Ha a gép a kezemben van, az már távolságtartást ad, más dimenzióba helyez át engem is, és ettől fogva nem a darabbal, nem a színésszel foglalkozom, hanem azzal, ami a darabból, a színész munkájából képre váltható – mondja Korniss Péter. Nem akart fotós lenni. Aztán a véletlen hozta úgy, hogy balettet kellett fotóznia. Ott volt a Pécsi Balett születésénél. Végigkövette a legendás Huszonötödik Színház éveit. A néptánc fotózásán keresztül jutott el egyik fő témájához, Erdélyhez. Kilenc évig volt a Színház című folyóirat képszerkesztője. Egy életrajz főbb állomásai a színház felől nézve.
Fotográfusi munkáját végigkísérte a színház. Hogyan kezdődött?
– Tulajdonképpen jogász szerettem volna lenni, de ’56-ban kitettek az egyetemről, ekkor gondoltam ki a fényképezést. A Budapesti Fényképész Szövetkezetnél segédmunkásként kezdtem 1958-ban. Ebben az időben fotóssal jártam színházakba, én vittem, tartottam a lámpát. Akkoriban a színházi képek a főpróba után készültek, a főbb jeleneteket a rendező állította be, s azt mi külön bevilágítottuk: ügyelni kellett az ellenfényre, amely kiemeli a figurákat a háttérből, a főfényre, amely még hangsúlyosabbá teszi a főszereplők fontos gesztusait. Akkor a fotózás technikai lehetőségei is csak ezt tették lehetővé, és ilyen volt a színház is. Ezekre a főpróbákra ugyanis összeállt az előadás, kész volt minden az utolsó jelmezig, a díszlet utolsó szögéig.
Mi volt az első önálló munkája?
– Mesterem, Szíjjártó Pál megbetegedett, és a FénySzövtől engem küldtek az Operába a balettintézet vizsgaelőadására. Ez 1959-ben történt, és tulajdonképpen meg is határozta a pályámat. Mondtam a főnökömnek, hogy még nem is láttam balettet, de mivel akkoriban már külsőztem a Képes Sportnak, a főnököm rávágta: „Az nem számít. Itt is ugrálnak, ott is ugrálnak, eredj, fiam”. Akkoriban még kábeles vakukkal dolgoztunk, izgalmamban azokat persze mind összegabalyítottam. A képek azonban olyan jól sikerültek, hogy azokból kirakatot rendeztek, és már az év őszén megbízást kaptam a balettintézet könyvére. Még egy történet a kezdeti csetlésekről: 1961-től már a Nők Lapjának dolgoztam, és ennek az időnek a legelején esett meg, hogy a Nemzeti Színház kulisszái mögött akartam fényképezni. Nagy igyekezetemben a takarásban kissé előbbre mentem, mint illett volna, mire a Nemzeti legendás ügyelője, Zsolt István akit legtöbben híres futballbíróként ismertek, rám szólt: „De kérem! Ez nem a Busch Cirkusz!”
Jelen volt több jelentős színházi műhely születésénél.
– 1961-ben a Balettintézet frissen végzett évfolyamával jutottam el Pécsre, ahol Eck Imre megalapította a Pécsi Balettet, ami több volt puszta balettnél, egyfajta modern nyitás volt az ’50-es évek bezártsága után. Az ott készült képeket látva keresett meg Novák Ferenc, aki akkor a Bihari Táncegyüttest, később a Honvéd Táncszínházat vezette. Ő az a koreográfus, aki elsőként emelte be a néptáncot a színház világába; a Csíksomlyói passió, a Kőműves Kelemenné, a Magyar Elektra, az István, a király mind ezt bizonyítják. Bár én is erdélyi vagyok, kolozsvári, mégis ő vitt el engem 1967-ben a Kolozsvár melletti Székre, s attól kezdve foglalkozom a paraszti kultúra fényképezésével, eltűnésének, átalakulásának megörökítésével. Ezt követte életem egyik legmaradandóbb színházi élménye. A néptáncos Vasas Művészegyüttes koreográfusa, Szigeti Károly a ’60-as években olyan Lorca-darabokat rendezett, a Don Cristobalt, a Vérnászt, amelyekben a zene és a táncosok mellett prózai színészek is megjelentek – akkoriban szokatlan volt ez a törekvés a totális színház megteremtésére. A Vasas Művészegyüttes és Gyurkó László kapcsolatából született meg aztán a Huszonötödik Színház 1971-ben. Új színháztermükben első bemutatójuk Németh László Gyász című regénye alapján készült, ami tulajdonképpen Berek Kati monológja volt, és mellette négy szöveges szerep nélküli asszony volt a színen, akik nem táncoltak, de a néptáncból hozott mozgáskultúrájukkal nagyon erős volt a színpadi jelenlétük. Szigeti Károly, a rendező tudta, hogy én hagyományokat, régi népszokásokat fényképezek, és kérte, mutassak neki képeket, hátha tudna azokból a Gyászhoz valamit meríteni. Egy temetésen, a Nógrád megyei Rimócon készült képen a gyászoló asszonyok egyike rosszul lesz, és fehér zománcos bögréből itatják a többiek. A színpadi siratás jelenetét végül teljes egészében ebből a fotográfiából komponálta meg Szigeti.
