Magánügy

Már több ízben buzdítottak arra, hogy írjam meg irodalmi emlékirataimat. Nem tudom, megírom-e valaha, az emlékezőtehetségem sem a legjobb. Meg szomorú is emlékezni; nem szeretek emlékezni. Irodalmi pályám egyik-másik mozzanata azonban, akarva-akaratlan, gyatra memóriám ellenére is igen elevenen megmaradt bennem. Így például ez a kis történet: ^[1]

Egy tavaszi reggel benéztem a megboldogult Jegor Petrovics Kovalevszkijhez.^[2] Nagyon tetszett neki Bűn és bűnhődés című regényem, amely akkoriban jelent meg a Russzkij Vesztnyikben. Lelkesen magasztalta, és egy számomra igen értékes elismerést is tolmácsolt valakitől, akit nem nevezhetek meg. Eközben két folyóirat-kiadó toppant egymás után a szobába.^[3] E folyóiratok egyike később olyan nagyszámú előfizetőre tett szert, amilyenre még nem volt példa havi sajtótermékeink történetében, akkor azonban még csak a kezdet kezdeténél tartott. A másik, épp fordítva, lassan-lassan befejezte pályafutását, amely mind az irodalomra, mind a közönségre nézve egyaránt üdvös és jelentős volt; ám akkor, azon a reggelen, az előbbi folyóirat kiadója még nem tudta, hogy lapja milyen közel jár a révhez. Nos, ezzel az illetővel átmentünk a másik szobába, ahol csak mi ketten voltunk.

Nem árulom el a nevét, csak annyit mondok, hogy legelső találkozásunk igen bensőséges, szinte ünnepi volt, melyet soha el nem felejtek. Talán ő is emlékszik rá. Akkoriban még nem volt folyóirata. Később félreértések adódtak közöttünk. Miután visszatértem Szibériából, nagyon ritkán találkoztunk, de egyszer, csak úgy mellékesen, valami nagyon szívhez szólót mondott nekem, egyik versére hivatkozva – a legjobbra, amit valaha is írt.^[4] Hozzáteszem, hogy küllem és habitus dolgában nála senki sem hasonlított kevésbé költőhöz, mi több, „szenvedő” költőhöz. Márpedig egyike volt legszenvedélyesebb, legborongóbb és legszenvedőbb költőinknek.

– Hát mi jól lerántottuk magát – mondta (mármint a folyóiratában a Bűn és bűnhődést).^[5]

– Tudom – mondtam én.

– Azt is, hogy miért?

– Valószínű, elvi okokból.

– Csernisevszkij miatt.

Megkövültem a csodálkozástól:

– N. N., a kritika írója – folytatta a kiadó – azt mondta: „A regény jó, de az író két éve egyik elbeszélésében nem átallott csúfot űzni és karikatúrafigurát csinálni egy szerencsétlen száműzöttből, ezért lerántom a regényét.”

– Még mindig az az ostoba pletyka, amit A krokodilról fecsegtek?^[6] – kiáltottam elképedve. – Hát maga is elhiszi? Olvasta egyáltalán azt az elbeszélésemet? A krokodilt?

– Nem, nem olvastam.

– Koholmány az egész, a legaljasabb koholmány, ami csak létezhet. Egy Bulgarin agya és költői szimata kellene^[7] ahhoz, hogy ebben a tréfának szánt kis stílusgyakorlatban valaki ilyen „politikai” allegóriát olvasson ki a sorok közül, ráadásul Csernisevszkijre vonatkoztatva! Ha tudná, milyen bárgyú belemagyarázás! Egyébként sohasem bocsátom meg magamnak, hogy két évvel ezelőtt, amikor ez a rágalom lábra kapott, nem tiltakoztam ellene.

Ez a beszélgetés a már rég megszűnt folyóirat kiadójával hét éve esett meg, s én máig sem tiltakoztam a rágalom ellen, vagy hanyagságból, vagy mert időm nem jutott rá. Egyébként ez a rám sütött aljasság sokak tudatában kétségtelen tényként raktározódott el, felütötte fejét az irodalmi körökben, kiszivárgott az olvasók közé, és már nemegyszer okozott nekem kellemetlenséget. Ideje hát legalább néhány szót szólni az egészről, annál inkább, mivel itt most helyénvaló, noha nincs rá okom visszautasítani a rágalmat, amelyre egyébként szintén nincsen ok. Hosszú hallgatásommal és hanyagságommal mostanáig mintegy helybenhagytam.

