Fiú-e vagy lány?

Azt se tudja, fiú-e vagy lány.
Szólás

A költőnek megvan az a páratlan kiváltsága, hogy kedvére lehet ő maga és másvalaki…
Baudelaire

Ó, mondd még, Aristoteles, hogy ennen magával minden egyazon. Épp az vagyunk, ki nem vagyunk.
Psyché^[*]

 

1

Weöres Sándor Psychéjét, vagyis egy Weöres Sándor által kitalált „múltszázad eleji költőnő” verseit, amelyek egy múlt századi magyar költőnő által kitalált másik Weöres Sándor versei, olyasvalakinek kellett írnia, aki – a személyiség különös zavarában vagy mámorában – azt se tudja, fiú-e vagy lány.

Vagy talán még inkább olyasvalakinek, aki egyszerre megtudta, hogy fiú is meg lány is. Aki tehát birtokába jutott a voltaképpen lehetetlen, de mindenkor áhított legnagyobb emberi tudásnak, a metamorfózisok metamorfózisában részesült, a költő „páratlan kiváltságának” révén. A hasonló átváltozások nagy kézikönyvéből, Ovidius Metamorfózisaiból ismerjük (III. 332.) az antik mitológia és költészet fő-fő jósalakjának, a görög drámák kulcsszereplőjének előéletét, jóssá válásának történetét. Teiresziászt a vakság avatja látóvá. Vakká pedig egyedülálló, az isteneket is megszégyenítő tudása avatja. Mert neki adatott meg egyedül, hogy – hét esztendőre – nővé, méghozzá a nőiségnek is legszélsőségesebb megtestesülésévé, hetérává lehessen. Ez a mítosz gyerekkorom óta izgat, mint a művészet „pszicho-genezisének” egyik keletkezésében legősibb, felismerésében legmodernebb leírása. Ezért is olvastam kezdettől fogva szinte személyes érdekeltséggel Weöres Sándor versciklusának először csak szórványosan megjelenő részleteit, s most az egész kiteljesedett mű kéziratát, amelynek egyik forrása bizonnyal e felismerés. Varázslatos bizonyítékát találtam benne (sok egyéb mellett) annak, amit egy húszéves kori jegyzetemben így próbáltam magamnak megfogalmazni:

„A férfinak kicsit asszonnyá, a nőnek férfivá kell válnia – hogy művész lehessen. A művész kétnemű. Úgy látszik, a világról szóló végső tudás annak adatnék, aki, mint Teiresziász, oly szerencsés katasztrófán esett át, hogy egyszer nővé is válhatott. S mint ahogy legfőbb tudásunk forrása a szerelem pillanata, amikor kicsit azzá is válunk, akit szeretünk.”

Jan Kott Kortársunk, Shakespeare című könyvében épp ezért a ráismerés örömével fedeztem fel sokkal később vígjáték-elemzéseinek hasonló gondolatmenetét. A Vízkereszt, az Ahogy tetszik, a Tévedések vígjátéka szereplőinek folytonos ruhacseréiben megvalósuló travestia, Kott értelmezése szerint, ugyanezt az örök ábrándot valósítja meg: azt a vágyunkat, hogy átlépjük saját testünk, nemünk határait. Azt az ábrándunkat, hogy megismerjük azt az erotikus tapasztalatot, amelyben önmagunk partnerei vagyunk, melyben mintegy a túlsó partról nézzük és éljük át a gyönyört. Az ember egyszerre önmaga és másvalaki, olyasvalaki, aki hasonló hozzá, és mégis más.

Weörest magát is már régebben kísértheti ugyanez a gondolat; hiszen a Tűzkút mottójául „felfedezettje”, Ungvárnémeti Tóth László Narcissus-drámájának Teiresias-monológját választotta: „Jól tudom, / mert voltam asszony; láttam és már lángolok.” Mint ahogy ugyane Narcissus-dráma értelmezésében ismeri fel Psyché egyúttal a saját létének és költészetének alaphelyzetét is: „Az ifjú Nárcisz ennen magába szerelmes; bár neme fi, szépsége egyszerre fi is nő is, imádó és elérhetetlen imádott egyszemélben.”

A Teiresziász-mítoszt a XX. század költészete, úgy látszik, egyik fő szimbólumává avatta. Teiresziász önmagát-vetkező, önmagát-magára-öltő férfi-nő alakját a kor alapkölteményei állítják középpontba. Eliot The Waste Landje (melyet először Weöres Sándor fordított magyarra), éppúgy („Én Teiresias, a vak, két élet közt dobogva – Agg férfi ráncos nő kebellel, újra látom…”), mint Apollinaire drámája, a szürrealizmus névadója, a Mamelles de Tirésias, ahol Tirésias-Thérèse folytonos ruha- és lélekcserék sorozatában változik egymássá. A legújabb magyar irodalomban pedig Devecseri Gábor posztumusz műve, A meztelen istennő és a vak jövendőmondó szintén Teiresziász-regény, a mítosznak ugyanebből az, úgy látszik, napjainkra beérett értelmezéséből indul ki. A kígyók, amelyekkel való találkozás fogja Teiresziászt nővé, Aphrodité papnőjévé, szent szajhává változtatni, előbb így beszélnek hozzá:

„S mi ketten mérhetetlenül többet tudunk, mint te, te jövőlátó. Kettős a jelenünk. Férfi és nő vagyunk. Hogy lehetnél olyan teljes, olyan tökéletes, mint mi együtt, te, aki csak születésed előtt voltál férfi és nő, és akkor még nem is te voltál, csak – szerencsés találkozás esetét várva – a magad lehetősége?”

