„Mi művészek olyan céllövők vagyunk, akik az univerzumra lövünk” – mondja Àlex Rigola. A spanyol rendező a madridi Teatro Abadía és a Katalán Nemzeti Színház koprodukciójában készült A közönség című darabot mutatta be a MITEM-en. A Velencei Biennále színházi vezetőjével a fesztiválok hasznáról is beszélgettünk.
Federico García Lorca egy kevéssé ismert darabjával vendégszerepelt a MITEM-en. Mit érdemes tudnunk A közönségről?
– Lorca madridi diáktársai – például a szürrealista Buñuel és Dalí – megvetették a korábbi darabjait. Ám amikor befejezi A közönséget, és megmutatja nekik, azt mondják: semmit sem értenek belőle. Lorca fiókba rejti a szöveget, és tovább írja azokat a darabjait, amelyeket ma is ismerünk és játszunk tőle. A kézirat is csak ötven évvel később kerül elő. Ez az egyik legrejtélyesebb darabja Lorcának, amiben többek között a homoszexualitásáról is beszél – nyíltan és őszintén.
Írták a darabról, hogy olyan, mint egy vallomásos hányás.
– Ez is igaz. Lorca megmutatja nekünk a saját szexuális nyomorát, és a közönséget arra használja, hogy legyen kinek elmondania, elemeznie önmagát. A darab arról szól, hogyan lehet őszinte önmagával szemben az életben, a művészetben. Mindig azt kérdezem magamtól én is, hogy kellően őszinte vagyok-e, például a művészetben? Milyen művész vagyok, ha a rendezéseimben olyan megoldásokat használtam, amikről tudtam, hogy a közönség szeretni fogja – ahelyett, hogy új utakat kutattam volna…
A darab címe A közönség. Lorcát is foglalkoztatta: mit, kinek, hogyan?
– A változást keresők mindig azt mondják: ha azt csináljuk, amit a közönség elvár, ha a közönség rabjai vagyunk, nem fejlődik a színház, és a művész „meghal”. Ám ha a színház nincs tekintettel a közönségre és elveszíti a nézőit, a művész akkor is „meghal”.
Ön hogyan oldotta fel ezt a dilemmát?
– A színháznak van egy igen egyszerű jellegzetessége: se a tegnap, se a holnap közönségének nem csinálhatsz előadást. Csak a ma számít. Ha a könyvedet nem adják ki, legfeljebb nem keresel vele, de senki se tilthatja meg, hogy otthon írj, és évek múlva még kiderülhet az is, mekkora zseni vagy. A legundergroundabb mozi túl tud élni, mert ha egy-egy vetítésen csak kevesen is nézik, ha elég sok helyen bemutatják szerte a világban, évek alatt végül sokakhoz eljut. A kétségeim végigkísérik a pályámat: a legsikeresebb darabjaim érdekelnek a legkevésbé, és a közönség számára legnehezebbek foglalkoztatnak szenvedélyesen.
Lorca azt szerette volna, hogy a darabjai – és a felvetett társadalmi kérdések, a konzervatív spanyol társadalomban az egyén, a nők helyzetéről – minél többekhez eljussanak. Azokhoz is, akikről szólnak a darabok, az egyszerű emberekhez, nem csak a színházakat fenntartó polgársághoz.
– Valóban ez volt a rögeszméje, és ezért ebben a tekintetben ennek a rabja is lett. És tegyük hozzá: pénzt akart keresni, hogy bebizonyíthassa az apjának, művészként is sikeres lehet. Engem is foglalkoztat, hogyan veszett el a kapcsolatunk a közönség egy részével. Hiba lenne azonban megpróbálni, hogy mindenkihez eljussunk. Így van ez nemcsak a kultúrában, hanem az élet minden területén. Mit kell tenni? Demokráciát kell teremteni a kultúrában is. Önöknél itt a MITEM-en különböző országokból hívnak meg előadásokat. Egy állami fenntartású színház fesztiváljának biztosítania kell a közönség számára, hogy találkozhasson, megismerkedhessen olyasmivel, amivel egyébként nem tud. Ha kellően változatos és erős a kínálat, akkor a legkülönbözőbb rétegek is megtalálják a nekik megfelelő élményeket. Többek között ez az, amit kulturális demokráciának nevezünk.
A Velencei Biennále keretében működő színházi fesztivál vezetőjeként is ez volt a filozófiája?
– Inkább azt akartam, hogy a színpadi művészet Cambridge-e vagy Oxfordja legyen. A nemzetközi színházi élet nagy neveit, mestereit hívom meg fiatalokhoz. Velencében a workshopok a legfontosabbak, tavaly például Christoph Marthaler, Thomas Ostermeier, Romeo Castellucci vezetett ilyet. Két tucatnyi különböző nyelvű 20 és 40 év közötti fiatal dolgozik egy vagy két hétig egy-egy mesterrel valamilyen darabon, amit elő is kell adniuk a többiek előtt, akik ez idő alatt egy másik mesterrel dolgoznak. Délelőtt munka van, este pedig megnézik valamelyik „nagy név” produkcióját. Másnap az előző este rendezője a campus résztvevőinek tart előadást. Emellett fiatal olasz társulatok is bemutatkoznak.
Szokás mondani : a mesterek sorsa, hogy meghaladják, megtagadják őket. Így van ez most is?
– Minden folyamatosan változóban van, és ez igen érdekes. Mi művészek olyan céllövők vagyunk, akik az univerzumra lövünk. Az említett „nagyágyúk” abban hasonlítanak egymásra, hogy mind nagyon egyéni stílust alakítottak ki, eredeti módon vetnek fel problémákat. Nem biztos, hogy meg kell vagy meg lehet haladni, tagadni őket. De ők nem tehetik meg, hogy ne adják tovább a tudásukat.
A művészek – így ön is – hatni akarnak. De hogyan akar és tud hatni egy fesztiválszervező?
– Amikor Barcelonában voltam igazgató, láttam, hogy a fiatal generáció tagjai másolják a nagyokat, a nemzetközi sikereket. Nem olyan rossz ez, mint első hallásra gondolnánk, hanem egy tanulási folyamat része. Akiben ugyanis van tehetség, előbb vagy utóbb megtalálja a saját hangját. Ebben segíti őket például mindaz, amit egy mestertől a workshopok keretében megtanulnak, hallanak, ellesnek… A fesztivál pedig ünnep – tehát mindig valami különleges. Amit a színházak „otthagynak”, nagyon fontos, de nem látható azonnal. Én magam is többet tanultam mások előadásait nézve, mint az egyetemen. Engem nem csupán fesztiválszervezőként, hanem művészként is érdekel, ha más országok előadásait láthatom. Elképzelhető, hogy magyar írók vagy filmesek csak magyarok műveit olvassák, nézik? Ugye nem. Így vannak ezzel a nem szakmabeliek, a közönség is, akiket töretlenül érdekel a színház. Azzal, hogy tágabb látókört biztosítunk nekik, igényesebbek is lesznek. És ez nekünk, színháziaknak nagyon jól jön.
Kornya István
(2016. április 22.)
