Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800 (központ)
2020. február 17. - Donát Napja

Nézőpontok – Az ügynök halála

Néhány illúzió – Remélő öncsalás

Pröhle Gergely és Wilhelm Droste véleménye

 



„A Nemzeti Színház mostani előadása tudatosan épít a nagy színészi hagyományra, a személyiség erejére…”





Pröhle Gergely
Néhány illúzió

 

Tímár József szobra a Nemzeti Színház parkjában olyan, mintha a színész éppen elhurcolkodna a teátrumból. Ballag a kerti úton két túlméretezett táskájával, hátat fordít a furcsa épületnek. Az ügynök halála 1959-es előadásának főszereplője három évvel az ’56-os forradalom leverése után játszotta el Arthur Miller tíz évvel korábban írott darabját az amerikai álom ellentmondásosságáról. Az sem lehetett véletlen, hogy éppen ez az előadás volt az első élő televíziós színházi közvetítés – parádés szereposztással.

A forradalom emléke nem csak a fejekben élt, a budapesti utcákon látszottak még a harcok nyomai, az itthon maradottak közül sokan aggódva várták a leveleket, vagy hallgatták titokban a Szabad Európa szívküldi műsorát arról, hogy rokonaik, barátaik megtalálták-e már helyüket Nyugaton, sokan közülük az Egyesült Államokban. A hazai propagandagépezetnek nyílván jól jött, hogy épp egy felkapott amerikai szerző, ráadásul a bemutató idején épp a legendás díva, Marilyn Monroe férje, ilyen lesújtó képet fest a korlátlan lehetőségek hazájának mindennapjairól. A „kritikai realizmus mesterműve” – áradozott a Népszabadság hasábjain Rényi Péter, aki szerint Miller „a maximumát tette meg annak, amit a kapitalizmus polgári kritikusa megtehet”, „amelyen túl már csak a szocializmus van, és más nem is lehet.”

Ám hiába minden ideológiai sugallat, az ’59-es előadás sokkal inkább Tímár József legendás alakítása, semmint az amerikai társadalomkritika miatt maradt meg a nézők és a színháztörténet emlékezetében.

A Nemzeti mostani előadása tudatosan épít a nagy színészi hagyományra, a személyiség erejére. Blaskó Péter Willy Lomanje hálás jutalomjáték, melynek kapcsán azonban nem könnyű eldönteni, hogy az előadás célja voltképp mi is: felidézni a korabeli amerikai kisembert, esetleg megidézni egy korábbi előadást, vagy általánosabb mérleget vonni: hogyan is állunk a saját álmainkkal és álmodozásainkkal, hiteleinkkel és hitelességünkkel? Mindazon kétségekkel és reményekkel, amit a pillanatok alatt elmúló élet, s különösen annak második fele könyörtelenül elénk sodor, vagy amibe ki-ki önmagát sodorja bele féktelensége, nagyravágyása, vagy épp lustasága, kényelmessége által. Ha az előbbi lenne a cél, akkor kár volt például kijavítani a szövegben a mérföldet kilométerre – ha már a napjainkra teljesen ismeretlen amerikai autómárka emlegetése megmaradt. Ha inkább az általánosítás volt a cél, akkor viszont lehet, hogy a szöveg korszerűsítésére lett volna szükség. A párbeszédek tétovasága a legkevésbé az előadás szürreális részleteiben tűnik fel. Ben bácsi Bodrogi Gyula alakításában amúgy is olyan ideálként jelenik meg, amiről nehéz eldönteni, hogy valóban létezett-e egyáltalán. Viszont a színészlegenda színpadi jelenléte, a jellegzetes hang megidézi – az idősebb nézőkben legalábbis – mindazt, amit életünk során láttunk, hallottunk tőle, a Külvárosi legendától kezdve a Macskafogó szinkronhangján át egészen a Jamaikai trombitásig.

Az előadás főszereplői mögött gazdag életmű áll, sokat láttuk őket, alakításuk hitelességét a „személyes ismeretség” ugyanakkor nem mindig segíti. Az idősödő Blaskó Péter rokonszenves alakja támogatja a szánalmas, sajnálatra méltó Loman megformálását. De amikor a saját álmait a gyerekein behajtani akaró erőszakos frátert alakítja, a régi „ismeretség” és jovialitás inkább elvesz a játék erejéből.

A színházi élet mostanság botrányoktól hangos. A sors sajátos fintora, hogy a közismert Dustin Hoffmannt épp azzal vádolták meg, hogy Az ügynök halálának 1985-ös filmforgatása idején, épp Loman kosztümjében tett tisztességtelen ajánlatot egy 17 éves lánynak. Amerikai álmok, illúziók törnek össze, köztiszteletben álló személyek nimbusza foszlik szét, és a folyamat nyilván folytatódik.

A végén aztán majd semmi nem marad. Hacsak az a ház nem, amit az előadás elején – mint Tímár József a két ikonikus bőröndjét – Blaskó Péter vonszol be a színpadra, hogy aztán Loman halála után a családja a szabadság netovábbjaként ünnepelje a lakhelyük pénzügyi tehermentességét. Ezzel azonban nehezen éri be az ember. Néhány illúzió megmaradása olykor üdvös, néhány légvár építgetése talán hasznos lenne.