De feltűnően egybevág ezekkel a költői megnyilatkozásokkal a modern festészet elhatározó jelentőségű alakjának, Piet Mondriannak a maga sajátos festői absztrakcióját magyarázó kommentárja is. 1914-ben kelt jegyzőfüzetéből idézem, Michel Seuphor könyve alapján (Piet Mondrian sa vie, son oeuvre, Paris, 1956):

„…a művész aszexuális lény. Egyszerre fejezi ki a férfi és a női lényeget, és nem képviseli közvetlenül a természetet, ebből következik, hogy a műalkotás több a természetnél… A művészetben… egyszerre van ott a férfi és a nő…”

Mint ahogy ez a gondolat ott kísért már a klasszikus ókor nem egy fontos megnyilatkozásában. Empedoklész egy töredékében ezt olvassuk: „mert egyszer voltam fiú is, lány is, bokor is meg / benne madár, és hal, tengermély néma lakója”.

Alkibiadész híres elbeszélése pedig a platóni Lakomán azt az emberi ősállapotot idézi meg (tételezi fel), amelyben, férfiak és nők, még egyek voltunk, s amely szerint az emberek szerelme nem is más, mint ez elvesztett részünk visszasóvárgása. Azé az egységé, amelyet, úgy tűnik, az istenek legősibbjei csaknem minden ismert theogóniában megtestesítettek. Az Ovidius szerint „szűzlány-arcú” Dionüszosz, akit egy töredékben fennmaradt Aiszkhülosz-drámában így fogadnak: „Honnan jöttél, te férfi-nő?…”, s akit, mint például a nemrég feltárt csodálatos pellai mozaikon, teljesen kirajzolt női idomokkal ábrázolnak; akárcsak Erószt az V–VI. századi apuliai stílusú lékütoszokon, amelyekből a budapesti Szépművészeti Múzeumban is látható egy szép példány; vagy a nemegyszer emlőkkel ábrázolt Zeusz és szakállas Aphrodité. S mint végül az az Ádám is, akinek önnön testéből vétetett a nő. A Gilgames is női fürtökkel ábrázolja Enkidút. Nemekre osztott emberi nemünk olthatatlanul sóvárog a nemnélküliségre, amely valamiképpen egy elveszített, osztatlan emberség ábrándjaként él bennünk. Talán nem túl merész feltételezés ehhez az ábrándhoz kapcsolni a második világháború utáni fiatalságban világszerte mindjobban tért hódító „uniszex” divatját. Felháborodjunk, bosszankodjunk, nevessünk rajta, vagy lelkesedjünk érte (ki-ki hajlandósága szerint), a jelenség kétségtelen: a világháború iszonyúan „férfias” mutatványának kétszeri megismétlése és harmadszori próbálgatása óta az ifjúságnak immár több generációja számára nem a „férfias” férfi és a „nőies” nő, nem a nemek minél élesebb polarizálása az ideál, hanem ellenkezőleg, a platoni–shakespeare-i androgün eszmény hódít tért, a fiúk és lányok, szinte állandó travestiában, ruhát és hajzatot cserélnek (sőt, ami még rejtélyesebb, s a „divatnak” valamiféle biológiai „fedezetet” is látszik adni, legújabban testalkatot is), mint Rosalinda és Ganymedes, Viola és Cesario. Az ősi emberi nosztalgia itt, ha homályosan is, aktuális történelmi-politikai jelentéssel gazdagodik. Tiltakozásként nem is csupán a háborúk jelensége ellen (amit egy másik nemrég született magyar vers, Garai Gábor népszerű Fürtös fejekje is felismer), hanem a háború oka ellen is. Homályos felismerése rejlik benne annak is, hogy férfi és nő túlélezett különbsége, az átléphetetlen biológiai különbségen túl, a történelem, az osztálytársadalmak produktuma. A történelmi nő- és férfiideál szélsőséges eltérése egyenes következménye férfi és nő a munkamegosztásban kialakult egyenlőtlen helyzetének, a nő történelmi elnyomatása folytán alakult ki; a férfinak az emberrel való azonosításából születik, amit a magyar nyelv oly érzékletesen őriz ilyen (nem véletlenül lassan kivesző) kifejezéseiben, mint ember és némber; asszonyállat; fehércseléd. Az uniszex viszont, az ősi nosztalgia modern inkarnációjaként, férfi és nő egyenjogúságának, az emberi lényeget együttesen képviselő egységének tüntető és kihívó zászlaja. Gauguin, minden ilyesfajta spekulációtól távol állva, pusztán a tapasztalat nyomán egészen hasonló következtetésre jut: „Ezeknél a mezítlenül élő népeknél, akárcsak az állatoknál, a két nem közötti különbség kevésbé hangsúlyozott… Tahiti szigetén… férfiak és nők egyazon munkát végzik együttesen, egyenlő szorgalommal vagy egyenlő közömbösséggel. Van valami férfiasság a nőkben, a férfiakban viszont valami nőiesség.” (Noa-Noa)

A Psyché sokszoros metamorfózisának történeti-költői aktualitását talán nem indokolatlan ebben a helyzetben is keresni. Amikor, persze, a költészet sokfajta hagyományaiba is kapcsolódik. Elég visszamenően Baudelaire A macskák című szonettjére utalni, ahol a modern költészet megteremtőjének határozott androgün nosztalgiája és szerelemszemlélete még olyan rejtett költői eszközökben is megjelenik – legutóbb mutatott rá Roman Jakobson izgalmas elemzése –, mint hogy a szonett minden hímríme nőnemű főnévből képződik, s a nővel azonosított macskák s a macskákkal azonosított szfinkszek a szonettben csak többes számban, azaz nem nélküli vagy kétnemű alakjukban jelennek meg. Jacobson idézi Baudelaire A tömeg című prózai költeményének e sorait is:

