájáról Tuminas. „Amint a néző előre kitalálja a következő történést, a színész szükségtelenné válik. Nagyon fontosak a pszichológiai bukfencek a cselekményben és a gondolatokban egyaránt. A tudat, a hirtelen fordulatok, a lelki, hangulati változások, az érzelmi kitörések cirkusza – ez a ti kötelességetek. Szakmánk feladata a szó, a gondolat feltárása.”
A történet elmesélésének semmi értelme. Ez bizonyos mértékben sértő lenne a nagy orosz író, Tolsztoj és a nagy színházi rendező, Tuminas munkájára nézve. A részleteknél viszont érdemes elidőzni.
Először is ott van a színpadi adaptáció, ami Maria Peters és Tuminas rendkívül eredeti munkája. Másodszor: a zene. A zeneszerző, Giedrjus Puskunigis felhasznált egy részletet Faustas Latenas művéből, amelyet Tuminas egy korábbi előadásához, a Cseresnyéskerthez komponált. Faustas Latenas zeneszerző, Tuminas barátja és társszerzője egy éve tragikus hirtelenséggel meghalt Litvániában. A Háború és békében Latenas zenéje mostantól egyúttal tisztelgés a mester emléke előtt.
Harmadszor: a színészi alakítások. Az egyik legerősebb, leghitelesebb színészi alakítás Jevgenyij Knyazevé. Nyikolaj Alekszejevics Bolkonszkij szerepének megformálása színészmesterség-tankönyvekbe kívánkozik. Részben emiatt válik majdhogynem kulcsszereplővé a történetben. Természetes egyszerűségében arisztokratikus, lobbanékonyságában despotikus. Az ő belső összeomlását megszakítás nélkül néznénk, nemcsak öt, de akár tíz órán keresztül is. Andrej Bolkonszkij herceg Viktor Dobronravov kiváló alakításában fontos szerzői gondolatot visz a vállán, de semmiképpen nem ő a rendező kedvenc szereplője. A néző pontosan érti, hogy a kíváncsi herceg mindent és mindenkit elárul a dicsőség pillanatáért. Fontoskodik, ami a túlfűtött, lelkes cselekedeteiből, patetikus beszédmódjából rendre kiolvasható. Ezért vált ki olyan nagy hatást a sebesült Bolkonszkij és Natasa Rosztova (Kszenyija Treiszter) utolsó találkozása. Bolkonszkij belül megroppant, büszke tartását a széttört eszmék szilánkjai rombolták le. Natasa karjaiban hal meg, akinek egykor reményt adott a lehetetlen és elérhetetlen boldogságra. Ilja Andrejevics Rosztov gróf szerepe Andrej Iljin alakításában szintén kiváló. Elbűvölő és líraian vicces, miközben őszinte szeretet árad belőle nemcsak a lányai, hanem az egész emberi faj iránt. Az előadás a mestergárdának köszönhetően igen erős, de a fiatal színészek is meglepetést okoznak a tehetségükkel. Elsősorban Pavel Popov és Denis Szamojlov (Pierre Bezuhov), Vlagyimir Logvinov (Anatol Kuragin), Jurij Cokurov (Nyikolka Rosztov), Nyikolaj Romanovszkij (Borisz), Marija Rival (Liza), Jekatyerina Kramzina és Polina Csernüseva (Marja), Lada Csurovszkaja és Aszja Domszkaja (Vera), Irina Szmirnova (Szonya), és természetesen a Scsukin Színházi Főiskola harmadéves hallgatója, Kszenyija Treiszter Natasa Rosztova szerepében. Törékeny vállára nemcsak a bonyolult színészi feladat, az előadás tempója nehezedett, hanem az óriási felelősség is. Kszenyija ragyogó munkát végzett.
Egyszer a szobrászművész, Auguste Rodin azt mondta: „Veszek egy darab márványtömböt és lefaragom róla a felesleget”. Tolsztoj regényében nincs semmi felesleges, Tuminas azonban mesterien tudta irányítani az isteni fény sugarait, tökéletesen kiemelve a számára fontos hangsúlyokat. A második felvonás végén a háttérben egy pillanatra feltűnik a nagy író, jellegzetes ingében és cipőjében. És ekkor mintha az égi fény beragyogná a Vahtangov színpadát, és megáldaná azt a következő száz évre.
Huszár Ágnes fordítása
Ivetta Nevinnaya: War and Peace in Moscow
Together with Vakhtangov State Theatre in Moscow, world-renowned director Rimas Tuminas has been a regular guest at MITEM festivals for years. Lermontov’s The Masquerade, Pushkin’s Eugene Onegin, Sophocles’ Oedipus Rex as well as Chekhov’s play, Uncle Vanya brought down the house here in 2014, 2017, 2018 and 2019, respectively. Last year, on the 100th anniversary of the founding of Vakhtangov Theatre, Tuminas staged Lev Tolstoy’s great novel, War and Peace, which will be presented to Hungarian audiences at MITEM in the spring of 2022. The author of this paper praises the stage director’s concept shortly after the premiere, and reports on the reception of the performance in Russia.
(2024. március 28.)