Nyikolaj Gavrilovics Csernisevszkij jel 59-ben találkoztam először,^[8] mindjárt az első esztendőben, amint Szibériából hazatértem, hogy hol és miképpen, arra már nem emlékszem. Később összefutottunk, de elég ritkán, beszélgettünk, de nagyon keveset. Mellesleg minden alkalommal kezet fogtunk. Herzen azt mondta nekem, hogy Csernisevszkij kedvezőtlen benyomást tett rá, értve ezen külsejét és modorát. Nekem viszont tetszett Csernisevszkij külseje és modora.

Egy reggel holmi kiáltványt találtam lakásajtóm kilincsén;^[9] egyike volt a legemlékezetesebbeknek mindazok közül, amelyek akkoriban megjelentek, márpedig akkoriban elég sok jelent meg. Ez a megszólítás állt rajta: „A fiatal nemzedékhez”. Oktalanabbat, ostobábbat képzelni sem lehetett. Felháborító tartalom, a legnevetségesebb formában, ilyet csak valami gazfickó agyalhatott ki a fiataloknak, hogy mészárszékre küldje őket. Rettentő bosszúság fogott el, levert voltam egész nap. Azokban az időkben az ilyesmi még újdonság erejével hatott, és oly közeli volt, hogy még nem tudtuk alaposabban szemügyre venni ezeket az embereket. Pontosan azért, mert hihetetlennek tetszett, hogy e nagy felhajtás mélyén holmi semmiség lapul. Nem az akkori mozgalom egészéről beszélek, csupán bizonyos emberekről. Ami a mozgalmat illeti, bár súlyos, beteges, de a maga történelmi következetességében sorsszerű jelenség volt, amely valamikor sötét lapon szerepel majd történelmünk pétervári szakaszában. Ámbár azt hiszem, hogy ez a lap még koránt sincs teleírva.

És engem, aki szívben-lélekben már rég nem értek egyet ezekkel az emberekkel és mozgalmuk céljával, hirtelen elöntött az indulat, szinte szégyenkezés fogott el az otrombaságuk miatt: „Miért csinálják ezt ilyen ostobán és otrombán?…” Voltaképpen mi közöm volt nekem az egészhez? De nem is az otrombaságuk ejtett aggodalomba. A proklamációk terjesztői közül senkit sem ismertem személyesen, és ma sem ismerek; ám annál lehangolóbb volt, mert láttam, hogy nem véletlen jelenségről van szó, nem egyesek hebehurgyaságáról, amelyhez semmi közünk. Egyvalami nyomasztott az egészben: a műveltség, a fejlettség, valamint akár a legelemibb valóságérzékelés alacsony színvonala; borzalmasan nyomasztott. Jóllehet már három éve éltem Pétervárott, és alkalmam nyílt megfigyelni egyet-mást – ez a kiáltvány azon a reggelen kihozott a sodromból, s szinte merőben új, váratlan felfedezésnek látszott előttem: sohasem tételeztem fel addig ilyen közönségeset! Éppen a közönségesség foka rémített meg. Estefelé hirtelen az az ötletem támadt, hogy felkeresem Csernisevszkijt.^[10] Még sohasem jártam nála, és nem is volt szándékomban meglátogatni, ahogy neki sem volt szándékában engem.

Emlékszem, délután öt óra volt. Nyikolaj Gavrilovicsot egyedül találtam, még a személyzetből sem volt senki otthon, és ő maga nyitott ajtót. Rendkívül szívélyesen fogadott, és dolgozószobájába vezetett.

– Nyikolaj Gavrilovics, mi ez? – húztam elő a kiáltványt.

Úgy vette el, mint aki először lát valamit, és elolvasta. Mindössze tíz sor volt.

– Nos? – kérdezte kis mosollyal.

– Hát ilyen ostobák, ilyen nevetségesek? Hát nem lehet megzabolázni őket, és végét vetni ennek a förtelemnek?

Igen nyomatékos, meggyőző hangon válaszolt:

– Csak nem tételezi fel, hogy szolidáris vagyok ezekkel? Csak nem gondolja, hogy talán én is részt vettem e cédula fabrikálásában?

