Színházi Olimpia / MITEM
Kell-e támogatni a művészetet egy olyan országban, mint Mexikó, ahol számtalan ember elemi szükségleteiben szenved hiányt – a számos alapkérdés egyike, ami a közép-amerikai ország színházi életét foglalkoztatja. A „Dél Atillájáról”, a mágikus realizmusról, a tragédia népszerűtlenségéről is beszélgettünk Aurora Canóval, a Mexikói Nemzeti Színház igazgatójával, aki író, rendező és színész is.
Magyarországról nézve meglehetősen távoli a mexikói színházi élet. A Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) kísérőprogramjaként kerekasztal-beszélgetésen vesz majd részt a kortárs mexikói drámáról. Milyen témák és kérdések határozzák meg az életüket?
– A mexikói színház és a kulturális életünk útkeresésben van: próbáljuk megtalálni a sajátos hangunkat. Szakítanánk azzal, amit mi „fehér” színháznak nevezünk, mert ezt az Európából örökölt megszólalási módot sok tekintetben nem érezzük sajátunknak. Ennek sok jele fedezhető fel, de például a MITEM-en is látható, Emiliano Zapata asszonyai rendezője, Conchi Leon is erősen érdeklődik a maja kultúra iránt, ami természetesen meglátszik a színházi munkáján is. Ez az útkeresés persze nem befolyásolja régi tulajdonságainkat: a humort és az erőszakot. Mexikóban például a halottak napja a legvidámabb ünnep, hiszen hagyományosan a gúnyolás és a humor segít bennünket szembesülni a végességünkkel. Az erőszak pedig a mindennapjaink része, ehhez elég megnézni az országunkból érkező híreket – drogháborúk, emberrablások.... A színházban az emberek nem szeretnek a nyomasztó hétköznapi gondjaikkal foglalkozni, éppen ezért a tragédia a színházainkban nem népszerű. A közönségünk inkább ki akar menekülni ebből a valóságból, ugyanakkor az erőszak belénk ivódik, és ez stíluselemként megjelenik a színjátszásunkban is. Emellett a mexikói színház politikus, mert az emberek az előadásokban is keresik a választ az életük kérdéseire.
A mexikói irodalomra is jellemző a mágikus realista címke?
– Bár Mexikó is a latin-amerikai kultúrkör része, ránk sosem volt annyira jellemző a mágikus realista jelző. Mágia helyett valamiféle különleges költőiség jellemez bennünket, inkább mondanám szürreálisnak. A mágikus jelzőben van némi könnyelműség, romantika vagy édesség, ami ránk nem jellemző. Szürreálisnak, vagy akárminek mondjuk is, ez a valóságból való kiút egyik lehetősége. Előadásainkban nagy szerepe van a párbeszédeknek, de a rituális mozgások is. Előbbi miatt kissé szorongok is, hiszen A fundamentalista című előadásban majdnem végig beszélünk, remélem, a MITEM nézői könnyen követnek majd bennünket a feliratok segítségével.
A MITEM-en látható Moszkva című előadás dramaturgja és rendezője. Mi inspirálta ezt a csehovi ihletettségű produkciót?
– Maga a történet is csehovi, hiszen három mexikói színésznőről szól, akik Csehovot akarnak játszani. De ebben a vágyban az a vita fogalmazódik meg, ami ma élénk a mexikói színházi életben, és amire már utaltam: vajon az európai hang vagy befolyás mellett rátalálunk-e a saját színházi formánkra. A két felvonás ezzel szembesít: milyen kapcsolatot talál korunk Mexikója az orosz 20. század elejével, vagyis a Három nővér drámai idejével? Ez a dilemma végeredményben ahhoz a kérdéshez vezet bennünket, ami ugyancsak élesen jelenik meg nálunk: van-e a színháznak, a művészetnek bármilyen jelentősége napjainkban? Ez mára Mexikóban része lett a politikai és közbeszédnek: egy olyan országban, ahol számtalan ember elemi szükségleteiben szenved hiányt, kell-e támogatni a művészetet.
