Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +36 1 476 6800
2019. augusztus 26. - Izsó Napja

MITEM Krónika VII.

Vastaps a Ványa bácsinak – húsvét előtti ünnepi előadás

A moszkvai Vahtangov színház a lélek létezésének sajátos bizonyítását adta: vagy van lélek, vagy nincs, de ha fáj, akkor van.

Az egyetemes filmművészet egyik legjelentősebb rendezője, az olasz Federico Fellini híres mondata volt: a mozi nagy. Nem érdemes fokozatokat keresni, a moszkvaiak Ványa bácsijáról már az első tíz percben kiderült: ez nagy színház. Három órával később ez nem csupán bebizonyosodott, de egy megrendítő erejű előadással kápráztatták el a MITEM közönségét.

A Vahtangov Állami Drámai Színház Csehov-előadását hatalmas várakozás előzte meg, és ennek a várakozásnak nem csupán megfeleltek, de költői erejű előadást láthattunk, a litván Rimas Tuminas rendezése időtlen méltóságot sugárzott. Nehéz ezt a nagyságot megragadni. Hívjuk segítségül megint Fellinit. Amikor megkérdezték, hogyan tetszett neki a japán Akira Kuroszava A vihar kapujában című filmje, azt válaszolta: gyönyörű volt, mert Kuroszava képes arra, hogy egy fejsze pengéjén megcsillanó fényben felmutassa a semmit. Csak e talányos megfogalmazással tudjuk megközelíteni Tuminas Ványa bácsiját is: egy kiüresített színpadon végigkúszó fénypászmával képes felmutatni, hogy a lélek létezik. Ez volt ugyanis az előadás utolsó képe, mielőtt a függöny összezárult volna.

A színházakban sokszor emlegetett, de kevés alkalommal megtapasztalható csehovi lebegés a moszkvaiak előadása során valóban érezhető volt. Nem véletlenül emelték ki utóbb az alkotók Adomas Jacivskis díszlet- és jelmeztervezőt, három részre tagolt színpadi terének mélységét határozott, de nem tolakodó fényekkel osztotta további rétegekre. Ez a befelé mélyülő tér azt sugallta, hogy a felszínen, az előtérben elhangzó szavak a színpad belsejében nyerik el mélyebb értelmüket.

Mint az az előadást követő közönségtalálkozón kiderült, a nagy színház a színpadon kívül is nagy. A moszkvai társulat „civil” megnyilvánulását egy közepes színház közönsége fogadta a Nemzeti előterében, a nézők egy része valószínűleg minden percet ki akart használni, hogy láthassa még az orosz művészeket. Ők ennek megfelelően viselkedtek. Rimas Tuminas művészi hitvallással felérő monológgal adott választ Kozma András dramaturg kérdéseire. Kifejtette, tíz éve állították színre ezt az előadást, ez volt – Shakespeare Troilus és Cressidája után – a második rendezése a moszkvai társulattal. Ráadásul a Vahtangov addig inkább könnyed eleganciájáról volt híres a moszkvai közönség számára, jobban illett a teátrumhoz Puskin vagy Osztrovszkij stílusa, mint az elnehezült lelkű Csehov-szövegek. Azóta a Ványa bácsi-előadásuk bejárta a világot, mindenhol sikert aratott. Tíz év alatt nyilván nincs szereplőgárda, amelynek játéka ne érne össze, de a Vahtangov-társulat valóban egy – esetünkben csehovi – hullámhosszon játszott. S szerepeiktől csak öltözetükben váltak meg a közönségtalálkozóra, kiállásuk, magatartásuk érdekes módon megmaradt ebben a közös hangoltságban az előadás után is. Így beszélt Rimas Tuminas, de ebben a modorban szólalt fel a címszereplő Szergej Makoveckij is, aki szerint Ványa bácsijuk azt a tételt támasztja alá, hogy „vagy van lélek, vagy nincs, de ha fáj, akkor van”. Talán ezért olyan felemelő ez a szomorú, megrendítően szomorú előadás. Azok a színművészek, akik nem szólaltak meg a közönségtalálkozón, szintén színpadi jelentőségű csendben ültek, így az Asztrov doktor szerepében emlékezetes alakítást nyújtó Vlagyimir Vdovicsenkov is. Kifinomult módon összeválogatott szereplőgárda a Vahtangové – ez látszott az előadáson, de még a közönségtalálkozón is.

Erről a magyar közönség nem először bizonyosodhatott meg. A tavalyi MITEM-en az Oidipusz király, 2017-ben pedig egy Anyegin-előadással érkeztek Budapestre. Természetesen mindkettőt az a Rimas Tuminas rendezte, aki 2007-től művészeti vezetője a Vahtangovnak. Tuminas csütörtökön köszönetet mondott a lehetőségért, s azért, hogy a MITEM közönsége ilyen szeretettel fogadja őket. Sok mindent említett lelkesült felszólalásában. Beszélt róla, hogy litvánként is bántja, hogy Oroszországot manapság a gonosz birodalmaként emlegetik a világban, de ő akkor is marad Moszkvában, mert a kultúra a szabadság tere. A rémhírterjesztések korában fontosnak tartja, hogy előadásuk a hazug ideálokról szól, és a valóságról, amelyben igazán érdemes hinni. Nem túlzás azt állítani: Tuminas Ványa bácsija magáról a hitről szól. Szinte érintetlenül hagyta az előadásban a Csehov által megírt – most Makai Imre fordításában idézett – nagymonológot, amelyet Szonja ad elő amúgy búcsúzóul: „Mit csináljunk? Élni kell! És élni fogunk, Ványa bácsi. Végigéljük a napok, az esték hosszú-hosszú sorát; türelmesen elviseljük a megpróbáltatásokat, amelyekkel sújt a sors; nyugalmat nem ismerve dolgozni fogunk másokért most is, öregkorunkban is, ha meg üt az óránk, békésen meghalunk, és ott, a síron túl, majd azt mondjuk, hogy szenvedtünk, sírtunk, sok volt a bánatunk, és az isten megsajnál bennünket, és mi ketten – te meg én, drága bácsikám – megérjük ott a gyönyörű szép, fényes életet, örülni fogunk, meghatott mosollyal tekintünk vissza majd mostani boldogtalanságunkra – és megpihenünk. Én hiszek ebben bácsikám, forrón, szenvedélyesen hiszek... Megpihenünk.” (Kiemelés tőlem – L. Gy.) Persze ha mindezt egy olyan színművész tolmácsolásában halljuk, mint amilyen Marija Bergyinszkih, minden szó átlényegül, és különös titokkal telik meg. Ezt a titkot élhette át a Ványa bácsi közönsége.

 

 

Az est végén Vidnyánszky Attila mondott köszönetet a moszkvai társulatnak, és biztosította a Vahtangov művészeit arról, hogy a következő MITEM-en is örömmel fogadja őket a Nemzeti Színház. Egyben hozzátette: ősszel a Nemzeti léphet fel a Vahtangov színházban, ami hatalmas megtiszteltetés teátrumunk számára. A MITEM programja kedden folytatódik. A kazanyi Kamal Galiaszgar Tatár Állami Színház A jövevény című előadását tekinthetjük meg.

 

L.Gy.

(2019. április 20.)