– Olyannyira nem tételeztem fel – válaszoltam –, hogy még biztosítani is fölöslegesnek látom róla. Mindenesetre meg kell fékezni őket. Az ön szavának súlya van előttük, és tiszteletben tartják a véleményét.

– Én senkit sem ismerek közülük.

– Meg vagyok róla győződve. De nem is fontos, hogy ismerje őket, és személyesen beszéljen velük. Csupán arra lenne szükség, hogy megfelelő helyen hangosan kifejezést adjon tiltakozásának, és az eljut hozzájuk.

– Lehetséges, de nem lenne semmi foganatja. No meg azonfelül az ilyen kísérő jelenségek úgyszólván elkerülhetetlenek.

– De mégis ártalmasak, minden és mindenki számára.

Ekkor újabb látogató csengetett, nem emlékszem, kicsoda. Én távoztam. Kötelességemnek tartom megjegyezni, hogy őszintén beszéltem Csernisevszkijjel, és tökéletesen meg voltam róla győződve, és meg vagyok még ma is, hogy nem lehetett „szolidáris” a röplapterjesztőkkel. Úgy éreztem, Nyikolaj Gavrilovicsot nem érintene kellemetlenül a látogatásom; pár nap múlva ezt ő maga is megerősítette, mikor visszaadta látogatásomat.^[11] Vagy egy óra hosszat maradt nálam, és bevallom, ritkán találkoztam finomabb lelkületű, szívélyesebb emberrel, úgyhogy csak ámultam egyesek véleményén, akik rideg, zárkózott természetnek jellemezték. Világosan láttam, hogy szeretne közelebbről megismerkedni, és emlékszem, hogy ez jólesett nekem. Aztán én is jártam nála még egyszer, és ő is nálam. Körülményeim azonban úgy alakultak, hogy rövidesen Moszkvába telepedtem át, és kilenc hónapig ott éltem.^[12] A kezdődő barátság így abbamaradt. Közben Csernisevszkijt letartóztatták és száműzték. ^[13] Sohasem sikerük semmi bizonyosat megtudnom az ügyéről; nem tudok még ma sem.

