Pinczés István
A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben az egyetemeken működő színjátszó együttesek, diákszínpadok produkciói, a vetésforgó elvén működő országos fesztiválok különleges szellemi csemegéket ígértek. A Szkéné, az Universitas, a pécsi vagy a szegedi egyetemi színpad, a miskolci Silány Kínpad előadásait Paál István, Árkosi Árpád, Ács János, Solténszky Tibor, Geréb Ágnes, Kohler Katalin, Dúró Győző idejében legendák övezték.
A debreceni KLTE „szépenbeszélő” Főnix Játékszíni Társaság Ternai András és Székács Csilla értő-istápoló vezetése alatt kezdetben inkább irodalmi műsorok színvonalas bemutatásával hívta fel magára a figyelmet. Jól szerkesztett versösszeállítások után (az egyikben jómagam elsőévesen újdonsült színpadtagként súlyos tartalmú és nehezen mondható Juhász Ferenc versek tolmácsolásával küszködtem), 1973-ban rendhagyó produkcióval rukkolt elő: Rabelais ötkötetes népkönyvének első négy kötetéből (a szatirikus humort nélkülöző ötödiket talán nem is a mester írta!) állított össze színi előadást az antropomorf óriások viselt dolgairól és féktelenül áradó életszeretetéről. A szövegkönyv középpontba helyezte Pantagruel párizsi egyetemi diákéveit (mi mást?), aki apja, Gargantua intelmei szerint a reneszánsz tudásszomjtól hajtva éli víg napjait a furfangos Panurge társaságában. Nagy tetteket és orbitális csínytevéseket hajtanak végre szemellenzős papok, fafejű fanatikusok, szűklátókörű skolasztikusok, törvénytudó „jogcsavarók” kárára, majd hedonista epizódok után nősülési szaktanácsok beszerzése céljából felkeresik barlangjában Butélia jósnőt, aki a minden sanyarúság legyűrésére szimpla lényegretöréssel mindössze ezt tanácsolja: „Igyál!”
Kell ennél jobb szüzsé egyetemista célközönség számra készülő előadáshoz?
Rabelais-t a korabeli elavult francia nevelés és gondolkodásmód bástyája, a párizsi Sorbonne egyetem kigúnyolása vezette – a debreceni egyetemisták ifjonti hévvel és humorral élcelődtek az akkor merevnek és vaskalaposnak érzett debreceni egyetemi oktatási rendszer hármas T-jének visszásságain. A jobbára bölcsész, irodalmár színjátszók örömmel vetették magukat a munkába, hiszen világirodalmi tanulmányaikból ismert nagy szatirikusok, Moliére, Swift, Gogol, Voltaire elődjét látták a 16. századi humanista szerzőben, akinek lényegre csupaszított világnézete és kategorikus imperatívusza („Szeresd az életet!) oly nagymértékben rárímelt a zsenitudatú, ám minden tudományos ismeretet és művészi élményt nyitottan magába szippantani kész, saját útját-életét kereső egyetemista ifjak gondolataira. Mely útkeresés – kicsit a Nyugatról begyűrűző flower-power vonzásában, kicsit a vidám barakkos, de mégiscsak vasfüggönyös Kádár-korszakban előttük kirajzolódó életpályamodell ellenében, kicsit a még felelőtlenül bohém, ösztöndíjas diákélet „flow”-jában így fogalmazódott meg: diploma után, az adott társadalmi körülmények között hol és hogyan keresem és találom majd én a boldogulást, a boldogságot?
Gyergyai Albert a Rabelais-i életfilozófia lényegét a pantagruelizmusban, a sors ránk váró viszontagságaival szembeni permanens derű és belső nyugalom elsajátításában tanácsolja megtalálni, nemkülönben a szabad cselekvéshez való jog gyakorlásának utópiájában: „Tégy, amit akarsz!” („Fais ce que tu voudras!” – ahogy a Thélème-apátság kapuja fölötti felirat hirdeti a soha-el-nem-érhető álomország jelszavát.)