 

a szerző a Petőfi Irodalmi Múzeum

főigazgatója

 


 


 

 


„…kézenfekvő: Az ügynök halálával benne vagyunk mélységesen a magyar mindennapok szövetében.”




 

Wilhelm Droste

Remélő öncsalás

 

Erős volt az első kép, a kezdet: Willy vonszolja a házát, halálfáradt testével, bekötve, befogva elé a hámba, mint egy szerencsétlen öreg szamár. Ez a kép meg fog maradni a fejemben, benne van az egész dráma.

Ez jó és rossz hír is egyben.

A rossz benne az, hogy az erős kezdőkép után én nem nagyon éreztem fejlődést, mozgást, kibontakozást. Ez lenne pedig a rendezés lényege, lehetősége, feladata. Ha a néző az akárhányszor látott, jól ismert történetet úgy követheti nyitott szemmel, figyelve minden szóra, hogy tanúja lehet ott és akkor az emberi vergődésnek, akkor – jó esetben – a színpadi igazság valami titokzatos úton átcsúszik a nyitott nézőbe, minden lélekbe másképpen.

Nem tudom igazán, hogy miért nem jött létre ez a csodálatos varázs ezen az estén. Nem a főszereplőn, a még így is lenyűgözően, ártatlanul hiteles Blaskó Péteren múlt.

Nálam talán főleg azért nem jött létre a varázs, mert nem éreztem, nem fedeztem föl semmi igazi mélyebbre ereszkedést. Főleg most, ahogy írok, térben és időben távolabb, egyetlen, de egyenetlen hitelességű nagy állókép maradt meg bennem, egy csendélet, ez a szerencsétlen szamár.

Látom a végtelen kilátástalanságot, de sajnos nem többet.

Talán mégse volt olyan jó dramaturgiai fogás ezzel a képpel kezdeni, mert az a vége. Az előrehúzott vég mint kezdet, kockázatos vállalkozás, mert még kell bírni utána meggyőzőerővel, találékonysággal, ennek híján nem alakulhat élő dráma, csak helyben futunk, és megrendülés helyett elfáradunk, nem is pontosan tudjuk, miért.

Már az első jelenet sem stimmelt. Hiányzott a vergődő erő, a még működő illúzió, az az amerikai, optimista vakság, a remélő öncsalás. Akkor még van vesztenivaló, indul a dráma. Még nincs vége. De nem ezt láttam.

Olvastam, hogy a rendező, Csiszár Imre nem tervezett semmiféle aktualizálást, aminek őszintén örültem. Az igazi aktualitás magától kibontakozik. Minden rásegítés csak akadály, erőszak, műanyag.

Pedig kézenfekvő: Az ügynök halálával benne vagyunk mélységesen a magyar mindennapok szövetében. Amióta ismerem a magyar társadalmat (mint szemtanú, 1974 óta), mindenütt a Lomanhoz hasonló hajszolt „ügynököket” láttam, tömegével. A hajszoltság jelmeze minden évben változott, de a hajszoltság maradt. 1974-ben még sok helyen vidámnak tűnt ez a szomorújáték. Mindenkinek volt másodállása, össznépi verseny folyt, hogy ki tudja jobban átverni a munkaadót (általában a szocialista államot), minimális erővel maximális pénzt kihozni ebből a játékból.

A többség részt vett ebben a szlalom-versenyben, szinte büszkén, vidáman, mint ha ez lenne a legnormálisabb dolog a világon. Csak közben tönkrementek a házasságok, sokan haltak meg fiatalon, folyt az alkohol, a cigarettafüst természetesebb volt, mint a levegő.

1989-ben azt hittük, most fordul a világ, most normális lesz minden (Európa): egy munkahely, egy fizetés, egy élet. Egy élet lett, de most mindenki talán még jobban hajszolt ügynök a „saját” életében, mint bármikor, függetlenül attól, hogy gazdag vagy szegény, népi vagy urbánus, uralkodó vagy alattvaló, vezető vagy vezetett.

Örültem a szöveghűségnek. Ez is szokatlan már a mai színházi világban – tombol általában a fatális aktualizálás. De ezen a terülten is gond támadt: a fiúk például számomra túl fiatalok voltak, túl gyerekesek, éppen ezért dramaturgiailag talán mégis bele kellett volna avatkozni a szövegbe, és rövidíteni. A szöveghűség a díszlettel együtt a darabot túlságosan egy bizonyos történelmi múlt felé tolta, ahonnan alig maradt visszatérés a jelenbe. Pedig a világ jövőjéről van szó, az ember be van zárva a saját „ügynökségébe” – nemcsak Magyarországon.

A színjáték számomra ezen az estén sajnos hűvös távolságban maradt, nem ugrott át a szikra a múltból a jelenbe. Akárhogy gürcölt Blaskó Péter valódi Willy Lomanként munkahelyén, a színpadon.

 


a szerző irodalomtörténész, író, műfordító,

az ELTE oktatója

(2017. december 11.)