Miben hozott újat a Huszonötödik Színház?
– Más és idegen volt a színházi szakma számára, ha ellenségesek nem is voltak vele szemben, de értetlenséggel figyelték. A társulatoknál például nem volt természetes a közösségi eszme ilyen erőteljes hangsúlyozása. Volt olyan darab – például a M-A-D-Á-C-H vagy A búsképű lovag –, amelyet ketten, illetve hárman rendeztek. A Huszonötödikben mindenki alárendelte magát a megszülető műnek. A társulatban izzott a hit, munkált bennük a missziós tudat, hogy a színházat el kell és el is lehet vinni az egyszerű emberek közé. Fővárosi színházként rendszeresen tájoltak – ez is gyanús volt. Idegenkedés fogadta azt a követelményüket is, hogy a színház mozgás, testkultúra is. Akkoriban ez szokatlan volt: a színészek kijöttek a színre, megálltak vagy leültek, és így beszéltek. A Huszonötödik azonban a szakmai idegenkedés ellenére rendkívül sikeres volt – elsősorban a fiatalok körében, akik szinte tüntetve álltak ki mellette. Olyan személyiségek kerültek kapcsolatba a színházzal, mint Berek Kati, Iglódi István, Jobba Gabi, Jordán Tamás, Jancsó Miklós, Törőcsik Mari, Garas Dezső, Haumann Péter, Sándor György, Sebő Ferenc, Cseh Tamás, Halmos Béla, Selmeczi György. Sokat mondó névsor!
És Korinss Péter.
– Nagyon közéjük tartoztam, és nem csak mint fotográfus. Az a hihetetlen és őszinte lelkesedés engem is magával ragadott – úgy éreztem, hogy nekem is dolgom van a világban. Azt hiszem, ekkoriban készültek legjobb erdélyi képeim... 1978-ban aztán felbomlott a Huszonötödik Színház. Ma már úgy látom, törvényszerű volt a felbomlás, mert lehetetlen sokáig ilyen hőfokon összezárva együtt tartani egy közösséget. A végén a legmegrendítőbb számomra az volt, hogy a bizonytalanságban milyen végtelenül kiszolgáltatottá, védtelenné váltak a színészek. Kapcsolatom a színházzal azonban ezután sem szakadt meg. Fényképeztem a Honvéd Táncszínházat, végigkísértem a ’90-es évek elején a Törőcsik Mari és Schwajda György nevével fémjelzett Művész Színházat, fényképeztem az Operában és a Pesti Magyar Színházban.
Hogyan dolgozik a színházi fotós?
– Vissza kell térnem még egy pillanatra a Huszonötödik Színházhoz. Velük éltem, ismertem az elképzeléseiket, bele is beszélhettem a darabok születésébe már a kocsmaasztalnál, végigkövettem próbafolyamatokat – és fotóztam őket. Belül voltam. Erre ma már senkinek sincs ideje, és az előadások is másként születnek, hektikusabban, a darab a bemutatóra éppen csak elkészül. Az volt a módszerem, hogy az utolsó próbák egyikére beültem, kezemben a kamerával, és azon keresztül figyeltem az előadást. Mert gép nélkül nem tudok megfelelően koncentrálni, felkészülni arra, hogy aztán a főpróbán valóban tudjam, mit akarok, mit érdemes majd lefotózni.
Gép nélkül munka helyett igazi nézőként viselkedik?
– Pontosan. Elkezdem élvezni, vagy éppen unni az előadást. De ha a gép a kezemben van, az már távolságtartást ad, más dimenzióba helyez át engem is, és ettől fogva nem a darabbal, nem a színésszel foglalkozom, hanem azzal, ami a darabból, a színész munkájából képre váltható.
– A színházi fotók esetében két művészeti alkotásról és azok viszonyáról van szó. Milyen ez a viszony?
– Az erdélyi munkám során nagyon kötődtem azokhoz az emberekhez, akiket fotóztam. Aztán az ingázók élete kezdett érdekelni. Az volt a szándékom, hogy most aztán a kívülálló látószögéből objektív képeket készítsek. Két év után teljes kudarcot vallottam, mert rádöbbentem: fel kell vállalnom, hogy nekem közöm van ahhoz, akit fényképezek: Skarbit András szabolcsi ingázóhoz. Tíz évig követtem az életét, és némiképp másként, de megint „belül voltam”, akárcsak Erdély vagy a Huszonötödik Színház esetében. De ezek kivételes helyzetek. Én általában a színházon „kívül” voltam. Ez az oka annak, hogy a színházi képeket nem rendeztem kötetbe, kiállítás is csak egy született belőlük, de az sem rólam, hanem a Huszonötödik Színházról, az ő emléküknek szólt.
