Egyetlen csupasz villanykörte fényében

… bevallom, hogy életemben nem nevettem annyit magamban, mint akkor, amikor ezt a darabot írtam. Azért nevettem, mert percről percre jobban éreztem, hogy kezemben van a megoldás. A Willy agyába tett kirándulás szokatlan, furcsa ötlete úgy vitte tovább a cselekményt, hogy mindennap újra és újra meglepődtem. De ami a legfontosabb: azt a formát találtam meg itt, amit írói pályám kezdete óta kerestem.

Ebben a formában írni olyan érzés volt, mint amikor álmunkban egy folyosón járunk, és ösztönösen tudjuk, hogy hiába a sok forduló meg benyíló, nem fogunk eltévedni, és biztosan megtaláljuk a kijáratot. A darab megírásának időszaka meg a rákövetkező néhány nap valahogy úgy is él az emlékezetemben, mint egy álom.

Emlékszem arra a próbára, amelyen először volt ott a közönség. Hat vagy hét barátunk. Arra, ahogy a darab egyetlen csupasz villanykörte fényében kibontakozott. Azt hiszem, ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy olyannak láttam ezt a darabot, amilyennek mások látják. Úgy éreztem, mi, amerikaiak borzasztóan magányosak vagyunk, az önállóság és függetlenség tettetésével elszigeteljük magunkat egymástól, és ez olyan tökéletesen sikerül is, mintha egy gép finoman esztergált alkatrészei lennénk – már alig-alig érünk egymáshoz. Egyedül akarjuk megváltani magunkat, és ez erkölcstelenség, ami szétmar bennünket. (…)

Mindig adni akarunk egymásnak, mégis csak azt tanuljuk meg, hogyan vehetünk el egymástól, mintha ez lenne az egyetlen módja, hogy távol tartsuk magunktól a világot. Mindennap meghazudtoljuk a vágyat, hogy alkossunk, azaz hogy adjunk. Az ember végcélja nem a biztonság, de biztonság nélkül az emberség legelemibb feltétele hiányzik az életünkből.

Eljön majd az idő, amikor utódaink értetlenül bámulnak vissza ránk, akik valami szent dolognak tartottuk az anyagi javakért vívott harcot. De a nagy emberektől már ma sem azt kérdezzük, mijük van, hanem hogy mit adtak a világnak. Olyan jövőért kell harcolnunk, amelyben lesz felelősségre vonás. És akkor majd születnek nagy tragédiák. Mert amíg nincs rend, amiben higgyünk, addig törvény sincs, amit megszeghetünk. Addig pedig hiába várjuk a tragédiától, hogy morális igazságokra tanítson. (…)

Számomra Willy Loman tragédiája abban áll, hogy élete hiábavalóságát önként, az élete árán váltotta meg. Olyan ember tragédiája az övé, aki azt hitte, ő az egyetlen, aki nem felel meg a simára borotvált propagandafőnökök által diktált egyetemes világrendnek. Az égig érő konzervrengetegből egy dörgő hangot hallott, amely ide-oda csapódva hömpölygött végig a város újságokkal bélelt útvesztőin; egy olyan hangot, amely már nem emberi természetű, és amely ezt a parancsot mennydörögte: „Érvényesülj!” Ilyen hangra ember nem válaszolhat. A tükörből Willyre is csak a saját megtestesült kudarca bámult vissza.

Hogy végül is mit érzek ezen az évfordulón? Remélek, mert most már tudom, hogy az emberek hallgatni akarnak ránk. Kicsit félek, hogy túlságosan is. És hiszek abban – bár ez a régi meggyőződésem időnként meginog –, hogy minden bizalmatlanságunk és ellenségeskedésünk ellenére meg fogjuk találni a saját emberségünkhöz vezető utat.

Részletek Arthur Miller „Az ügynök” születésnapjára

című írásából (1950)

(2017. szeptember 26.)