A francia farce-ok „mindent szabad” vaskos humora és goromba tréfálkozása, a groteszk népi realizmus mértéktelen tobzódása, a diákszínjátszó véna parodizálásra hajló, szókimondó, 18-as karikát követelő előadásban csúcsosodott ki: a Főnix együttes tagjainak önfeledt lubickolását a hasonszőrű egyetemista közönség ovációja jutalmazta. Fakuló emlékeim felfrissítése céljából akkori egyik játszótársam, Szőkéné dr. Vajda Mária Tamara (nyugalmazott múzeumigazgató és előadóművész) az Egyetemi Könyvtár digitális adatbázisából előbányászta a „hivatalos kritikát”. A Hajdú-Bihar megyei Napló 1973. május 11-ei számának ifjú recenzense, az ekkor már nős Márkus Béla (később az Alföld főszerkesztő-helyettese, az egyetem modern magyar irodalom tanszékének docense) arról számol be, hogy csoda történt: az egyetemi campus határán túl, bent a cívisvárosban is a nagyszerű, csodálatos, óriási, félelmetes jelzőkkel illették A nagy házasság előkészületeinek felette félelmetes története című zenés-dalos előadást.
A csoda – mondjuk úgy szerényen: a szokatlanul nagy közönségsiker – egyik eleme emlékeim szerint a produkcióhoz készült trubadúrdalok, vágáns diáknóták, reneszánsz szerelmi liedek, vagyis a muzsika volt (ezt sajnos nem is említi a napilap háromhasábos kritikája). Minden dal zenéje-dallama ma is itt duruzsol a fülemben. Előadói: a „debreceni Donovan” Drávai Laci, a költő-édesapjától magát később „Kobzos” előnévvel megkülönböztető ex-vegyész-restaurátor énekmondó-népzenekutató Kiss Tamás, illetve a Panta Rhei együttessel is rendszeresen fellépő és később szép szólókarriert is befutó Ács Enikő!
A közönségsiker másik eleme nyilvánvalóan a diákos vakmerőséggel bevállalt tabutémák Rabelais-i vastag humorral fűszerezett színpadi megjelenítése. A lubickoló színjátszók közül dicséri a kritikus Vajda Tamarát, Székács Csillát, Harsányi Ágit (később Tilles Ági néven országos hírű előadóművészként vált ismertté), Palásthy Ildikót – és jelen visszaemlékező sorok íróját is, miközben például Kulcsár Istvánt (ismert filmszinkronfordító) túl közvetlennek bélyegzi, a szintén nagy közönségsikernek örvendő Regős János „duplafenekű” alakítását (a Szkéné volt igazgatója, rendező, színész, drámaíró), valamint az emlékeimben elevenen élő Seregi Zoltán (színházigazgató Békéscsabán) és Kun János (előadóművész) vérbő komédiázását említés nélkül hagyja. A közel háromórás produkció egészét – közönségsiker ide vagy oda – fárasztónak, túldimenzionáltnak, alpárinak, szemérmetlennek, szabadszájúnak és célttévesztettnek bélyegzi.
Egyik kedves angol tanszéki tanárunk (élmény volt Shakespeare Macbeth-jét elemezni vezetésével egy szemeszteren keresztül) – máig bennem maradt barátságos köntösbe bugyolált alliteráló műbírálata –, úgy fogalmazott lényeglátóan, hogy több volt az előadásban a szellentés, mint a szellem…
Kevesen ismerik Szerb Antal pontos elemzését: Rableais „harsogó kacagása mintha egy árnyalattal hangosabb volna a kelleténél (…), a szavakban, színekben, szagokban való tobzódás, a túlzott jókedv, az anyagcsere-orgiák mögött mintha valami be nem vallott rémület lappangana”.
Ugyanis miközben esténként az egykori felvonulási épületben kialakított Miniteátrum klubszínpadán arattunk zajos sikereket a középkori népszínházi műsorral, a KLTE főépülete Auditórium Maximum nevű előadótermének színpadán elnémulásra ítéltek bennünket az egyetem ideológiai vezetésének akkori fura urai: betiltották Pilinszky János KZ oratórium című egyfelvonásos montázsdrámájának előadását. Talán ezt az emlékfoszlányt az idei Magyar Költészet Napja közelsége és a Pilinszky-centenárium (sőt dupla évforduló: 1921–1981) – asszociálta be emlékezetembe.
A közelgő egyetemi színházi fesztiválon – ezt mi is tudtuk – a közönségkedvenc pantagruelista produkciónkkal nem indulhattunk – az nem fesztiváldarab volt –, oda igazán értékes, rangos, mélyebb tartalmú, üzenetes alapanyagot kellett választanunk. Akkoriban jelent meg Pilinszky János Nagyvárosi ikonok című kötete, az új hangú verseskönyv sokunk olvasmánya lett, s azt terveztük, ezekből szerkesztünk fesztiválra való műsort. Az egyetem kulturális bizottsága elhívta Debrecenbe a költőt író-olvasó találkozásra, majd azt követően rendezőnk, Kun János lakásának nappalijában vagy húszan összezsúfolódva, szőnyegen ülve reggelig hallgattuk átszellemülve a láncdohányzó Pilinszkyt saját verseit lassan értelmezve-celebrálva felolvasni. Meghatározó, vissza nem hozható élmény volt.
