Szindbád
Huszárik Zoltán Szindbád című filmje közkinccsé, az életünk részévé vált. A vasárnapi ebédek szertartásos része, hogy a húsleves tálalása közben valaki biztos emlegetni kezdi Szindbád éttermi jelenetét, amelyben Latinovits Zoltán kiütögeti a velőt a csontból. Emlékeznek, mikor látták először a filmet?
Udvaros Dorottya: Ez a jelenet valóban annyira beépült az életünkbe, hogy még azok is emlegetik, akik magát a filmet nem is látták. Arra, hogy mikor láttam először, már nem emlékszem, de magára a filmre természetesen nagyon is, különösen Dayka Margitra.
Mátray László: Erdély a film 1971-es bemutatásakor még jóval elzártabban élt az anyaországtól, mint manapság. Ott ezért kevésbé ivódott bele a mindennapokba a Szindbád. Én Székelyföldön nőttem fel, talán a határmentén vagy a Partiumban, ahol még lehetett fogni a magyar adást, az ott élők korábban is találkozhattak a filmmel, de felénk nem vetítették. Én is csak a fordulat után láttam először. Az persze rám is nagy hatással volt, ahogy a velő kicsúszik a csontból, de az erdélyi köztudatban ez a gesztus nincs benne annyira.
Miért kivételes nő a katonás beszédű özvegyasszony Szindbád számára?
Mátray László: Sok asszonyhoz vissza lehet térni, de Majmunkát az teszi kitüntetetté, hogy olyan energiák szabadulnak fel Szindbádban, amikor viszontlátja, amiért érdemes újra és újra felkeresnie. A megbocsátásnak, a humornak és a szerelemnek sehol máshol nem tapasztalt elegyével ajándékozza meg ez a nő.
Udvaros Dorottya: Ha a film felől közelítünk ehhez a kérdéshez, akkor Majmunka kitüntetett szerepe már abban is megmutatkozik, hogy Huszárik Dayka Margitra bízta az alakítást. Ahogy ezt a két színészóriást meglátjuk együtt, rögtön tudjuk, hogy rendkívüli emberek különleges viszonyába láthatunk bele. Emlékszem, ahogy Latinovitsot néztem ebben a filmben, arra gondoltam: Istenem, a világ nem is tudja, hogy nekünk van egy ilyen színészünk! Egy ember, akinek a gondolatai a homlokán futnak. Dayka pedig egészen különleges: a fanyarság és a humor különleges kevercse a játéka.
Hogyan tudják levetkőzni e két színész gesztusait az alakításkor?
Udvaros Dorottya: Ahogy Dayka megpillantja Latinovitsot, és azt mondja neki: „Gazember!”, azt sosem felejtem. Nagyon nehéz elszakadni a filmtől, nem is akarunk görcsösen, meg is néztük együtt az olvasópróbán. Kaposváron játszom az Augusztus Oklahomában című darabban, és a történet amerikai filmes feldolgozását tudatosan nem néztem meg. Nem akartam, hogy Meryl Streep befolyásolja az alakításomat, mert biztosan hatott volna rám. A Szindbád esetében viszont egyáltalán nem baj, hogy együtt megnéztük a filmet. Nem nyomaszt Margitka, hiszen úgysem tudok olyan lenni, mint ő. Inkább az izgat, hogy rátaláljak a magam Majmunkájára.
Mátray László: Először akkor éreztem, hogy el tudunk mozdulni a filmtől, amint elkezdtünk a színpadon próbálni. Ablonczy László Latinovits tekintete című kötetében olvastam, hogy Latinovits is nyugtalan volt a forgatás előtt, sőt, sokáig nem is nézte meg a felvételeket. A Majmunkával közös jelenetek után tudott feloldódni.
Udvaros Dorottya: El tudom képzelni, színészként mekkora teher lehetett neki, hogy „Na, most te leszel Szindbád!”
Mátray László: Rajtam meg most a film miatt kettős ez a teher… A próbák során azt érzem, hogy Szindbád megformálásához ismét kisfiúvá kell válnom, itt nem macsóságra van szükség. Ami miatt engem kevésbé zavar, hogy micsoda színészek játszottak a filmben, az az, hogy az előadásunkban is nagyszerű kollégák vesznek körül. Nekem annyi a dolgom, hogy őszintén rácsodálkozzak a kisugárzásukra.
