Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. február 22. - Gerzson Napja

Tíz év után, újabb öt év előtt

Vidnyánszky Attila az új évadról, feladatokról, hiányérzetekről, válságról és reményekről

 „A Nemzeti Színházra szakmai értelemben izgalmas évek várnak, kezd beérni a munkánk gyümölcse, biztosan furcsa lett volna mindezt kívülről néznem. Most teljesedhet ki az a törekvésünk, hogy mindenki számára átélhetően a nemzet színházává váljunk” – mondja Vidnyánszky Attila, aki két ciklus után újabb öt évig vezetheti a Nemzeti Színházat. A régi-új vezérigazgatót kérdeztük sikerekről és hiányérzetekről, a királyok évadáról és a jövőképről.

 

 

Tavaly nemcsak munkatársi közegben, hanem a nyilvánosságban is többször elmondta, hogy a jövőben inkább a rendezői munkára összpontosítana, és szívesen átadná az igazgatói széket. Miért pályázta meg mégis a Nemzeti Színház vezetését?

– Valóban ez volt az eredeti szándékom: a 9. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) és a 10. Nemzetközi Színházi Olimpia megszervezése és lebonyolítása ígéretes végszónak tűnt számomra, de az élet másképpen hozta. Igazgatói feladataim és a velük együtt járó szerepem a kulturális közéletben komoly felelősséggel és számtalan megpróbáltatással jár. Ezeket a terheket ugyan többnyire örömmel hordozom, de amikor belépek a próbaterembe, akkor érzem igazán otthonosan magamat. 

A színházigazgató is fogasra tudja akasztani a „hivatalos öltözetét”?

– Általában mindössze néhány perc alatt ki tudom zárni a külvilágot a próbák kezdésekor, és ilyenkor minden, ami a próbatermen kívül elv volt, gyakorlattá tud válni. Egy aktuális példa: a Madách-projekt. Sok értékes gondolat és stratégia születhet arról, hogyan kellene a Színház- és Filmművészeti Egyetemnek (SZFE) partnerséget kialakítani külföldi intézményekkel, de minden kulturális diplomáciai erőfeszítésnél hatékonyabb az életszerű válasz: jöjjenek diákok, tanárok Torontótól Tbilisziig, Párizstól Athénig, és játsszunk együtt! (A Madách-projektről lapunk 48. oldalán olvashatnak bővebben.) A Nemzeti Színház vezetését mindezek ellenére azért pályáztam meg, mert a Covid-járvány, majd a szomszédunkban kitört háború miatt olyan pénzügyi kilátásaink vannak, amelyeket nem szerettem volna másra hagyni. Nekem – már csak a beregszászi évek miatt is – nagy tapasztalatom van abban, hogyan lehet boldogulni a szűk esztendők során úgy, hogy számomra kiemelt szempont a munkatársaink és családjaik védelme. A háború okozta gazdasági kényszerek miatt a Nemzeti Színház is kisebb költségvetéssel számolhat a következő időszakban, és én magam szeretném megvédeni az elmúlt tíz évben létrehozott társulatunkat, szakembergárdánkat és értékeinket. Emellett van egy másik fontos szempont is: természetesen nem én döntök az utódom személyéről, de nyilván van súlya a véleményemnek ebben a kérdésben, és bár van jelöltem, még úgy érzem, érnie kell ennek a helyzetnek. És természetesen az is bennem van, hogy a Színházi Olimpiával végre sikerült kiteljesítenünk azt a nemzetközi kapcsolatrendszert, amelyet a MITEM-mel évek óta építünk. A Nemzeti Színházra szakmai értelemben izgalmas évek várnak, kezd beérni a munkánk gyümölcse, biztosan furcsa lett volna mindezt kívülről néznem.

Első két ciklusa a működési struktúra átalakításáról és megszilárdításáról szólt. Miben áll a Nemzeti Színház sajátossága?

– Magyar viszonylatban egyedülálló ez a struktúra, de ismerve a nemzetközi teátrumok működési rendjét, ott sem találkoztam a miénkhez hasonló, összetett nemzeti színházi feladatvállalással. Ahogyan a vezérigazgatói pályázatomban is leírtam, működésünk öt pillérre épül: létrehoztunk egy minden korosztályt megszólító repertoárt, a nemzet színházaként megpróbálunk minden magyar emberhez eljutni – határon innen és túl –, befogadószínházként minden, a nemzeti egység kulturális erősítését szolgáló kezdeményezést és produkciót vendégül látunk, a MITEM és idén az olimpia révén elhelyezzük a Nemzeti Színházat a nemzetközi színházi élet térképén, valamint képzési helyként fogadjuk a kaposvári színihallgatókat és az SZFE növendékeit. Utóbbira szívemnek kedves példa, hogy Rátóti Zoltán és Szarvas József színészosztálya és a Nemzeti tapasztalt, remek társulati tagjai közösen adják elő Molnár Ferenc két darabját a Gyulai Várszínházzal közös produkcióban. Ez a „csinálva tanulás” mellett egy új színt visz majd a Nemzeti repertoárjába, hiszen a polgári színjátszás e kiváló szerzője csupán egyszer szerepelt nálunk az elmúlt tíz évben.

Milyen hiányérzetei vannak az eltelt két igazgatói ciklussal kapcsolatban?