Ha jól értem, ön azt vallja, hogy az a jó színházi fotó, amelyik a születő alkotás folyamatát, annak eredményét „csak” dokumentálja.
– Dokumentálni nem elég. Az alkotás eredményét vizuálisan izgalmasan s az előadáshoz híven kell felidézni. Tudom, hogy van, aki átemeli a látottakat más szintre, látvánnyá alakítja, saját képpé formálja. Ez is egy lehetőség. Fotográfusként úgy érzem, hogy a színház nem az én produkcióm. Ugyanis a színészek – és én a táncosokról, az operaénekesekről is beszélek – adják az arcukat a darabokhoz. Ők viszik a bőrüket a vásárra. Ezért nagyon tisztelem őket, és a darabot rajtuk keresztül akarom megmutatni. Ez az én felfogásom.
Ezeket az elveket követte akkor is, amikor a Színház című folyóirat képszerkesztője volt 1991 és 1999 között?
– Azt akartam, hogy a kép az előadásról, a színészről szóljon. Felfogásom szerint ugyanis nem az én feladatom a képen keresztül véleményt mondani egy előadásról. Rossz darabról is lehet jó képet csinálni, és fordítva. A fotográfusnak viszont azt tudnia kell, melyik az a pillanat, amelyik a darabról szól, és képként is működik. Az is fontos, hogy a kép megragadja a figyelmet. De a fotót csak a színész arca, mozdulata képes erővel, energiával, feszültséggel megtölteni, mint ahogy a darabot is. És ez a színész érdeme.
Tavaly a 80. születésnapja alkalmából két kiállítás – Magyar Nemzeti Galéria, Várfok Galéria – is bemutatta a gazdag életművet. A Várfokbeli tárlaton három színházi fotó idézi a fotográfusi pályája kezdetét. Az évtizedeken át folytatott színházi fotózás visszahatott a munkájára?
– Horányi Attila művészettörténész, esztéta egy most megjelent tanulmányában visszatérően a színházra hivatkozik például a témaválasztásaimat, a kompozíciós rendet, a világítást elemezve. Efféle törekvés, tudatosság nem volt bennem, ezért is érdekes volt olvasni, hogy kívülről nézve ez így tetten érhető.
A színésznek természetes közege, ha alakítás közben fotózzák őket. A ’90-es évek óta fényképez beállított képeket erdélyi emberekről, betlehemesekről, legutóbbi sorozatában Budapesten dolgozó széki asszonyokról. Egy beállított kép elkészülte hosszú időt vesz igénybe, hogyan viselik ők ezt a fajta „szereplést”?
– Az volt számomra a fontos, hogy ezeknek az embereknek a természetességét, tartását és méltóságát tudjam megragadni. Ehhez a fotográfusi rutin és tapasztalat nem elegendő. A lényeg a „belül levés”, amiről már esett szó. Az utóbbi években a különböző budapesti helyszíneken a széki asszonyokról készült fotók mögött is sok évtizedes bizalom van. Én megrendezem a képet, kialakítok egyfajta rendet a kompozícióban, amiben aztán nekik nem kell csinálniuk semmit. Ők „csak” önmagukat adják.
Kornya István
Budapest, 2002–2018
Az interjú eredeti, rövidebb verziója a miskolci Színházi Estékben jelent meg.
----------
Korniss Péter
Kossuth-díjas, érdemes művész, a Magyar örökség és Pulitzer emlékdíjas, a Nemzet művésze.
1937-ben született Kolozsváron. 1958-ban kezdett dolgozni a budapesti Fényképész Szövetkezetnél, majd 1961-től 1991-ig a Nők Lapja riportere és képszerkesztője, 1991–1999 között a Színház folyóirat képszerkesztője volt. A ’60-as évek elejétől fényképezett néptáncot (előbb a Bihari Együttesben, később a Honvéd Táncszínházban) és Erdélyben. Végigkísérte a 25. Színház működését 1970 és 1978 között.
Első könyve 1974-ben jelenik meg: „Elindultam világ útján ...- Magyar népszokások”. Dolgozott az amszterdami World Press Photo tanácsadó testületének tagjaként, a legrangosabb nemzetközi folyóiratoknak – National Geographic, GEO, Fortune, Time, Avenue, Epoca – készített munkái mellett rendszeresen fényképezett prózai és táncszínházat, néptáncot és operát.
Legfontosabb kötetei: A vendégmunkás (1988), Leltár (erdélyi képek 1967–1998), Kötődés (2008), Egy sor cigány – huszonnégy mai magyar (Závada Pállal, 2011), Folyamatos emlékezet (2017).
(2023. június 5.)
