Psyché
Vidnyánszky Attila szerint elvesztettük a verset. Lebutítottuk és prózaként kezeljük. Meg tudjuk-e szólaltatni, s ha igen, milyen módon. Ez a kérdés érdekelte, amikor 2015 nyarán a Gyulai Várszínházban tanítványaival színre vitte Weöres Sándor talányos művét.
Az osztály nyolc fiúból és hét lányból áll, a lányok felváltva játsszák a költőnő szerepét. A felkészülés során a szabadság, a szerelem, a lázadás hívószavakra és a mű versszövegeire készítettek számtalan etűdöt, amiket aztán Vidnyánszky fűzött össze egységes egésszé. A költői látomásokban tobzódó előadásban mindenki kap olyan megmutatkozási lehetőséget, amiben megjegyezhető alakítást nyújthat. Habár a történet lineárisan is követhető, a szerkesztés mégis szimultán, a rendező úgy próbál mesélni, ahogyan az a versekből bontakozik ki. Kivételesen még a zenei anyag is úgy állt össze, hogy a növendékek a számukra fontos számaikat hozták, vagy zenésítettek meg szövegeket. Vidnyánszky Attila a közönségtalálkozón elmondta, számára fontos, hogy a színész előadása a lélek kitárulkozása legyen, hiszen minden egyes vers személyes történetre fordítható le.
A Hevesi Sándor-díj átadása
A közönségtalálkozót egy különleges esemény szakította félbe. Mint ahogyan már arról korábban hírt adtunk, az idei Színházi Világnapon, március 27-én Hevesi Sándor-díjjal jutalmazták a Nemzeti Színház főigazgatóját, Vidnyánszky Attilát. Lakos Anna - a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) Magyar Tagozatának képviseletében - és Dr. Hoppál Péter, kultúráért felelős államtitkár adták át a díjat a színház igazgatójának. A méltatásban külön kiemelték az immár harmadik éve megrendezett MITEM kultúrák közötti hídverő szerepét.
Korszerűtlen koncert
Viktor Rizsakov, akitől a magyar közönség már öt rendezést is láthatott, és akinek rendezései a MITEM-eken is mindig szerepelnek, különleges kéréssel fordult tanítványaihoz. Mindenkinek el kellett beszélgetnie egy-egy emberel, ám interjúalanyuk nem lehetett fiatalabb nyolcvan évesnél.
Arra a kérdésre, hogy milyenné válunk, ha majd megöregszünk, tizennyolc húszas éveiben járó fiatal válaszolt a színház nyelvén. Megrázó módon a szemünk láttára öregedtek hozzá kiválasztottjaikhoz. Az ő karakterükbe bújva megidézték történeteiket, elsírták bánatukat, elénekelték dalaikat. A bevezető kommentárban azt is megtudhatta a közönség, hogy minden szereplő még élő személy. Tehát már a felütésben különleges (hang)súlyt kapott minden egyes ember sorsa. Az önvallomásokat dalok és táncos betétek szakították meg a legnagyobb változatossággal és leleményességgel. A diákok dobbal, gitárral, zongorával és szaxofonnal maguk kísérték a zenés betéteket, volt, aki váltogatva is: egyszer zongorán, másszor gitáron vagy éppen a dobok mögött ülve. A fehér színházi térben szinte folyamatos – a megidézett korszakhoz kapcsolódó, megrázó vagy éppen humoros – háttérvetítés kísérte az elhangzottakat.
A közel kétórás koncert bravúros lezárása a sokféleséget egységbe rendező Rizsakov érdeme. Az utolsó lendületes és szólókkal tarkított táncos betét végén a zene leáll, és egy mozdulattal mindenki felveszi ismét az általa bemutatott idős ember karakterét.
Én azt kutatom, hogyan lehet az élet legfontosabb kérdéseiről - hiszen mindig ugyanarról beszélünk - hitelesen szólni –vallja a színházról Rizsakov. Ezen az estén a megidézett sorsokkal együtt ki-ki belepillanthatott saját jövendőbeli tükrébe.
Kereszty Ágnes
(2016. április 21.)