Másfél évvel később felötlött bennem, hogy írok egy fantasztikus történetet, Gogol Az orr című elbeszélésének mintájára. Még sohasem próbálkoztam ezzel a műfajjal. Amolyan irodalmi csínytevésnek szántam, kizárólag a tréfa kedvéért. Adva volt néhány meglehetősen komikus kis jelenet, amelyeket ki akartam kerekíteni. Bár nem éppen idevaló, vázolom a tartalmát, hogy érthető legyen, mit hámoztak ki belőle a végén. Akkoriban Pétervárott egy német ember krokodilt mutogatott pénzért a Passzázsban. Egy pétervári csinovnyik, külföldi útja előtt, ifjú nejével és elválaszthatatlan barátjával a Passzázsba vetődik, és egyebek közt mindhárman bemennek megnézni a krokodilt. A csinovnyik afféle közép-osztálybeli, aki némi anyagi függetlenséggel rendelkezik, még fiatal, de csupa önhittség; s ami a fő, ostoba, mint a felejthetetlen Kovaljov őrnagy, aki elvesztette az orrát. Nevetségesen el van telve nagy érdemeivel; félművelt, de valóságos lángelmének képzeli magát, a hivatalában a legérdektelenebb figurának tartják, és ő folyton sértve érzi magát az általános mellőzés miatt. Bosszúból gyenge jellemű barátját regulázza s tartja zsarnokságban, pöffeszkedve előtte az eszével. A barát gyűlöli, de mindent eltűr, mert titokban tetszik neki az asszony. A Passzázsban a bájos ifjú hölgy, egyébként tipikus pétervári jelenség, butus, középosztálybeli kacér nőcske, elbámészkodott a krokodillal együtt mutogatott majmokon, lángelméjű férje pedig eközben hogy, hogy nem, felingerelte a krokodilt, amely addig álmosan feküdt, mint egy fatuskó, most azonban hirtelen kitátja a száját, és szőröstül-bőröstül bekapja bőszítőjét. Hamarosan kiderül, hogy a nagy embernek haja szála sem görbült meg, sőt megszokott konokságával nyilatkozik a krokodilból, hogy nagyon jól érzi magát odabenn. A barát a feleséggel együtt rohan az illetékes szervekhez a férj megmentése érdekében. Nyilvánvaló, hogy e célból meg kell ölni a krokodilt, felvágni a hasát, hiszen csak így lehet kiszabadítani belőle a nagy embert; a krokodilért, persze, vigaszdíj illeti gazdáját, a németet és elmaradhatatlan hitvesét. A német először háborog és kétségbeesik rémületében, hogy krokodilját, amely bekebelezett „egy ganz csinovnyik”, pusztulás fenyegeti, de aztán szöget üt a fejébe, hogy a pétervári közigazgatás bekebelezett tagja, aki ráadásul életben maradt, az elkövetkezendőkben horribilis bevételt biztosíthat neki egész Európában. Hallatlan összeget követel a krokodilért, s a tetejébe orosz ezredesi rangot. Másrészt a főnökségnek fő a feje, mivel minisztériumi aspektusban az eset merőben új és precedens nélküli. „Ha már előfordult volna csak némiképp is hasonló példácska, tudnók a cselekvés módozatját, így azonban fölöttébb bajos a dolog.” Olyan gyanú is felmerül, hogy a csinovnyik netán holmi tiltott, liberális irányvétel folytán bújt bele a krokodilba. Az asszonyka ezalatt rájön, hogy ez a „félözvegyi” állapot egészen érdekes. A bekebelezett férj viszont végérvényesen közli barátjával, hogy hasonlíthatatlanul jobban „tetszik” a krokodilban, mint hivatalában, mert itt akarva-akaratlan felfigyelnek rá, amit eddig nem tudott elérni. Makacsul ragaszkodik hozzá, hogy a felesége estélyeket rendezzen, és öt krokodilostul, ládástul szállítsák oda. Meg van győződve róla, hogy ezekre az estélyekre tódulni fog egész Pétervár és minden állami méltóság, hogy megcsodálják az új fenomént. Így akarja megcsinálni a szerencséjét: „Kinyilatkoztatom és tanítani fogom az igazságot, az államférfiaknak tanácsokat osztok, a miniszter előtt csillogtatom képességeimet” – mondja, úgy beszélve magáról, mintha immár nem is e világhoz tartozna, és megilletné az intelmek és a kinyilatkoztatások előjoga. A barát aggodalmas, ám némiképp fullánkos kérdésére: „És mi lesz, ha holmi nem várt, de várható belső folyamat révén olyasmivé változik, amit legkevésbé vár?” – a nagy ember azt feleli, hogy már gondolkodott ezen, és felháborodással fog tiltakozni a jelenség ellen, amely a természet törvényei szerint fölöttébb valószínű. Az asszonyka azonban nem hajlandó estélyeket adni, bár először tetszik neki a dolog. „Még hogy ládában cipelnék hozzám a férjemet?” – mondja. Ráadásul a félözvegyi szerep egyre jobban tetszik neki. Divatba jön; foglalkoznak vele. Meglátogatja a férj főnöke, és játssza előtte a gavallért… Ennyi e tréfás történet első része – ezzel még nincs vége. Egyszer okvetlenül befejezem,^[14] bár már magam is elfelejtettem, és most kénytelen voltam elolvasni, hogy visszaidézzem.

És lám, hogy felfújták ezt a kis írást! Alig jelem meg az elbeszélés az Epohában (1865-ben), a Golosz különös megjegyzést ejtett el egyik tárcájában. Szó szerint már nem emlékszem, túl régen is volt, hogy előhalásszam, de körülbelül így hangzott: „Hiába lép, úgymond, A krokodil szerzője erre az útra, nem éri el rajta sem a megbecsülést, sem a várt nyereséget, és a többi, és a többi.” Majd igen homályos, de igen ellenséges célzás következett. Átfutottam rajta, és semmit sem értettem, csak a szurkapiszka volt nyilvánvaló, de nem tudtam, honnan fúj a szél. Ez a rejtélyes tárcabeli kitétel egymagában még nem ártott volna nekem; hiszen senki sem érthette meg az olvasók közül, ahogy jómagam sem értettem, hanem egy ízben, úgy egy hét múlva, Ny. Ny. Sz.^[15] kibökte: „Tudja, hogy mit gondolnak azok? Biztosra veszik, hogy a maga Krokodilja – allegória, Csernisevszkij száműzetésének története, és maga Csernisevszkijt akarta pellengérre állítani és nevetségessé tenni.” Meglepődtem, de nem vettem különösebben a szívemre; talán ritkán fordulnak elő hasonló találgatások? Túlságosan egyedülállónak és erőltetettnek találtam ezt a véleményt, semhogy cselekvésre serkentsen, és úgy gondoltam, teljesen felesleges tiltakoznom ellene. Sose bocsátom meg ezt magamnak, mert a szóbeszéd erőre kapott, és nagy vihart kavart. Calomniez, il en restera toujours quelque chose.^[16]