Ennek hatása alatt az akkor már idejétmúltnak tartott verses szerkesztett műsor helyett az együttes fiatalabb generációja amellett kardoskodott, hogy követve az országos diákszínjátszó trendet, inkább mi is színházszerűbb, színdarabra épülő produkcióval rukkoljunk elő az egyetemi fesztiválon. Egyértelmű volt a választás: mutassuk be (akkor még tervezett ősbemutatóként) a KZ oratóriumot!
Megkaptuk az engedélyt a költőtől, elkezdődtek a próbák, majd a házi bemutató előtt egy-két héttel bejöttek valakik az egyetemi vezetés részéről érdeklődve a próbát megtekinteni – ugyanazok talán, akik a Gargantua és Pantagruel kalandjaira épülő népszínházi műsorunkat is megnézték anno. Nem volt ínyükre, amit láttak. Véleményt kértek az egyetem magyar tanszékétől, hogy ez a Pilinszky nevű vajon érdemes-e arra, hogy a derék Főnix együttes az ő fura-szomorú színdarabjával képviselje a Kossuth Egyetemet az országos egyetemi színjátszó fesztiválon. Ugyanis vallásos, erősen katolikus; igaz, hogy antifasiszta kicsengésű a mű (ez pozitív), de Teilhard de Chardin szelleme leng felette (ez negatív), és ráadásul csak a „tűrt” kategóriában van – akkor miért támogatnók? Hiába írtak a magyar tanszék professzorai-docensei árnyalt, alapos, értékelő elemző szakvéleményt Pilinszkyről és a KZ oratóriumról támogatólag, az a verdikt született, hogy az egyetem által támogatott Főnix együttes ezzel a méltatlan darabbal nem képviselheti a KLTE-t az országos mustrán. Ennek a döntésnek nem lehetett, nem mertünk ellenszegülni. Pillanatok alatt kipenderülhettünk volna az egyetemről esetleg (mint ahogyan pár évvel korábban unokatestvérem kikerült a DOTE-ról végérvényesen, mert míg zuhanyozott, táskarádióján szobatársai retrográd nyugati adóra kapcsoltak beatzenehallgatás céljából…).
A próbák leálltak. Már késő volt új, „méltóbb” darabot találni, ami az engedélyező meghallgatáson átmehetne – ha találtunk volna hirtelen, sem lett volna idő a szöveget megtanulni és összegyakorolni ütőképes produkcióvá. Az is gyanús lett volna, ha a Főnix „látványosan és tüntetőleg” távol marad az egyetemek országos színjátszó fesztiváljától. Tehát: „Navigare necesse est!”
A kétségbeesés eredményt szült. Valahogy az a „dafke” elkatározás feszült bennünk, hogy csakazértis indulunk a fesztiválon, csakazértis a Pilinszky-darabot mutatjuk be – de némán, szavak nélkül, és más címmel!
Az eredeti mű cselekményét-hangulatát leképező mozgásszínházi etűdöket kezdtünk improvizálni, azokat rögzítettük, egymás mögé fűztük. Tökéletes mozgásszínházi produkciót hoztunk létre 2–3 hét alatt korábban alig-alig mozgó versmondókkal, a lengyel Krzysztof Penderecki egyik vonósszimfóniájának idegtépő programzenéjére. A haláltáborra asszociáló, Sachsenhauseni emlékmű című mozgásszínházi előadásunk valószínűleg a világ egyik legdrágább díszletében jött létre: Schaár Erzsébet eredetileg hungarocellből, később gipszből készült szobrait (hófehér rusztikus felületű tömbökből kiemelkedő, finoman megmunkált arcok és kezek) és azok szituatív tereit használtuk a művésznő külön engedélyével (az egyetem díszudvarán néhány nappal korábban felállított Utca című tárlatából cipeltük fel óvatosan, lépcsőn, négy emelet magasba).
Igazi katartikus siker, fesztiválnagydíj, és szűnni nem akaró, meghatott vastaps. Jelen sorok írója játszotta-mozogta a három főszerep egyikét, a Kisfiút. Nánay Istvánnal, a szigorúszemű zsűrielnökkel évtizedek múltán tisztáztuk, hogy a Kisfiút játszó szereplő (aki az ikonikus zárójelenetben a lerombolt haláltábor téglahalmának tetejére reményteli mozdulatokkal felállítja dédelgetett színes játékkockáját) én voltam.
