Nézőpontok - Álomgyár
Végh Alpár Sándor
Jegy a kézben, a darabot olvastam, a ruhatáros lány kedves, a büfé gusztusos. Egy deci Campari ezer forint, a mogyoró csak háromszáz. Ismerőst nem látok, de ha látnék is, már késő, jön a jelzés, kezdődik a premier, indulunk befelé.
Jó dolgomra gondolok, arra, hogy engem a színház kényeztet, bár kényeztetőim nagyrészt oroszok. Szmoktunovszkij az egyik, a Pesten is járt színészóriás – emlékeznek még? Hamletje maga volt a csoda. Csehov Ivanovjában láttam először. Háttal ült a nézőknek egy rossz ballonban és némán, mégse lehetett másra figyelni, csak rá. Éreztük, hogy amint mozdul, mindenbe élet költözik.
Moszkvában nehezen szereztem jegyet a III. Richárdra. Mihail Uljanov játszotta a címszerepet. Ott észleltem először, mennyi minden múlik a közönségen. Az igazi csoda azonban Anatolij Vasziljev volt, s amit a rendező elért Törőcsik Marival, akit pár hónappal azelőtt hoztak vissza a klinikai halálból. Kolovratnik Krisztián filmre vette Duras darabján végzett munkájukat – áldja meg az Isten érte!
Szóval nagy várakozással érkeztem a premierre. Reméltem, hogy kincstáram tovább gyarapszik, volt rá esély. Az Álomgyár szerzője Ivan Viripajev orosz, onnan jött a rendező is: Viktor Rizsakov. Oroszok tervezték a díszletet, a jelmezeket, ha ők egybeszövik tehetségüket a magyar színészekkel, aligha marad el a siker.
Vártuk a kezdést, ám előbb a rendező jött. Jóindulatot kért és türelmet. A darab két óráig tart, szünet nem lesz, mondta. Ez meg a rossz székek kívánnak valójában türelmet? Vagy, mert az Álomgyárnak nem volt sikere Moszkvában? Prológusa végén mindenkinek boldogságot kívánt. Kedves ember. Megtapsoltuk.
A következő pillanatban eszelős robaj, azt hittem, leszakadt a mennyezet a színpad fölött. Esti felhőkarcolók fénye vibrált – eszerint Amerikában vagyunk.
A színpadon David, a rangos főszerkesztő elhunyt feleségével társalog. David lesújtott, Meryl nélkül nem ér semmit az élete. Az asszony túlvilágról jövő szavait a férj evilági válaszaitól a visszhangosításnak kéne elválasztani, de a technika nem érti a feladatot. Alig értjük a színésznő szavait. Vagy másról van szó?
Arról, hogy a színészeket képző egyetemen nem jól tanítják a beszédtechnikát? A festő Czóbel fél évet Párizsban élt, fél évet itthon, ő vette észre, hogy a francia színészek nem kiabálnak, mégis hallják őket hátul is.
A mieink miért ordítanak?
David és Meryl unalmas beszélgetéséből annyit hámozhatunk ki, hogy barátaik többsége iszik, drogozik, szenved a jómódtól, s nem tudják, mint másszanak ki a slamasztikából. Tele vagyok együttérzéssel, de már nincs szükség rá: jön a barátok csapata, köztük egy üzletember, egy buddhista láma, egy mecénás, a szerkesztő urat vigasztalják. Isznak, kiabálnak, közhelyeket harsognak, mikor színre lép a mentőangyal, egy varrónő. Meryl még élt, mikor felfogadta, hogy kellő fizetségért pótolja, amit férje az ő halálával elvesztett.
David nem kér Elizabeth szolgáltatásaiból, de hiába tiltakozik, a varrónő szívós, belekezd egy hosszú előadásba a szeretetről – Szent Pál tömörebben fogalmazott, majd a hölgy vált, és rátér arra, milyen az igazi férfi. Megjegyzi: igaz, hogy ő már elmúlt harminc, de fizetett nőként még szűz. Ezen csak mi akadunk fenn, ő nem, miért is tenné: Amerika a korlátlan lehetőségek hazája.
A jeleneteket zajfüggöny zárja, a szereplők, míg a szövegüket mondják, stresszoldó labdákat pattogtatnak. A varrónő el, egy újságírónő jön, közli, hogy megmérgezte csalfa férjét – végre történik valami. Zene, tánc, a börtönben a férjgyilkos együtt ropja a foglárnővel, a láma elmondja, hogy homoszexuális, a darab végén David leheletnyi csókot ad túlvilági feleségének, taps, vége.
Hazafelé hosszan merengtem, miért helyezte át darabját a szerző Amerikába? Egyáltalán: mi közünk nekünk ehhez?
„Megesik, hogy egy balettet rosszul táncolnak el”, írja Béjart életrajzi könyvében, majd így folytatja: „És a közönség mégis tapsol.” Béjart-nak üzenem a túlvilágra, hogy a Nemzetiben a taps ezen az estén nehezen indult.