„A költőnek megvan az a páratlan kiváltsága, hogy kedvére lehet ő maga és másvalaki… Az, amit az emberek szerelemnek hívnak, nagyon kicsiny, nagyon korlátozott és nagyon gyenge ahhoz a mondhatatlan orgiához, a léleknek ahhoz a szent prostitúciójához képest…”

Mondat közben abbahagyom az idézetet, mert, egyrészt ezek a baudelaire-i szavak már átvezetnek a Psychének a modern költészet új személyiségszemléletébe való kapcsolódásához, amire a továbbiakban kitérek; másrészt, még ez előtt, már itt, a „lélek szent prostitúciója” kifejezés felmerülésekor fel kell hívni a figyelmet arra, hogy saját oldalbordájából kimetszett költőnő-Éváját Weöres nem ok és jelképesség nélkül nevezte éppen Psychének, hősnőjének a versekből, prózai vallomásokból és a hozzájuk fűzött kommentárokból kirajzolódó alakját nem helyezve messze valamiféle „szent prostitúció” állapotától. („Az egész Világ ölelő kurva Vénusza legyek, vagy ha nem lehet, minden olvasóimé” – vallja Psyché.) Lévén e műben a címtől kezdve minden teljes konkrétságában talányos, és jelképszerűségében reális, a Psyché-névadás is egyszerre tekinthető úgy, mint egy XVIII. század végi magyar arisztokrata család klasszicista-preromantikus affektációja, teljes korrajzi hitelességgel, de úgy is, mint az antik mitológia szerinti szerelem női (sőt, szűz) princípiumának képe, szemben a férfival (Erósz és Pszükhé); ezen túl azonban a legáltalánosabban felfogott emberi lényeg, a lélek jele is úgy, ahogy még Baudelaire használja, de már azé az újabb keletű pszichéé is, amely a modern lélektan (pszichológia, pszichoanalitika) s vele a modern irodalom tárgyát és alanyát adja.

 

2

A modern költészet modernségének (megkülönböztető jellegének) talán legfőbb s legtöbbet vitatott jegye az (emberi és költői) személyiség átalakulása. Nem a „személytelenség”, amivel sokan mellette, még kevésbé a „személyiség elvesztése”, amivel még többen ellene érvelnek. Hanem a személyiség felbontása és megsokszorozása, elemi részeinek fölfedezése. Miként az anyag a mai felfogásban, a személyiség a modern költészetben nem összeszűkül, hanem kitágul, ha e tágulásban, persze, el is veszti azt a látszólagos integritást és tényleges konkrétságot, amivel klasszikus szemlélete rendelkezett. Nem látszólagos egysége törik azonban darabokra – ahogy klasszikus nézőpontból látszhat –, hanem valóságos összetevőire hasad szét, és azokból áll össze sokrétűbb egységgé. Egy fiktív zártságot és bizonyosságot vált fel egy bizonytalanabb, de önmaga új meg új fejleményeire mindig nyitott alakzattal. Párhuzamosan a modern pszichológia és hasonlatosan a modern fizika felismeréseihez.

A modern költészet a pszichológia „tudattalan Én”-je, „tudatos Én”-je és „felettes Én”-je mellé Rimbaud óta mindinkább bevezeti a másik Én fogalmát.

Je est un Autre. A kamasz-zseni e heurisztikus megfogalmazása (akárhogy értelmezzük is: én nemcsak az vagyok, aki vagyok, hanem más is; vagy: én éppen az vagyok, ami más; vagy akár: az én mindig valami rajtam kívüli; vagy épp, ahogy Weöres-Psyché: „Épp az vagyunk, ki nem vagyunk” stb.) nem kevésbé bizonyult revelánsnak az irodalmi fejlődésben, mint a foton fogalma a fizikában, s nem is lényegtelenebb fejleménynek vált előzményévé.

A megváltozott személyiségszemlélet lényegét legtömörebben talán Paul Valéry Eupalinosz, vagy az építész című dialógusában fejti ki az alvilágba költözött Szókratész:

„Szókratész: Mondtam már neked, hogy több személynek születtem, de egyetlenegyként haltam meg. A világra jött gyermek egész sokaság, amelyet az élet meglehetősen hamar egyetlen egyéniségre szorít vissza, arra, aki kifejlődik és meghal. Velem együtt egész seregnyi Szókratész született, ezek közül vált ki fokozatosan az a Szókratész, akinek jussa a vádlottak padja lett és a méregpohár.

Phaidrosz: És mi lett a többiekből?

Szókratész: Eszme. Megmaradtak az eszmék állapotában. Bebocsátást kértek a létbe, de megtagadták tőlük. Én megőriztem őket kételyeim és ellentéteim képében…”

Ebből a szempontból azt is lehetne mondani, költő (vagy művész) az, aki nem képes belenyugodni abba, hogy csak egy személy éljen és haljon meg abból a sokból, akinek született; hogy személyiségének (és mindnyájunkénak) vele született többi része, másik énjei megmaradjanak az „eszmék”, „kételyek” és „ellentétek” lebegő, léttelen állapotában. Meg akarja őket valósítani a maga és mindenki számára; testet akar adni nekik, az élethez hasonló, sőt, annál is tartósabb életet.