A Mexikói Nemzeti Színház igazgatójaként ez nyilván különösen meghatározó kérdés. Állami támogatásból tartják fenn a teátrumot?
– Nemrég neveztek ki a Nemzeti Színház élére, ami teljes mértékben állami fenntartású intézmény. A Moszkvát és A fundamentalistát is játszó Teatro de Babel társalapítója voltam, ami egy félig független, félig állami-kormányzati támogatásból élő társulat. De ha erre vonatkozik a kérdése: mindkét színházban kritizálhatjuk a hatalmat gyakorlókat.
Mexikótól ugyan távol esik az Ukrajnában zajló háború, mégis, változtatott valamit a Moszkva értelmezésén ez a tragikus fordulat?
– Csehovnál Moszkva nem a valódi orosz várost jelöli, hanem a szereplők vágyainak kivetülése. Egy kitalált, idealizált helyet, ahogyan azt a vidékiek látják. Moszkva Csehovnál és a mi előadásunkban is jelkép. Az általam alapított Dramafest drámaíró fesztivál vendége 2020-ban Oroszország volt, tehát rengeteg alkotóval vagyok kapcsolatban a Mejerhold Központból és a Lubimovka drámaíró fesztivál szervezői közül – akiknek a sorsát jelentősen befolyásolta a háború, és ez szomorúsággal tölt el. A Moszkva című darab szerzőjeként viszont elválasztom az aktuálpolitikai és a történelmi-irodalmi jelentést. Ez már csak amiatt is fontos, mert a művészek nem politikusok, és az orosz művészet mindig is meghatározó lesz a kultúra számára. Ha a politika miatt soha többé nem játszunk Csehovot, és nem adunk Csajkovszkij-koncertet, nehéz helyzetbe hozzuk magunkat. Ezért annak ellenére kitartok a Moszkva cím mellett, hogy a szó jelentése aktuálisan megváltozott.
A fundamentalista című előadást a Nemzeti Színházban A kertész kutyája című vígjátékot is színre vivő Ignacio García rendezte. Őt elsősorban a spanyol arany század irodalma foglalkoztatja, miért nyúlt ezúttal egy finn kortárs darabhoz?
– Több mint húsz éve foglalkozom drámaírással, és nemzetközi fórumokon is keresem a kortárs drámaírás lehetőségeit külföldi alkotókkal. A fundamentalistára Finnországban találtam, Juha Joleka darabja nagyon megtetszett. Később érkezett hozzánk a Teatro de Babelbe Ignacio García, hogy egy Velázquezről és híres festményéről, a Las Meninasról (Az udvarhölgyek) rendezzen egy darabot. Ekkor mutattam meg neki Juha Joleka szövegét, és őt is lenyűgözte ez a vallási fanatizmusról szóló darab.
A fundamentalistában Luís de Tavira lesz színészként az ön partnere, aki elődje volt a Nemzeti Színház élén, ráadásul jezsuita papból lett rendező. Mennyire hatott Luís de Tavira egyházi múltja a darabra?
– Luís de Tavira a mexikói színház egyik legjelentősebb alakja, aki valóban pap volt, mielőtt rendezni kezdett. Az egyházi szolgálattal ugyan felhagyott, de hitében megmaradt. Ez önmagában kivételes a színházi világban, és nem azt jelenti, hogy régi vágású konzervatív lenne, merthogy nagyon is nyitott személyiség, de a hite szilárd. Én vele szemben agnisztikusnak tartom magam, ezért is izgalmas, hogy ketten játszunk ebben a darabban. Igaz, eléggé megváltoztatva a valódi felállást, hiszen az előadásban én játszom a fundamentalistát, ő pedig a mérsékelt hívőt. A színház erre is képes: szerepeink szerint egymásba szeretünk. Mexikóban közismert, hogy teljesen más a beállítottságunk, ezért sokan őrültségnek tartották, hogy ketten játszunk egy darabban. Természetesen mindig tudtunk egymásról, de korábban valóban csak távolból figyeltük a másik munkásságát. Ezért is jó, hogy egy külföldi rendezte a darabot, hiszen így a spanyol Ignacio García egyfajta bíróként lépett fel, hogy igazságot tegyen a „teológiai vitánkban”.