- a szerző publicista
Osztovits Ágnes
Kozma András műfordító, dramaturg nyilván nem gondolta, hogy napjaink színházának egyik legrokonszenvesebb figurája, a szándékosan mindig nagyon egyszerűen beszélő és beszéltető Ivan Viripajev Álomgyár (Dreamworks) című darabjának magyarítása mekkora próbatétel lesz számára. Ennek a műnek ugyanis egyetlen kulcsszava van: ljubov. A magyar nyelv ezt és latin, német, angol, francia stb. megfelelőjét mikor szerelemnek, mikor szeretetnek mondja-írja több száz esztendeje. Kozma a darab első felében következetesen a szeretet alakot használja, még akkor is, ha magyar nyelvi hagyományok az adott összefüggésben szerelemre utalnak, mert érezhetően tartani akarja magát a tetszetős szlogenhez: ez az a kortárs mű, amelyben a legtöbbször hangzik el a szeretet szó. A darab utolsó harmadában megfeledkezik erről a sokszor idézett reklámmondatról, és a szeretetből néhányszor jogosan szerelem lesz. Ettől nem csorbul a szerzői üzenet, s azt sem gondolja a beavatott néző, hogy a Debrecenben hat éve bemutatott Illúziók javított kiadásával van dolga. Egyébként az sem volna nagy baj, végtére is a jó írók mindig ugyanazt mondják.
Viripajev és az Álomgyár rendezője, Viktor Rizsakov összeszokott páros, együtt indítottak mozgalmat a színház megújításáért, mindketten rendkívül sokoldalúak, írnak, rendeznek, Viripajev színész is, Rizsakov képzőművész. Nagy nyeresége a magyar színházi életnek, hogy Rizsakovot sikerül néha idecsábítani. A két évvel ezelőtti nemzetis Részegek szakmai és közönségsikere nem volt véletlen: fantasztikus látvány, zene, remek ritmus, ragyogó színészi alakítások. Torokszorító mulatság. Szerettük volna egyszerűen mai orosz darabnak nevezni Viripajev művét, mondván a nagy orosz lélek menekül az alkoholba, hogy megszabaduljon a nyomasztó hétköznapi gondoktól, de hamar rá kellett jönnünk, hogy itt bizony rólunk is szó van. A fogyasztói társadalom emberéről, aki nem tud már beszélgetni, aki száműzte a mindennapokból az álmait, akinek azért kell az alkohol, hogy valamit visszaszerezzen a messzi múltból, hogy legyen jövője.
Az elméleti szakemberek villámgyorsan besorolták a Viripajev–Rizsakov párost a posztdramatikus színházcsinálók táborába. Hogy pontosan mi ez a színház, hogy ez a vég vagy az új kezdet, máig nem sikerült kideríteni. Mi ez utóbbira szavaznánk. Még akkor is, ha az Álomgyár színpadi újításai közel sem olyan eredetiek és következetesek, mint Részegekéi. Míg a közönség két évvel ezelőtt némi zavar után lelkesen elfogadta a játékszabályokat, most a zavar csak az előadás végére oszlott el. S akkor sem végleg. (Persze lehet, hogy ez volt cél.)
A mai ember, mondja a darab, nem tudja, mi az a szeretet, mi a teljes odaadás. Igazi szeretettel, szerelemmel ma már csak a hollywoodi filmekben találkozunk, de ne legyenek illúzióink. A látszólag sikeres emberek – menő amerikai értelmiségiek, illetve a darabban azok paródiái – sem tudják álmaikat megvalósítani, okosan élni az életüket. David, a rangos tudományos folyóirat főszerkesztője képtelen elengedni halott feleségét, mire barátai úgy döntenek, kirángatják a depresszióból. Rendszeres összejöveteleiken drogoznak, whiskyt vedelnek és a buddhizmus közhelyeit citálják. Bár nem vallják be, szerencsétlenebbek, mint megmentendő barátjuk, David, akihez felesége jóvoltából egy egyszerű lányka érkezik, aki végre elmondja, mi is a szeretet.
Végig nem tudjuk, hogy David álmodja-e a történetet (történeteket), a felesége halálát, a baráti szálak összekuszálódását, a haragot és kiengesztelődést. Nem ettől van zavarban a néző, hanem az anyaghiány, az épp csak felskiccelt figurák és jelenetek miatt. És ezen a mulatságos, parodisztikus elemek sem segítenek. A kiváló színészek sem. Rizsakov a debreceni Illúziók és a nemzetis Részegek próbái idején megkedvelt művészek mellett néhány remek fiatallal dolgozik. Nem meglepetés, hogy Trill Zsolt, a pompásan komédiázó Szűcs Nelli, Kristán Attila, Rácz József életet tud (igyekszik) lehelni a figurákba. A feleség szerepében a fiatal Katona Kinga nagyszerű, ahogy az „igehirdető” lányka, Tarpai Viktória is.
A díszlet, a jelmez, a zene egyaránt kitűnő, jó az előadás ritmusa – csak a darabbal nem tudtunk megbékélni.
- a szerző kulturális újságíró, szerkesztő, könyvkritikus
(2018. november 23.)