Az emlékek kútjából újabb foszlány: a Sachsenhauseni emlékmű „néma” (elnémított) mozgásszínházi előadása után mégiscsak és csakazértis elkészítettük annak „mozdulatlan” ellenpárját. Bemutattuk a tiltott művet, elhangzott a teljes szövege, de más címmel játszottuk: az inkriminált KZ oratórium szövegét kibővítettük a Harmadnapon és a Nagyvárosi ikonok kötet verseivel, és Pilinszky Egy KZ-láger falára című („Ahova estél, ott maradsz.” kezdetű) versének címét választottuk „fekvő oratóriumunk” címéül.
A Miniteátrum körbeülős nézőterére érkező közönséget a három főszereplő (Bakóczi Katalin, Harsányi-Tilles Ági, jómagam) és a Kórus főszereplőkkel egyenrangú, azonos verssormennyiséget mondó tagjai koncentrációs tábori rabruhában, arccal a földön fekve fogadták (a fikció szerint holtan meszesgödörbe dobva): a láger halottait „alakító” szereplőket, amint Pilinszky eredeti dialógusszövegével és verseivel visszaemlékeznek életükre. Felkészülésünk alapos és velőig hatoló volt: rendezőnk, Kun János megszervezte, hogy Ternai András közbenjárására Lublinba utazhassunk és látogatást tehessünk a majdaneki haláltáborba. A rettenet sokkélményét sikerült a néhány előadást megért produkcióba átmenteni.
Emlékezetes adalék, amiért kísérletező kedvű avantgárd rendezők sírva kérnék a receptet: nem volt az előadás végén dübörgő taps: a nézők megrendülten, némán, csendben, egyenként hagyták el a termet. Volt úgy, hogy negyedóráig is a földön feküdtünk, míg az utolsó néző is magához tért és kisétált a teremből. Később, hivatásos rendezőként magam is kísérleteztem tapsnélküli befejezéssel a Csokonai Színházban Gombrowitz Operettjének, Jarry Übü királyának, Székelyudvarhelyen Zalán Tibor Katonák, katonák című darabjának előadásában, de nem sikerült a közönséget úgy megdöbbenteni, hogy ne tapsoljon jólnevelten előadás végén, hiszen Peter Brookkal szólva: „a színház – játék”, és a játékszabály szerint a végén „fel tapsra hát, ki jóbarát”! Nekünk, egyetemista amatőröknek ez minden különösebb manipuláció nélkül sikerült.
A Főnix Egyetemi Játékszíni Társaság ezzel hamvába is holt, és hamvaiból Regős Pál kétéves intenzív pantomimkurzusnak elvégzése után Mimosz Pantomimegyüttesként élemedett meg, hogy 1977-ben Ki mit tud?-győztesként szerezzen dicsőséget az egyetemnek és Debrecen városának Balázs Béla A könnyű ember című élő bábjátékával és a Bartók Táncszvitjének zenéjére bemutatott székely népmese-feldolgozással.
Öt évtized távlatából a Rabelais-féle pantagruelizmus (a sors viszontagságaival szembeni derű), valamint a szabad cselekvéshez való jog (azt tedd, amit szeretnél) lényeglepárlásával imígyen leptem meg magam magam a Költészet Napján, 2021. április 11-én.
István Pinczés: Rabelais and Pilinszky
Poetry Day Memorial Rehearsal at the Former University Stage in Debrecen
In his personal reminiscences, the many-sided author, best known as stage director, recalls two notable productions by Főnix Játékszíni Társaság (Főnix Stage Company), a university stage founded in Debrecen fifty years ago. One is a 1973 adaptation of Rabelais works, which, with its grotesque folk realism, was a great success among the rebellious university youth, and also earned the attention and sympathy of some of the Universitas professors. Then an expressive account follows of the company’s struggle for the performance of the one-act montage drama by János Pilinszky, titled KZ oratórium (KZ Oratory), the innovatory version of which finally won the main prize of the university theatre festival and led to a personal encounter with the poet himself. The writing informs not only of the intellectual profile and unbroken energy of the company of that time – it is no coincidence that most of the members went on to have a career in performing arts –, but also of the controversial cultural milieu and split adult society of the seventies.
(2021. május 15.)