Udvaros Dorottya: A próbák során számunkra rendkívül fontos, hogy eltegyük a filmélményünket, ezeket a csodálatos színészeket, és magunkban keressük meg ezeket a szerepeket. A nézők az előadáson már azt fogják látni, mi mit találtunk meg ezekben a karakterekben.
Szindbád a csipkelődés, a színlelt és valós távolságtartás ellenére talál némi megnyugvást Majmunka társaságában? Itt érzi biztonságban magát?
Udvaros Dorottya: Nem tudok férfifejjel gondolkozni, de az nagyon jó érzés lehet, ha egy asszony nemcsak követel.
Mátray László: Ha a hajós motívumnál maradunk, megnyugtató, ha van hová megérkezni.
Udvaros Dorottya: Majmunka ezzel együtt nem pusztán egy gyöngéden szerető asszony, mert az talán Szindbád számára nem is volna elég izgalmas. Van véleménye, piszkálja és ostorozza is Szindbádot, de emellett mindig ott van a hangjában az elfogadás, a feltétel nélküli szeretet. Hiába mondom azt Majmunkaként, hogy „Takarodj!”, hozzám mindig vissza lehet jönni. Krúdy nagyon izgalmas figurát talált ki Majmunkával, talán a vágyait fogalmazta meg: megteremtett egy olyan asszonyt, amilyennel az életben sosem találkozott.
Miben tér el az önök szerepértelmezése a filmben látottaktól?
Mátray László: Latinovits azt írja, hogy a szerelmi és gasztronómiai utazás egyfajta menekülés volt számára az akkori világból. Ezzel ellentétben Attila azt kéri tőlünk, hogy Szindbádban legyen némi élvetegség. A Majmunkával közös jelenetekben például érzem annak a lehetőségét, hogy ne két megnyugvás felé tartó ember találkozzon – ahogy azt a filmben láttuk –, hanem közös jeleneteikben érezzük: ez a vulkán egyszer még kirobbanhat. A filmben már plátói ez a kapcsolat, nálunk még ott a kitörés lehetősége.
Udvaros Dorottya: Az ehhez szükséges lírának és keménységnek a keveréke benned is megvan. De erről a férfiról nemcsak a Majmunka-kapcsolat árul el sokat, hanem az a jelenet is, amikor befekszik az öregasszonyok közé a búcsún. Az a képsor szerintem a filmművészet csúcsa. Ahogy ezt az űzött embert körbeveszik ezek a furcsa, varjúszerű, ráncos arcú, különösen motyogó asszonyok. Édesapám 91 éves, és azt látom rajta, hogy folyamatosan készül az elmenetelre. Ebben a jelenetben ez is benne van: hogyan lehet elbúcsúzni mindentől: mindattól, amit megéltem, vagy amire vágytam, de nem kaptam meg. El kell köszönni vagy némán kell távozni? Ez a jelenet minderre úgy ad választ, hogy azt nehéz szavakba önteni.
Mátray László: Gyermekkoromban én még voltam búcsún, amikor a gyimesi asszonyok átjöttek a hegyeken Csíksomlyóra és egész éjszakán át kántáltak. Kazettás magnóval mentünk, és felvettük az éneküket, Szindbádhoz hasonlóan mi is ott virrasztottunk közöttük az esős hajnalig. Vidnyánszky Attila szerint Krúdy az élet és a halál közötti átmenet pillanatát nagyította ki a Szindbádban – és ettől minden párbeszédnek, minden gesztusnak olyan hangulata van az előadásban, mintha éppen most múlna el. Minden attól szép, hogy éppen zajlik, de már múlik is. A hajó már elindult a túlpartra, és a vitorlákat a halál felé viszi a szél.
Krúdynál először a Szindbád álma című novellában jelenik meg Majmunka. Az előadás a rendező szerint amolyan átjáróház álom és valóság, élet és halál között. Színészileg a különböző létállapotok érzékeltetése jelent külön kihívást?
Udvaros Dorottya: Azt hiszem, ezzel nem kell törődnünk, mert úgysem tudunk mit kezdeni ezekkel a létállapotokkal. Egy háromszáz éves, virulens fiatalembert nem lehet eljátszani. Nekünk hús-vér emberként kell megjelennünk. Még az emlékezés megtestesülésével, a Nagy-Kálózy Eszter által alakított emlékezés-képzelet figurájával is személyes viszonyt kell kialakítanunk.
Mátray László: Ez a kacérkodás a képzelettel az előadás sajátossága. És természetesen az sem véletlen, hogy Szindbád életében még a képzelet is egy nő…
Lukácsy György
(2015. november 20.)
