Nézőpontok – Othello
Könnyű kérdésnek látszik: természetesen a címszereplő Othello, vágjuk rá. De a Kiss Csaba rendezte változatban egyszerűen nincs elég ideje a színpadon a címszereplőt alakító Horváth Lajos Ottónak ahhoz, hogy valóban ő vigye el a show-t. Ha nem a gyilkos, akkor talán az áldozat! – folytathatnánk a találgatást. Desdemonának azonban nem sokkal több lehetőség adatik a kibontakozásra (már Shakespeare-nél sem), mint Ophéliának a Hamletben. Ráadásul, valljuk be, Ács Eszter nem igazán érzi otthon magát ebben a szerepkörben.
Ki marad akkor?
Itt van még nyilván Jago, Macbeth méltó párja. Macbethet látva senki nem kételkedik abban, hogy ő a főhőse a róla elnevezett történetnek. Kiss Csaba, úgy tűnik, leginkább Jago köré építi a maga előadását: sokszor hagyja egyedül a színpadon, szembe fordulva velünk, nézőkkel, elmélkedve, cselt szőve. Farkas Dénes, úgy tűnik, lubickol a szerepben – de egy kicsit túl lazára veszi a feladatot, s át-átcsúszik a vígjáték műfaji regiszterébe. Egyszerűen nem elég félelmetes, így a tragédia sem tud teljes árnyékával ránk borulni. Viszont elénk pördül – váratlanul – Emília, Jago felesége, Desdemona kísérője, akit leginkább Söptei Andrea bátor szerepértelmezése emel a lehetséges főszereplők közé. Kulcsszereplő, amennyiben közvetlen kapcsolat fűzi Jagóhoz, s ott van Desdemona mellett az utolsó pillanatig. Bár nem túl aktív, legalább sokat van színpadon, így le tudja követni az eseményeket, s egyfajta rezonőrként tudja kommentálni azokat. Ráadásul Söptei él a színpadon, erotikus kisugárzása megérinti a közelébe kerülő férfiakat, s így más világításba kerül Jago vádja, amely a mórral is összehozza az asszonyt („Mert gyanakszom, hogy ez a buja mór / Belekaszált az én szénámba is”).
A helyes kérdés azonban nem az, hogy „ki”, hanem hogy „mi” a főszereplője a darabnak. A rendezői szándék szerint, joggal, a féltékenység. A tantörténet innét nézve a szerelmi bírvágy rémisztő erejéről szól az emberi világban: „A féltékeny nem mindig okkal az / Féltékeny, mert féltékeny: ez a szörny / Önmaga nemzi s szűli önmagát”. Kiss Csaba ezt a szörnyeteget szeretné színpadra állítani, ezt a jelenséget teszi meg a darab főszereplőjének.
Pontosabban szerelem és féltékenység viszonya érdekli. A hófehér angyali és az éjfekete démoni – nem ott künt, hanem itt, bennünk magunkban. Nem sokat foglalkozik a darab zseniális dramaturgiájával, ahogy az idővel játszik Shakespeare, nem érdeklik a történelmi díszletek sem. Férfi és nő viszonya érdekli, de tudja: a féltékenység nem pusztán férjről és nőről szól, hanem a férfiak egymás közötti vetélkedéséről is, s arról, hogyan harcolnak a nőért. Jago féltékenységből fogad bosszút Othello ellen, aki féltékenységből fogja megölni feleségét. S ott van még a Desdemonába gyógyíthatatlanul szerelmes Rodrigo (Szabó Sebestyén László egy alvajárót formál), s a nők kedvence, Cassio is (Bakos-Kiss Gábor alakításában sikerei ellenére maga is esendő, tőrbe csalható férfi). Nemcsak Desdemona veszít a darabban, hanem a fontosabb férfiak is. A vak szerelem és a vad féltékenység egyaránt gyilkos erő, egymás kiegészítői, mint ahogy Jago Othello inverze, mégis osztozik végzetében, a féltékenységben: ezt kell megértenünk az előadást nézve.
De sajnos a rendezői koncepció nem tud teljes mértékben megvalósulni. Vannak látványos sikerei – én ide sorolom Othello feketére festett jobbját, mely a történet egészét végigkíséri, mintegy elővételezve, majd bevégezve a szörnyű kéjgyilkosságot. S számomra meggyőző még az a formabontó ötlet is, amely a shakespeare-i történet előhangjaként idézi fel a jeles kortárs színész, Bruno Ganz elkeseredett kifakadását arról, hogy a kortárs rendezői színház tiltja a szereppel való azonosulást, a mély átélést, ehelyett valamifajta távolságtartást követel. Nos, ennek a mércének sajnos nem tudott megfelelni az előadás. Elsikkadt a dráma, a féltékenység szörnye nem tudott feltámadni, helyette egy hálóinges Othello küzdött a rárótt szereppel, hogy a nászi ágyon végezzen ifjonti feleségével. Ennél már csak az volt elidegenítőbb hatású, amikor a végszó után leoltották a lámpát, majd hirtelen felkapcsolták, s így közösen lepleztük le, hogyan kászálódnak le az ágyról a halottak, hogy odaérjenek a tapsrendre.