Többé-kevésbé tehát ez minden művészet létrejöttének egyik forrása; de csak sokkal később vált a művészetnek többé-kevésbé tudatos alakítójává, tárgyává, formáló elemévé. Első példáit talán a romantika kettős-életű hőseiben, alteregóiban és álneveiben találhatjuk meg. Ám ezeket csupán látszat és valóság merev antitézise, puszta dualizmusa jellemzi, a modern formákban viszont látszat és valóság, sőt, látszatok és valóságok egymást fedik, egymásba játszanak, folytonos helycserében tárják fel a mögöttük felfedezett vagy megsejtett bonyolult tartalmakat. A romantikus költők ilyen kettős alakjai vagy tudatos szerepjátszások, mint mondjuk Mérimée Clara Gazul álnév alá bújtatott drámái; vagy éppen tudatos hamisítások. A modern személyiség-felbontás talán legnagyobb költői kísérletének alkotója, Fernando Pessoa, tudatosan választja az önmagából kialakított négy különböző költő nevének a bevett pszeudonimia helyett a heteronimia elnevezést, jelezve ezzel, hogy nem szándékosan választott álnevekről van szó, amelyek csak más nevet adnak ugyanannak a személyiségnek, hanem a valóságosan külön személyiségű én külön neveiről. Az ugyancsak a romantika korában gyakori költői hamisítások megint más módon vezetnek Weöres költeménye új vonásainak felismeréséhez. Macpherson Ossianja, Mérimée La Guzlája vagy Thaly Kálmán Kuruc dalai egy tudatos és tendenciózus, bár kegyes költői csalás eredményei; ami nem feltétlenül érinti költői értéküket vagy hatásukat. De semmiképp nem a személyiség összetett mélységeibe mutatnak. S – különös paradoxia folytán – még ha költői értékük és hatásuk érvényesül is, éppen kitűzött céljukat nem érhetik el, miután nem a művészet keretein belül, hanem azokon kívül, a valóságban csalnak, elég egy ugyancsak kívülről jövő leleplezés – ami előbb-utóbb elkerülhetetlenül eljön –, és a hamisítványok menthetetlenül viselni kényszerülnek hamisítvány-voltuk bélyegét. Weöres ellenben csak a művészet síkján akarja elhitetni, hogy sohasem élt költőnője valóban létezett személy. Úgy tesz, mintha kitalált alakja valóságos volna – de úgy tesz úgy, hogy mindnyájan tudjuk, hogy csak úgy tesz. Így aztán az ő csalása álcsalás, amely a költői varázslat által igazzá válik. Ez a nagy mimézis makacsul azt a sejtést oltja belénk, hogy Lónyai Erzsébet Psyché talán mégis élt, vagy élhetett volna; majdnem azt, hogy élnie kellett; hogy kellett lennie egy ilyennek a magyar XIX. század kezdetén. Mint egy fordított periódusos rendszer, amely a nem-ismert elemek helyéből és tulajdonságaiból indul ki. Ebben a sokszorosan mélyértelmű játékban megvalósul a lehetetlen csoda, amely Macpherson, Mérimée vagy Thaly hiú álma volt: visszamenőleg megváltozik a történelem, visszaépül belé az, ami valamiképp kiszorult belőle, bár úgy érezzük, hozzá tartozik, s aminek létét és felfedezését nemzeti büszkeségünk vagy a nemzeti művelődés folytonosságainak hiányai oly kívánatosnak mutatnák előttünk. A sokszoros tükörpalota végül is úgy veri vissza egymás képeit, hogy azokból valami olyan is láthatóvá válik, aminek valóságos tárgya sosem volt közöttük.

 

3

A Psychében tehát jelen van mindenekelőtt egy másik én kibontakozása; de ebben a metamorfózisban valaki nemcsak mássá válik a szemünk előtt úgy, hogy közben nem lép ki önmagából, hanem férfi változik nővé. S a Psyché travestiájának sokszoros, a végtelenig ismétlődő tükörsora még ezzel sem zárul be. A nemek helycseréjének már említett ősi nosztalgiája mellett működik bennünk egy másik is: az elmúlt koroké. A Psyché költője nemcsak másba, nemcsak egy ellenkező nemű lénybe, hanem egy más korba is behelyettesíti magát. Ezzel teljessé válik az önmaga oltárán való önfeláldozás szertartása; a saját kondíciójának minden irányú megváltoztatása. Alakot, nemet és kort cserélt. Csak önmagát őrizte meg. Az Ahogy tetszikben „Rosalinda azt a Ganymedest játssza, aki viszont Rosalindát játssza” (Jan Kott). Weöres Sándor azt a Psychét játssza, aki viszont Weöres Sándort játszik. Egy férfi – aki, mint ezzel a „kiváltsággal” bíró költő – egyben a nőt is magában foglalja, egy nő költészetébe lényegül át, aki – megint csak költő mivoltában – egyben férfi is. („Úgy is ellentét vala női testem – S férfiú lelkem” – mondja Psyché.) Egy költő olyan másik költőnek öltözik, akibe önmagát öltözteti. Az álarc és álruha a legellentétesebb megnyilatkozások teljes szabadságát biztosítja; alatta az is én vagyok, akit takar, az is, akit mutat. Arra való, hogy ne kelljen arcunkat meztelenül mutogatni, és arra, hogy megmutathassuk a magunk arcát, meztelenül; arra, hogy mássá váljunk, és arra, hogy teljesen önmagunkká válhassunk; egyaránt módot ad a magunkban másra s a másban magunkra ismerésre.