– Alapvetően stabilan állunk az említett pilléreken, de a hiányérzetem éppen a „széles sávú” haladásunkból fakad. A pandémiával járó korlátozások miatt jelentősen visszaesett az utazásaink száma, és bár kezdünk talpra állni, még nem közelítjük a járvány előtti évi 70-80 vendégjátékot a határon túli magyar közösségeknél és nemzetközi fesztiválokon. Ezek a feladatok sok energiát vesznek el a színház dolgozóitól, de nagyon fontosak. Biztos vagyok benne, hogy a jövőbeli működésünk egyik legnagyobb vezetői kérdése az lesz, melyik lábára helyezze leginkább a súlyt a Nemzeti. A másik hiányérzetem egy kezdettől dédelgetett tervem egyelőre részleges megvalósulásából fakad. Több alkotó is képes volt arra, hogy az évadban színházi, a szezonon kívüli időszakban filmes területen bontakozzon ki. Ezt a működési rendet a legszínvonalasabban minden bizonnyal a svéd Ingmar Bergman valósította meg, akinek színházi munkásságáról idehaza méltatlanul keveset tudunk és beszélünk. A Nemzeti Színház társulatával több filmet készítettünk ugyan – ezek közé tartozik a Sára asszony, az Isten ostora,Woyzeck vagy Hobo Hé, magyar Joe!-ja –, de ezek nagyon feszített körülmények között születtek, nem pedig a már említett, kiszámítható, tervezhető módon.

Tízéves igazgatása során számtalan kezdeményezést tett annak érdekében, hogy a Nemzeti Színház a minőség jegyében egyesítse a korszerű népszínház és a nemzetközi kitekintéssel bíró művészszínház működését. A népszínházi eszménynek nem mond ellent a 2023/2024-es „királyok évada” arisztokratikus elnevezés?

– A „királyok évada” valójában egyáltalán nem a kékvérűekről szól, hanem a vezetés és a felelősség kérdéseiről. Maga az elnevezés egy hosszas címkeresési folyamat utáni rácsodálkozásból fakad. A dramaturgjainkkal és a külföldi vendégrendezőkkel folytatott egyeztetések után vettük észre, mennyire dominálnak a „királydrámák”, mint a Bánk bán, a Lear király vagy az István király – a 2023/2024-es évadban. Több aspektusa is van ennek az elnevezésnek, de a legkevésbé fontos az arisztokratikus vonás. Megfigyelhető, hogy manapság az erős vezetőket démonizálják, a gyengéket pedig gúnyolják. Európában sokkal többet beszélünk döntési mechanizmusokról és intézményekről, mint felelősséget vállaló vezetőkről. Óriási ellentmondások ezek, hiszen az öreg kontinensen jelenleg háború dúl, és a Balkán sajnos ismét az aggasztó jeleit mutatja annak, miért is nevezték a történelemben lőporoshordónak. Ebben a légkörben különösen fontos, mit gondolunk a vezetőkről.

 

 

A következő évad meghirdetésekor kiemelte a színház társulatának erejét. Mi jellemzi a teátrum színész közösségét?

– A legfontosabb, hogy életkorban, színházi kultúrában ez egy rendkívül sokszínű társulat, amelyben gyakorlatilag az elmúlt években nincs fluktuáció. Ami azt jelenti, hogy a színészek a nagy leterheltség mellett is jó szerepeket kapnak, és kiváló rendezőkkel dolgozhatnak. A magyar rendezők mellett az elmúlt években olyan külföldi szakemberekkel dolgozhattak és tréningezhettek együtt, mint a görög Theodórosz Terzopulosz, az olasz Alessandro Serra, az antropológiai színház mestere, Eugenio Barba, a nagy orosz rendező, Anatolij Vasziljev, vagy a lengyel Grotowski Intézet vezetője, Jarosław Fret. Ők mind különböző iskolákat képviselnek, ami segít a színészeinknek abban, hogy ne egyszerűen gyakorolják a szakmájukat, hanem minél többször tekinthessenek hivatásukra újszerű módon. A társulatunkról és a pedagógiai elveinkről pedig sokat elmond, hogy az új évad Bánk bán előadását fiatal színészeinkkel adjuk majd elő. Egykori tanítványaim mára beértek, és személyesen is nagy öröm számomra, hogy ilyen fajsúlyos feladatot is rájuk lehet bízni. Ehhez a társulathoz csatlakozik az elmúlt évadban a Nemzetiben vendégként már bemutatkozó Szilágyi Ágota mellett két frissen végzett színész a kaposvári osztályomból: Martos Hanga és Madácsi István.

Járvány, háború, infláció – milyen kilátások elé néz a következő öt évben a Nemzeti Színház?

– Embert próbáló, de szép évek várnak ránk. Az egész előadó-művészeti területet megrengetik azok a földrengésszerű változások, amelyek hazánkat is érintik. Miközben reménykedünk benne, hogy a háború minél előbb befejeződik, a gazdasági következmények kiheverése biztosan több időt vesz majd igénybe. Így mi is azzal az óvatossággal a hangunkban hirdettünk meg új évadot, hogy inkább bemutatót áldozunk majd fel, de vigyázunk munkatársaink megélhetésére. A 10. Színházi Olimpia nagyon széles együttműködést hozott létre a hazai szakmában, és bízom benne, hogy a gazdasági nehézségek ellenére ez közös alap lehet arra, hogy együtt gondolkozhassunk a jövőről.

 

Lukácsy György

| fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2023. július 10.)