Egyébként ma is az a meggyőződésem, hogy nem volt itt szó semmiféle rágalmazási szándékról; mi okból lett volna s mi végre? Úgyszólván senkivel sem viszálykodtam az irodalmi életben, legalábbis igen keveset. Most, ebben a percben, huszonhét évi irodalmi munkásságom során másodszor beszélek saját magamról. Közönséges agyrém volt, valami sötét, gyanakvó agyrém, amely befészkelte magát holmi „tendenciózus” koponyába. Meggyőződésem, hogy ez a gondolatokkal túltelített fő mindmáig bizonyos benne, hogy nem tévedett, hogy csakugyan gúnyt űztem a szerencsétlen Csernisevszkijből, mi több, abban is bizonyos, hogy semmiféle magyarázkodással és mentegetőzéssel nem fordítom kedvezőre rólam táplált véleményét, még most sem. De hiszen azért gondolatokkal telített fő. (Természetesen nem Andrej Alekszandrovicsra^[17] célzok, ő szerkesztői és lapkiadói minőségében, most és mindenkor – kívülálló.)

Mi lenne hát ez az allegória? Nos, a krokodil, természetesen, Szibériát jelképezi, az önhitt, szeleverdi csinovnyik pedig Csernisevszkijt. A krokodil gyomrába kerül, de még mindig dédelgeti a reményt, hogy szavát meghallja az egész világ. Puha gerincű barátja: Csernisevszkij egész itteni baráti köre. A csinovnyik csinos, ám butuska felesége, aki tapsikol a „félözvegyi” állapotnak, nem más, mint… no de most már olyan mocsokká válik ez az egész, hogy nem óhajtom beszennyezni magam az allegória további elemzésével. (Mellesleg az allegória hiedelmének megerősödésével együtt ez utóbbi feltevés is megerősödött, erre nézvést kétségtelen bizonyítékaim vannak.)

Száz szónak is egy a vége, feltételezték, hogy én, aki szintén kátorgára ítélt száműzött voltam, örvendezek egy másik „szerencsétlen” száműzetésén, mi több, örvendező paszkvillust írtam ez alkalomból. De hol erre a bizonyíték? Az allegóriában? Nos, hozzanak ide elém bármit: Az őrült naplóját, a Jurij Miloszlavszkijt^[18], Fet verseit vagy akármit, s én vállalkozom rá, hogy az első tíz sorból, amelyre rámutatnak, azon nyomban kibogozom, hogy a francia–porosz háború allegóriája rejlik benne, avagy Gorbunov színészt^[19] kipécéző paszkvillus, egyszóval ami tetszik, amit parancsolnak. Emlékezzenek csak vissza, hogyan szimatolták körül a kéziratokat a cenzorok régen, a negyvenes évek végén: nem volt olyan mondat, nem volt olyan bekezdés, amelyben ne fedeztek volna fel valami allegóriát. Ezért mutassanak fel inkább bármit az életemből, ami bizonyítja, hogy hasonlítok egy rosszmájú, cserzett szívű paszkvillus-szerzőhöz, és hogy joggal várhatnak el tőlem ilyen allegóriákat.

Ellenkezőleg: az ilyen megalapozatlan következtetések elsietettsége és elgaloppírozása éppen a vádaskodók lelki alantasságáról, szemléletük közönségességéről és embertelenségéről tanúskodik. Még a találgatás naivitása sem mentség; miért is volna? A naivitás nem zárja ki az alantasságot, ez a való.