Weöres bravúros költészete mindezeket a lehetőségeket gazdagon kihasználja. De legtermékenyebb költői találata talán éppen a korválasztás. Amiben nyilvánvalóan nem valami muzeális rekonstruálás szándéka vezeti. Hanem mai, modern és merész, ahogy maga Psyché rövid előszavában olvasóinak mondja, „kibeszélést alig tűrő” mondandóinak elmondása. Kézenfekvő lett volna tehát olyan kort választania, s van is ilyen, a hellenizmus vagy a reneszánsz, ahol a szabadszájúság a mainál megszokottabb és szélesebb körű volt. A költő azonban, épp ellenkezőleg, a művelődéstörténetileg talán legfinomkodóbb, mondjuk így, „legnőiesebb”, legszemérmesebb kor közegét választja, ahol nemcsak a tizenéves hajadonok és „a hon szebblelkű hölgyei”, de még a legviharvertebb férfiak is csak szalonképesen fejezhették ki magukat – legalábbis az irodalomban, amely egyelőre e szalonokon át terjedt. Maga a „szalonképes” kifejezés is a kor terméke. És Psyché életének jelentős részét ugyancsak ilyen szalonképes szalonokban tölti, ahol „Eggy negligé, / Eggy merészebb szó máris Scandalum / A leg-több kényes Saalban és Salonban”.

Weöres tehát a XIX. század elejének osztályjellegében fő- és középnemesi, szellemi orientációjában németes, kordivatját tekintve biedermeier, ideológiájában polgárosodó-reformkori stílusát támasztja fel, amely a lehető legnagyobb feszültségben áll a saját mai, belső és külső stílusvilágával; s éppen azért, hogy általa – nem utolsósorban épp a beálló feszültség segítségével – legmaibb mondanivalóit elmondhassa, amelyek közvetlen lírai alapállásból ma is nehezen fogalmazhatók meg és fogadtathatók el. E koraromantikus stílust épp azzal a modern antiromantikus tartalommal tölti meg, amely abból a leginkább kimaradt. A felvett stílus és tartalma közötti feszültség – azzal a tökéletes és egyszeri remekléssel, amely Weöres minden eddigi költői bravúrját fölülmúlja – a költői kifejezésnek szinte korlátlan erőterét teremti meg. A kompozíció fő belső törvénye az, hogy a költőnek a teremtett alakot sosem szabad önkényesen és közvetlenül a maga céljaira felhasználni. Mindig, szinte minden egyes szóban egyszerre, egyforma erővel és egyforma hitellel kell megnyilvánulnia a két költőnek, akinek valóban kettősnek kell lennie. A travestia mozgása nem egyirányú; oda-vissza leng. Nemcsak Weöres teremti Psychét, Psyché legalább annyira teremti az őt teremtő Weörest. A műfajnak így egy teljesen egyedülálló változata alakul ki. Weöres lírai versek sorozatát írja, amelyek azonban egy általa alkotott, képzelt, regény nélküli regényalak versei is; ilymódon e lírai versek együttese anélkül, hogy külön-külön a regényesség vagy regényszerűség elemeit hordozná, egyben egy regényt is sodor magával. Azt a képzeletbeli regényt, amely a valóságos versek képzeletbeli alkotójának a verseiből rajzolódik ki. Ez a lappangó regény, amelyet úgy is tekinthetünk, mint a versekben elrejtett titkosírást, afféle anagrammát, amilyennel a középkor és a reneszánsz tudós költői játszottak, egy modern regényforma teljesen egyéni alkalmazásának eredménye. A rejtett élet- és korrajzot négy szemszögből vagy négy oldalról közelítjük meg, négy rétegébe hatolunk be. Egyszer a versek egymásutánja nyomán, az egyes darabok hol élesebben, hol homályosabban felfejlő élményanyagából rajzolódik ki; másodszor – még mindig Psyché „életművén” belül – azokból a prózai kommentárokból, naplószerű megjegyzésekből, hol csak egy-egy dátumjelölésből, amikkel verseit kíséri, s főként a könyvnek ama, talán legmeghökkentőbb, prózai részéből, amelyben Psyché, elhunyt költő barátja, Ungvárnémeti Tóth László életrajzát mondva el, meséli el tulajdonképpen kezdettől fogva a maga életét; harmadszor – immár kilépve Psyché művéből, de belül maradva Weöres művén – úgy ismerkedünk meg a költőnő életével, ahogy „egy kortársa”, a fiktív memoáríró Achátz Márton 1871-ben „megjelent” „Magyar asszonyok arcképcsarnoka” című munkája egy fejezetében visszatekint rá; negyedszer – még eggyel külsőbb körbe lépve – azt tudjuk meg, amit a mai költő, a régi költőnő felfedezője – aki még mindig nem maga Weöres Sándor, hanem Weöres Sándor Weöres Sándor nevű regényalakja – megtudott és közöl felfedezettjéről. […]

 

7

[…] A Psychében a stílus – paradox módon – épp azokat a tartalmakat tárja fel, amelyeket saját természete szerint eltakarni hivatott, a maga „undergroundját” emeli felszínre; azt váltja verssé, amit a maga stílusában nem lehetett verssé váltani; azt, amit Mácha a naplójára volt kénytelen bízni. Egy pontján mintha programszerűen szemléltetné a Jakobson gondolatában és Mácha gyakorlatában feltárt kettőséget. Egyik élményét – a Wesselényi Mikához fűződő erotikus epizódot – Psyché mindkét „szemantikai síkon” megörökíti: egy, magát a valóságos eseményt klasszicizáló-pásztori köntös alá bújtató disztichonos epigrammában, és egy, épp a valóság legvaskosabb részleteit aprózó, vallomásos naplójegyzetben. A mű többi részében azonban a két szemlélet összetetten jelenik meg: Psyché a biedermeier hangján épp azt énekli meg, amit a biedermeier hang szükségképpen elfojtott. Hogy is írja epistolájában Psyché a Brunswick-kastélyból „Cousinjának Újhelre”? Már idéztük egy részét: „Eggy négligé, / Eggy merészebb szó már is Scandalum / A leg-több kényes Saalban és Salonban”. Most érdemes folytatni e sorokat: „Pediglen permanent Scandalban élnek, / Másként unatkoznának; persze így is; / Kell tisztességes Masque-ot öltenünk, / S alajja bár-mi fér, tsak meg-ne tsússzék. / El is várják a bűnt, de parfumiert”.