A MITEM-re érkező harmadik mexikói előadás, az Emiliano Zapata asszonyai is kortárs darab. Miért aktuális a „Dél Atillájának” története?
– Emiliano Zapata az igazságért küzdött a 19. század végén és a 20. század első két évtizedében. Az 1910-ben kirobbant mexikói forradalomban azzal tűnt ki a többi forradalmár közül, hogy ő a földért és a vidékért emelt szót. Míg a küzdelem a diktátor ellen és a demokráciáért zajlott, Emiliano Zapata azt akarta elérni, hogy a föld kerüljön vissza az emberekhez – ez jelentős különbség. Zapata magatartása szélsőséges volt, ő nem akart tárgyalni a hatalommal, csak a földkérdés érdekelte – és végül elbukott. Bár a legszegényebbekért folytatott küzdelme kudarccal végződött, jelképpé vált. Tudom, hogy az Atilla-hasonlat az önök számára különösen ismerős lehet, remélem, ez csak még jobban felkelti a magyar nézők érdeklődését.
Lukácsy György
Moszkva
Múlt és jelen – Csehov és a mexikói színház találkozása
Három nő eltéved egy színházban a 21. század elején. Három színésznő, nézőt keresve, az orosz sztyeppéről a mexikói pusztába utazik. Lánytestvérek, művészek, gyújtogatók: három nemzedék képviselői kérdőjelezik meg a színház jelentőségét és saját életük irányát, miközben olyan helyre igyekeznek, ahol minden csodálatos, vagy ahol legalább meleg van.
A történet csehovi, hiszen három mexikói színésznőről szól, akik Csehovot akarnak játszani. A két felvonás ezzel szembesít: milyen kapcsolatot talál korunk Mexikója az orosz 20. század elejével, vagyis a Három nővér drámai idejével? Ez a dilemma végeredményben ahhoz a kérdéshez vezet bennünket, ami ugyancsak élesen jelenik meg Mexikóban: van-e a színháznak, a művészetnek bármilyen jelentősége napjainkban? – fogalmaz Aurora Cano, a Csehov nyomán készült darab írója, aki egyben az előadás rendezője is.
A csehovi szöveget tükörként és ellenpontként használja a szerző-rendező, és egy expresszionista hangvételű fekete komédiát vitt színre, amely három hivatásos színésznő problémáit, élethelyzetét járja körül. Mindezek mögött az író-rendező, Aurora Cano alapkérdése ez: van-e létjogosultsága a színháznak a mai Mexikóban? Hogyan hat a színészre az a mindennapi gyakorlat, amikor egy másik kulturális, társadalmi, politikai, történelmi valóságot élő személy bőrébe bújunk? A színház önmaga megtalálására vagy elvesztésére szolgál? Mit üzen Csehov három mexikói nőnek a Mexikóban és a világban kialakult paradigmaváltások és válságok korában?
A Moszkva fekete vígjáték a művészet társadalmi funkciójáról, és ez nagy aktualitást kap a Mexikóban folyó kultúrpolitikái viták fényében. A Carmen Mastache, Teté Espinoza és Tamara Vallarta főszereplésével játszott előadás látványvilága Jesús Hernández festő műve, aki a Prágai Quadriennálén (ez a színházi látványtervezés és szcenográfia kiemelkedő nemzetközi eseménye) 2015-ben a mexikói pavilon kurátora volt és a World Stage Design 2017 aranyérmese. A jelmezeket az a Jerildy Bosch tervezte, aki 2007-ben és 2019-ben is díjazott volt a Prágai Quadrennálén, a hangzásvilágának megalkotója pedig a MITEM-en rendezőként is szereplő Ignacio García.
Aurora Cano
(2023. május 7.)