Talán gyűlöltem Csernisevszkijt? De hiszen azért meséltem el az imént a mi rövid, de szívélyes ismeretségünket, hogy elébe vágjak ennek a vádnak. Azt felelik talán, hogy ez kevés, mert esetleg titokban mégis gyűlöletet éreztem iránta. De akkor mutassák fel e gyűlölet indítékát is, ha tudnak ilyet felmutatni. Nem volt semmi indítékom. Másrészt biztos vagyok benne, hogy Csernisevszkij, ha egyszer elolvassa e sorokat, szintén megerősíti ismeretségünkről szóló elbeszélésem hitelességét. Adja Isten, hogy módja legyen megtenni. Éppoly forrón, tiszta szívemből kívánom, amilyen őszintén együtt éreztem és együtt érzek vele ma is balsorsában.

Talán meggyőződései miatt gyűlöltem volna?

De hiszen Csernisevszkij sohasem ártott nekem a meggyőződéseivel. Mély tiszteletet táplálhatunk valaki iránt akkor is, ha nézeteink homlokegyenest ellenkezők. Részemről ezek nem üres szavak, némi bizonyítékkal is rendelkezem. Az akkoriban megszűnt Epoha folyóirat egyik utolsó (vagy éppen a legutolsó) számában jelent meg egy kritikai cikk Csernisevszkij nagy port felvert regényéről, a Mit tegyünk?-ről. Ez a cikk jeles és ismert szerző műve.^[20] Hogy mit akarok ezzel mondani? Ebben a cikkben megadatik Csernisevszkij elméjének és talentumának mindaz, ami megilleti, a regényről pedig lobogó lelkesedéssel emlékezik meg. Elméje kiválóságában soha senki sem kételkedett. Cikkünk csupán ennek az elmének különcségeiről és elhajlásairól nyilatkozott elmarasztalóan, ám éppen e cikk komolysága bizonyítja azt a tiszteletteljes elismerést, mellyel a kritikus adózott az általa elemzett szerző nagyságának. Vallják hát be: ha bennem holmi gyűlölet élt volna meggyőződései iránt, magától értetődően nem engedtem volna, hogy olyan méltatás jelenhessen meg a folyóiratban, amely teljes elismeréssel adózik Csernisevszkijnek; hiszen nem más volt az Epoha szerkesztője, mint jómagam.

Az a számítás vezérelt volna, amikor megjelentettem az ominózus allegóriát, hogy nyereséget kovácsoljak belőle valahol, en haut lieu?^[21] Ámde ki az, aki azt állíthatja rólam, hogy ilyen értelemben nyertem vagy vesztettem volna bármely lieu-n, más szóval, hogy áruba bocsátottam a tollamat? Azt hiszem, még a gyanúsítás értelmi szerzőjében sem fordult meg ilyen gondolat, minden naivitása ellenére sem. Hiszen ha csak ez lett volna a vád, nem kapott volna tápot az irodalmi világban.

Ami pedig azt a variációt illeti, miszerint a paszkvillus allegóriájában Nyikolaj Gavrilovicsot bizonyos családi körülményei miatt támadtam volna, újfent megismétlem, hogy ezt a kérdést még csak érinteni sem kívánom, nehogy beszennyezzem magam.

 

Fyodor Mikhailovich Dostoevsky: A Private Matter

Dostoevsky’s social satire, The Crocodile premiered at the Nemzeti Színház (National Theatre) under the direction of Valery Fokin and in the new translation of dramaturge András Kozma on 7 October 2016. This world debut lends topicality to the publication of the author’s 1873 reminiscences. In them Dostoevsky reports that his 1865 short story was interpreted by contemporary critics as an allegory intending to denounce and ridicule the writer and revolutionary known for his utopian views, Nikolai Gavrilovic Cernisevski, sentenced to forced labor in 1862. Dostoevsky, who himself went through a Siberian prison camp, vehemently protested against this slander. His arguments and memories show, on the one hand, the heightened attention paid to the works of classical authors as soon as they were born and, on the other hand, the extent to which the atmosphere of literary life in Russia was politicized. Dostoevsky also gives an outline of the plot of The Crocodile, revealing his actual author’s motives and what really inspired the writing of this work, ultimately left unfinished.

(2016. október 15.)