A kor költészete, a legmerészebb és legmagasabb rangú is, vagy hallgatott arról, ami „scandalumnak” számított, vagy annak csak „parfümiert” maszkját öltötte fel. A költőnő Psyché leveti azt a maszkot, amelyet öltenie kell, pontosabban szólva: a Psyché maga egy maszkra helyezett másik maszk, amely a maszk alatt rejlő arcot mutatja. Így válik lehetségessé olyan, nyilván gyakorta megeső „scandalumról” írni, illetve ezt a scandalumot a magas költészet síkjára emelni – ami nemcsak a „Saalokban és Salonokban”, hanem a kor legforradalmibb költészetében is képtelenség lett volna – amilyen Weöres-Psyché talán legbravúrosabb és egyben legmegrázóbb költeményének tárgya. Az Epistola ennen magamhozban a költő arról ad számot ennen magának, mit érzett, miközben a jó hírét féltő „Famíliája” fél esztendőre egy isten háta mögötti erdei vadászkunyhóba rejtette, hogy ott szülje meg törvénytelen magzatát, akit aztán mint valami macskakölyköt, egy cigánnyal zsákba varrva fához verdestettek, úgy veszejtettek el: „Kis névtelen, / Fiú vagy jány, már meg nem ismerem soha”.

Ezt oly fontosnak (tán nem tévedünk, ha úgy véljük, az egész műre, Weöres Sándor és Psyché e titokzatos magzatát szimbolikusnak) tartja a szerző, hogy az Utószó 1971-ben, amelyben a versek felfedezéséről és a költőnő adatairól beszámol, újból, szinte szó szerint megismétli: „Itt szülte meg magzatát, akiről azt sem tudta meg soha, fiú volt-e vagy lány.”

[…]

Psyché, a költőnő, Weöres „kutatásai” szerint, 1795-ben született. Talán nem véletlenül épp abban az évben, mint az a Dukai Takács Judit, aki (a valóságos) Toldy Ferenc (valóságos) írása szerint „költői nevén MALVINA, legméltóbb képviselője költőnőinknek…” (lásd A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a legújabb időkig. Kiadta Toldy Ferenc. Második kötet. Pest, 1857). Mindannak érdekében, amit eddig mondtunk, s amit mondani még szeretnénk, úgy érzem, nem foszthatjuk meg sem magunkat, sem az olvasót attól a tanulságos játéktól, hogy megnézzük egymás mellett Malvina és Psyché néhány hasonló/eltérő, azonos alapélményt más-más oldalról megközelítő strófáját: egybevetésükből kiderül Weöres költői manipulációjának egész csalafintasága s egész zsenialitása. Malvina „zsengéi” közt Toldy közli a Barna leány címűt: „Barna lyánynak bús a szíve, / Könnyektől ázik két szeme; / Fájdalmában hová legyen? / A virágos kertbe megyen. / A virágok virágoztak / Gyöngyharmattól szép színt kaptak. / Mikor rózsához sétállott, / Ott egy szelíd hangot hallott: / Szól a rózsa: »Törj le engem, / Hadd piruljak hő melyeden.« / De a leány némán nyögdel: / Neki piros rózsa nem kell. / Szól a szegfű: »Én szép vagyok, / Kedvesen is illatozok, / Kötözgess engem füzérre, / Szeretődnek örömére.« / Megáll Sarlott, imígy szóla, / A szegfű is hogy boszontja: / »Azért szegfűt én nem szedek, / Mert szeretőt nem ismerek«.”

Psychénél viszont a kamaszlány nővé ébredésének ugyancsak a virágok szimbolikájába öltöztetett, ám a pszichoanalízisen is átment zűrzavara így szól: „Kis kertemet tiprod, féktelen lovatskám, / Tiéd vagyok, érts-meg, légy ovatos hozzám. / Nem örömest mondám, / De gonoszok / Szája morog / Reám vádaskodván. / Ha feléd gondolok, harmatos a testem, / Mint nyáron folyóban, gázolsz a véremben, / El-bágyasztol engem. / Mérd eszedre, / Ha kedvedre / Nem mindent tehettem” (Dall).

A „helyszín” ugyanaz a „kis kert”, ugyanaz a biedermeier „harmat” esi meg, csak éppen Psychénél valóságos élettani jelenségként, a metafora izgató közelségében, Malvinnál csupán allegóriába bújtatott konvencióként. S hogy Weöres milyen tudatosan tárja fel szinte minden szónak, minden költői tropusnak ezt a már említett „undergroundját”, milyen tudatosan vetkőzteti ki a stílust önmagából, mutatja, hogy az általa Psyché-ügyben megidézett Toldy bíráló szemét nem is kerüli el az akkori költészetben egyébként szinte kötelező „harmat” e tilos használata. Ugyanez a „gyöngyharmat” még brutálisabb metaforikus átlényegülést mutat egy másik versben: „Álmad lep, el-gyürtt iszap ágy, te kis hal, / Uszonyod lágy még s lihegő kapoltyúd, / Gondtalan czompó, ha be-harmatoztál, / Nyugton el-alszol” (Eggy lovász fihoz).

