Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. április 24. - György Napja

Vélemény

Színházi Olimpia / MITEM

Öngyilkos idők

Mitem krónika XXIII. (Az öngyilkos)

Szovjet vaudeville-ként jelzi alcímében Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című művéből készült adaptációját Jean Bellorini. A francia rendező a Théâtre National Populaire előadásával immár második ízben érkezett Budapestre, tavaly Az Árnyak Játékát hozták el, ami nagy sikert aratott. Ovációban most sem volt hiány. 

 

Jelenet az előadásból  |  fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

A műfaji megjelölés az alcímben találónak bizonyult, a vaudeville, vagyis zenés bohózat teljes mértékben stimmelt, ugyanakkor valami egészen fergeteges, káprázatos stilisztikai bravúrnak lehettünk tanúi az előadásban. Az öngyilkos ugyanis számtalan módon játszható, bár hangvétele nyilvánvalóan groteszk, mégis igen széles skálán lehet megmutatni, a mikrorealista játékmódtól a tökéletes abszurdig, minden belefér. Pár évvel ezelőtt a Macedón Nemzeti Színház mutatott be a MITEM-en egy, a most látotthoz képest gyökeresen másféle feldolgozást, az például sokkal realistább megközelítésű volt. A most látott francia verzió a farce-ból kiindulva jutott el a tragédiáig, gyakorlatilag lépre csalta a nézőt, aki végigröhögte az előadást, azt hívén, színtiszta komédiát lát. A legvégén viszont kiderült, hogy mégsem, de erről kicsit később.

Vitriolos és költői látleletet adott ez az előadás, nemcsak a szovjet rendszerről, hanem általában minden tekintélyelvű önkényuralomról, miközben elfilozofálhattunk magunkban eszmékről, vallásról, életről, halálról. A Théâtre National Populaire produkciójában azt hiszem, a humornak valóban mindenféle változata felvonult a fanyar szatírától az önfeledt bohóckodásig. A burleszk, az élőzene (Anthony Caillet, Marion Chiron, Benoît Prisset), a briliáns játékötletek, a rendkívül innovatívan használt kivetítés, a szépen stilizált díszlet (Véronique Chazal, Jean Bellorini) és jelmez (Macha Makeïeff) – mindez együtt lenyűgöző és eredeti atmoszférát adott az előadásnak. Bravúros volt a színészek játéka (amit a MITEM közönsége már tavaly, Az Árnyak Játéka kapcsán is megcsodálhatott). Podszekalnyikovként François Deblock egyenesen zseniális, de mindegyik szereplő egészen elképesztően brillírozott a figurájában. A karakterek felépítése olyan jól sikerült, hogy néhol egyenesen azt a benyomást keltették, mintha bábszínházat néznénk, élő szereplőkkel. Nagyon erős társulat, s a színészek – úgy tűnik – nagyon érzik Bellorini formanyelvi megoldásait.

Erdman műve hányatott sorsú volt, hiszen bár a szerző 1928-ban írta, sokáig nem mutathatták be, hiszen a sztálini idők tiltólistára tették. Csak jóval a keletkezése után, 1969-ben ismerhette meg a nagyközönség, és először nem is orosz, hanem német színház mutatta be (igaz, oroszul). De minden rosszban van azért jó is, talán így még szembeötlőbben megmutatkozhatott, hogy az adott időszak rendszerkritikus attitűdjén túl, van ebben a darabban valami többlet, valami, ami átlép a konkrét társadalmi szatírán. Nem véletlen, hogy az európai alkotók többféle értelmezésben és látásmóddal, de időről időre hozzányúlnak a műhöz. Bár külön tanulmányt érne az orosz irodalmon átívelő szuicid-vonulat elemzése is, de ezen túl, a furcsa Krisztus-parafrázis adja a darab kulcspontját, amit Bellorini mesteri érzékkel használt ki. Az önmagát feláldozni készülő jelentéktelen „hős” Szemjon Podszekalnyikov, aki tiszavirág-életű tündöklésében elhiszi, hogy valami nagy dolgot tesz, hogy a halála fontossága által az élete is jelentőssé válik – nos, ebben a momentumban ragadható meg leginkább az a bizonyos többlet, aminek köszönhetően nem kopik ki a színpadokról az Erdman-mű, mert valóban jóval több, mint egy politikai aktualitásra (jelesül a kommunizmus ideológiájára, a szovjet pártállami rendszerre, vagy a sztálinizmusra) reflektáló kritika. Jean Bellorini hosszasan elidőzik a Krisztus-hasonlaton: Leonardo Az utolsó vacsora című festményét megidéző, rendkívül komikus képben láthatjuk a szereplőket, amint sűrű vodkázás közepette várják Podszekalnyikov nemes önfeláldozását.

 

 

Vajon van-e értelmük az ilyen cselekedeteknek? Egyáltalán van-e értelme az elvekért, bármilyen elvért meghalni bárkinek? Tették fel a kérdést az író nyomán az előadás alkotói, amelyre a végén nagyon drámai választ adtak. Az előadás utáni közönségtalálkozón ugyanis kiderült: egy véletlennek köszönhetően a rendező találkozott egy olyan videóval, amelyben egy orosz rapper öngyilkosságát jelenti be a háborús helyzet okán, mondván nem akarja, hogy besorozzák, nem akarja, hogy fegyvert kelljen fognia másokra. Bellorini elmesélte, hogy a videó annak a hátborzongató egybeesésnek köszönhetően került bele az előadásba, hogy ezt a rappert éppen úgy hívták, mint a darabban emlegetett, meg nem jelenő szereplőt, akiről jön a hír a végén, hogy öngyilkos lett. A mintegy kétórás farce-ból itt váltottunk valódi drámára, amellyel az előadás alkotói a jelen tragikumára kívántak reflektálni. A néző pedig ennek nyomán azon gondolkodhatott, vajon melyik az abszurdabb világ, amit a színpadon látott, vagy maga az élet? Könnyen lehet, hogy végül az utóbbi felé billen a mérleg…

 

Ungvári Judit

 

 

Interjú a rendezővel
Léghuzatban - Jean Bellorini a színházi együttlétről, a laikus úrvacsoráról és arról, hogy miért érdekes a kortárs franciának egy szovjet vígjáték

(2023. június 14.)