a szerző esztéta, az MTA Filozófiai Intézetének igazgatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora
A nézők még fészkelődnek, a lámpák még égnek, a címszereplő Horváth Lajos Ottót fekete bőrűre festi az alkalmi maszkmester, a darabban majd Biankaként remeklő Katona Kinga. A hamarosan színre lépő Othello Bruno Ganz interjújából idéz. A Berlin felett az ég és A bukás sztárja, nemcsak filmjeiről híres, nagyszerű színházi alakításaiért többször is az év színészévé választották. Ám a mai német rendezői színházat már elutasítja, mert ott a színészek tologatható bábok és halálos bűn a szerepeket átélni, belülről építkezni. Ganz tehát nem kér a mai német színházból. És Horváth Lajos Ottó egyetért vele. Letörli arcáról a festéket, mint felesleges külsőséget.
A szellemes előjátékkal Kiss Csaba rendező nem pusztán beavat a Nemzeti friss produkciójának műhelytitkaiba, hanem ars poeticáját is megfogalmazza: a színész az első, vele kell építkezni, neki kell ideális játéklehetőséget teremteni, jó ritmussal, nem hivalkodó, mégis fontos szövegigazítással, húzással, jól bejárható terekkel, zenével. Végtére a színészek kapják a tapsot vagy a füttyöt az előadás végén, nem a rendező.
Az élmény hatása alatt álló közönséget kevéssé érdekli, hogy mennyi töprengés, megfeszített munka előzte meg a bemutatót. Az Othello esetében például természetesnek veszi, hogy Desdemona Shakespeare által megálmodott apját itt az anya helyettesíti. Már hogy ne venné természetesnek, ha Nagy Mari temperamentumos alakítását látja, s egyébként is: manapság egyértelműen a nők dirigálják a családot, ők keresik a jó partit lányaiknak, ők átkozódnak az oktalan választások miatt.
Az sem kelt megütközést, hogy a korábbi híres előadások kissé jellegtelen epizodistája, Rodrigo itt a főszereplőkkel majdnem azonos súllyal vesz részt a játékban. Ezt a nagyon tehetséges Szabó Sebestyén Lászlónak köszönhetjük, aki egyszerre mulatságos, szánalmas és tragikus figura.
Ebben az Othellóban az sem véletlen, hogy Jago feleségére, Emíliára nagyobb figyelem irányul, mint más, már-már legendás produkciókban. A pályája csúcsán járó Söptei Andrea a darab végére a felvágott nyelvű, kikapós menyecskéből drámai hősnőt formál. Ő maga az élet, minden színpadi pillanata élmény!
Csak egy pillanatig lep meg a szerelméhez, Cassióhoz hű prostituált, Bianca figurájának felértékelése. Katona Kinga, aki az előadásban ciprusi cigánylány, komikának és tragikának egyaránt kitűnő, egyszerre közönséges és költői, ráadásul remekül énekel és táncol.
S ha már a cigányoknál tartunk: élvezzük a ciprusi cigánybandát, a kannázást, a fazékpüfölést, a nótázást, az életteli táncot, amire a törökök felett aratott győzelem örömére Othello adott parancsot, s ami Jagónak kiváló terep a vetélytárs, Cassio megbuktatásához. Az, hogy Jago remekül mulat a cigányokkal, egyáltalán nem zavaró. Ennek a gazembernek meg kell nyernie Biancát, s ha ennek a cigánymulatás az ára, hát Istenem. Legfeljebb a rendező nyilatkozata bizonytalanít el, hogy tudniillik Jago cigány, s ez a tény árnyalja a darabban az etnikai viszonyokat. A fekete mór és a fehér Desdemona szerelmét egy cigány fiú dúlja fel. Nem Istentől elrugaszkodott a gondolat, de inkább megterheli, mint segíti a dráma alapüzenetét a bizalom elvesztéséről, az emberismeret hiányáról.
Míg az előadás mellékszereplői nagyszerű alakításokkal örvendeztették meg a közönséget, s Bruno Ganz szellemében életet vittek a színpadra, Othello, Desdemona és Jago a bemutatón még keresték a szerepekben rejlő lehetőségeket. Ács Eszter rendkívül visszafogott Desdemona, egyelőre nehezen hihető, hogy minden férfi érte epekedik, hogy bárkivel is megcsalná a férjét. Horváth Lajos Ottóra nehéz feladat hárul, el kell hitetnie magával, hogy szerelme a férfivágyak megtestesítője. Hiszen ez a kiinduló pontja halálos féltékenységének. Persze igazságtalanok lennénk, ha nem emelnénk ki a nagyszerű pillanatokat alakításából; ezek előadásról előadásra vélhetően sokasodnak majd. Ahogy Farkas Dénes Jagója is érni fog, ha nemcsak hihetően játssza, hanem át is éli a darab legösszetettebb, legizgalmasabb figuráját.
a szerző kulturális újságíró, szerkesztő, könyvkritikus
(2019. február 8.)