De a zsengék után nézzük az érett nő nagy élményét: a szembenézést az öregedés rémével. Malvinát A fársáng utolsó órájában szállja meg, Psychét a Tükör előtt: már a két címben megnyilatkozó két különböző helyzet is jellemző, még inkább az egyaránt szapphói strófákba zárt kifejezés. Malvinánál: „Vége immár a gyönyörű időnek, / Elrepült tőlünk siető futással, / S ím kinyílt karral szemeink utána / Vetve, sohajtunk. / Vissza nem jön már, el, örökre eltűnt; / Puszta a kép, mely maradott sajátunk. / Sors! ha már azt elragadád, miért nem / Oldod el ezt is. / Némaság búsong, hol az égi tánczban / Lágy zephyrként mí szabadon lebegtünk, / Bús zajok közt reng örömünknek ott most / Szent hagyománya. / Így foly el minden, szeretett barátim! / A ki Léthe bús özönébe nem fúl, / Érhet illyent még; nem örökre vész el / Minden előlünk”.

Psyché „pedig így énekel” ez általunk rendezett dalnokversenyen: „Rég, ha járkáltam zajogó piarczon, / Mint csudán ámúlt az egész közönség, / Dolgozó kézbűl kiesett a szerszám: / Imhol a legszebb. / Most, a harminczad telemet taposván, / S látva tükrömben, szaporúl a ránczom: / Szinte meglep, milly csipetet törődöm / Kűl alakommal. / Ennyi bájt kegybűl ada? bűntetésbűl? / Mit tudom hogy ki; s jöve vissza szedni. / Úgy is ellen-tét vala női testem / S férfiu lelkem: / Vad czigány vérem hamarébb megérlelt, / Mint a sok jámbort, s hamarébb lehervaszt, / Nincs segítség itt; ha talám akadna, / Úgy sem akarnám”.

A két-két vers szinte olyan viszonyban áll egymással, mint Mácha szerelmes versei és szerelemről írt naplója, Psyché soraiban éppen az kerül felszínre, mégpedig nemcsak az érzékiség, hanem a gondolkodás vonatkozásában, ami Malvinánál a sorok alá taposódik. Így küzd Weöres költeménye az emberi egyéniség kiteljesítéséért, a teljes személyiség megvalósításáért. S minthogy harcának „szóvivője” nő, a nő teljes emberré, az ember teljesen egyenjogú másik felévé válásának történelmileg ma először aktuális céljáért.

Leleplezi a nőt? Igen. De úgy, mint egy szobrot. Ez a leleplezés megmutat és megdicsőít. A világirodalom kevés nőalakját látjuk ennyire leplezetlenül, kevésről tudunk meg ennyi, enyhén szólva, kényes intimitást, kevés kap ilyen, nemcsak a bőréig, de a húsáig, a csontjáig érő, élő és működő szerveibe hatoló fényt. De e teljes fényben ő maga a diadalmas, a még nagyobb fény; mint a kötet mottójául választott Arthur Lundkvist-versben, „élő templom ő”, „csillag, mely felfele hull”, míg a rábocsátott fény, „az ívlámpa sisteregve elaluszik”.

 

8

Ha nem elégszünk meg azzal, hogy csak Psyché (és Weöres) „vigyázzon” a szavak „nebentonjaira” és a „többfelé reflectáló” szavakra, hanem az olvasó is figyel rájuk, akkor a Tükör előtt verscím a Psyché szó egyik francia jelentésével (a szótár szerint: „nagy keretes állótükör”) is gazdagodva, egy folytonosan behelyettesíthető szó és fogalom aránypárrá válik, amely többszörös jelentésében az egész költemény foglalatát adja. Psyché a tükör előtt? Ez egyben: tükör a tükör előtt; Psyché önmaga előtt; lélek a lélekkel szemközt. Hogy is szól Psyché „confessiója”?

„Mindég Amor karjában égek, / A Lélek és a Szerelem / Külön nem válható sohsem…”

Ez a Psyché maga a külön nem választható lélek és szerelem, a folytonosan szerelemmé váló lélek, és lélekké váló szerelem, lucskosan testi és éterien szellemi mivoltának egységében maga az ember, életrajzának egész hasonlíthatatlan különösségében mindnyájunk élete. Ez a Psyché valahol nagy költő és úri dilettáns, a női egyenjogúság lázadó harcosa, és esendő áldozata a női elnyomatás történelmi körülményeinek, „végzet asszonya” és megesett ligeti kiscseléd is (mint mindannyian), verseiben Hölderlin és Berzsenyi ódai fensége összefonódik még a cselédnóták érzelmességével is.

