Engem a történet érdekel. Gyerekkoromban nagyon kedveltem, ahogy a nagymamám hihetetlen átéléssel mesélt gyermek- és fiatalkora eseményeiről. A történeteket nagyjából félévente újra elmesélte, és döbbenettel tapasztaltam, hogy a sokadik alkalommal is ugyanazt a hatást éri el.
Mesélés közben pontosan látta maga előtt az élete filmjének képkockáit. Természetesen nagyon erős érzelmi viszony kötötte ezen emlékeihez (ahogyan engem is őhozzá), ezért mikor újra elmesélte azokat, hiába hallottam már többször a történeteket, az ő közlésének köszönhetően minden alkalommal úgy éreztem, mintha én is ott lennék vele ilyenkor. Mintha ott állnék valahol a közelben, védve bár, de tehetetlenül abból a szempontból, hogy ha szeretném is, hogy néhány történet másképp végződjön, nem tehetek semmit ennek érdekében. A boldogságában ugyanúgy osztoznom kellett, mint a szenvedéseiben, persze, ahogy mondtam, lényegesen „védettebb” helyzetben.
Érdekes lett később, amikor felfedeztem, hogy nem csupán maga a történet, hanem néhány szófordulat is ismétlődött, a nagymama mondandójában egyfajta állandó szerkezetként működött néhány kifejezés, ami még élesebb és hatásosabb képet rajzolt az élményeiről. Ez arra engedett következtetni, hogy a kifejezés módjának és a kifejezés eszközének egyaránt a legmegfelelőbbnek kell lennie, és persze szimbiózisban kell működniük egymással, hogy a hatást elérjük a történet befogadójánál. A nagymamám saját élményeiről beszélt, saját történeteit mesélte, mindig ugyanúgy.
A színházban viszont akár új történetet mesélünk, akár a régieket mondjuk el újra és újra, a „hogyan” a lényeg, vagyis mindig az új, a váratlan a hatásos. Nekünk, színészeknek az a dolgunk, hogy mások élményeit és történeteit a megfelelő eszközökkel a magunkévá tegyük, hogy aztán a nézők számára minél átélhetőbben közöljük. És természetesen hab a tortán az izgalom, amikor a nézőknek egy-egy darab több szereplőjének köszönhetően más és más szemszögből is alkalma nyílik szemlélni az eseményeket. Ha a történet főszereplői egyaránt erős hatást gyakorolnak rá, befogadóként a közönség dönthet róla, kinek és miben ad igazat. Ebben rejlik – azt hiszem – a néző igazi szabadsága. Ő dönt, melyik szereplőre milyen érzelemmel gondol. Nagy élmény, amikor azt tapasztalom, sikerült megnehezíteni a döntését.
(2020. január 24.)