„Eliszonyodni nem nehéz / Annak, ki jól magába néz” – mondja Goethe. Psyché jól magába néz – de nem iszonyodik el. Modernebb, mint Goethe. Könnyű neki. Különben sem a „colossalis és kétségbeejtő” Goethét szereti, hanem a „nyomorult eszelős” Hölderlin varázsa ejti meg. Nem iszonyodik el, de magától értetődően néz szembe embervoltunk minden iszonyatával. Semmit se szégyell, semmit se kezel tabunak. Olyannak veszi magát, amilyen. Ritka erkölcsi bátorság szorult ebbe a kis biedermeier dámába. Pedig nem „erkölcsös”; ezt igazán nem lehet ráfogni. Legalábbis látszólag és az adott erkölcsi kánonok szerint nem. Mégis van erkölcsi parancsa, az a legfőbb, amelyet démona sugall neki, s amelyet az európai ember kétezer éve felfedezett, de oly sokszor elfeledett azóta: a gnóti szeautón. Ahogy Az én Daemonomban programba is adja: „Olly Daemon jár itt / Fáklyával, a ki / Nem tsak a gála ruhás / Almáriomba, hanem / A szennyes ládába / Is be-világít; / Mert a ki-mosott / És a ki-mosatlan: / Eggy-azon, / Tsak eggyszer itt, / Másszor ott. / Eppen ezért: / Ne rajtam botránkozz; / Gnothi se-auton, / Ismerd-meg tenn magad. / Oh ha az emberek / Minden helyhezetben / Látandnák enn-magok!”

Psyché mindent elkövet, hogy minden helyzetben lássa önmagát, és láttassa magát vetünk, és magunkat is őáltala.

[…]

Psyché rendkívül széles skálán játszik: Szophoklész tragikus, a hellenizmus derűs, a korareneszánsz pajzán erotikájától Joyce Bloomné-monológjának álommechanikai-biologikus erotikájáig. S főként azon az egészen sajátos erotikán, amely csakis az övé; s amelynek legfőbb jellemzője, hogy – nem erotikus. A biedermeier finomkodás (amit számunkra a régiesség még el is túloz) és a vaskos testiség (amit ugyanez a régiesség viszont valami légiességgel könnyít), a persziflázsszerűen túlzott korhűség és az anakronisztikusan mai látásmód feszültségében az erotika végül önmagát semmisíti meg mint erotikát; azonos anyagúvá válik minden más tárggyal. Mert „a ki-mosott és a mosatlan eggy-azon”. Az irodalomtörténet dicsőségként fogja számon tartani, hogy a XX. század harmadik negyedének világméretű pornóáramlata (mert a Psyché nyilván ahhoz is kapcsolódik) magyarul a költészet ilyen varázslatos gyümölcsét érlelte. […]

 

9

[…] A költői tipológia síkján a Weöres-írta Psyché-versek a közvetett, filozofikus-tudatos-kritikai – hogy a kor ismert kategóriáin belül maradjunk, „szentimentális” – alkotó módszer termékei; de ugyanezek a versek mint Psyché versei a közvetlen, szinte önkéntelen, „naiv” költés eredményei. Mint Weöres-versek, egy tudatosan komponált, nagyvonalú transzponálás részei, mint Psyché-versek, az önéletrajzi-alkalmi líraiság megnyilvánulásai. Ezzel Weöres megint tündéri könnyedséggel lépi át az emberi-költői kondíció egy átléphetetlen korlátját. Ugyanennek a kettősségnek mai arca is van: a versek egyszerre sorolhatók a legújabb költői irányok két egymással látszólag összeegyeztethetetlen válfajához: egyrészt a Confessional, másrészt az experimentális-strukturális kifejezésmódhoz. S közben az emberi sors hol kívülről, hol belülről, hol az irónia, hol a tragédia felől kap benne megvilágítást. Hol Weöres nézi enyhe iróniával Psyché viszontagságait, hol Psyché kezeli metsző öniróniával a Weöres által tragikus komolysággal kezelt önmagát: „Illy czukher pratznival / kell írnom monstruosus énekim” – így nézi szinte egész életét és költészetét a költőnő, egyszerre öntelt szalonfinomkodással és meghökkentő öniróniával, „leány kezén” át, amely a mosolyra ingerlő, nagyvilágias játék közben anatómiai pontossággal kirajzolódva, egyszerre „élő tetemként” áll előttünk: „mint mindenen, át-üt rajt a halál.”

Ma már csaknem mindenki hajlamos felemás hódolattal elismerni Weöres Sándor immár négy évtizede nyilvánvaló egyedülálló költői virtuozitását, nyelv- és verskezelésének boszorkányos-lidérces-tündéries remekléseit, káprázatos sokféleségét – többnyire azonban azzal a feltétellel, ha árnyékként kísérheti azt a „misztikus-irracionális”, „antihumánus” jelzők által képviselt megszorítás vagy éppen vád. A Psychének talán sikerülni fog (nem biztos, az előítéletek még makacsabbak, mint a tények) végleg eloszlatni ezt a kritikai botrányt, amely nemcsak Weöres Sándor életművét, hanem magát a költészetet környékezi. Alig lehet követni azt a gondolatmenetet, amely az olyan par excellence emberi képességeket, mint a művészet Weöresnél elismert, kivételesen magas rendű eszközei, mint a nyelv csodálatos hajlékonysága és gazdagsága stb. (részletezés: mint fent) eredményükben embernélkülieknek vagy kivált emberelleneseknek lehet ítélni. Mindenesetre: ezeket a képességeket a Psyché minden eddiginél magasabb szinten mutatja, s egy, a régebben valóban fel-feltűnő misztikus, transzcendentális kísértésekkel végképp leszámolt, minden kétséget kizáróan humánus egységbe emeli.

Weöres Psychéje, mint már mondtuk, annak a kiváltságos emberi tudásnak részese, hogy „fiú is meg lány is”: ember. Psyché maga viszont, tragikus módon, soha nem tudta meg, hogy meggyilkolt magzata fiú volt-e vagy lány. A Psyché olvasója, megrendítő és zavarba ejtő élményének hatására, a könyvet letéve, először maga se tudja, fiú-e vagy lány. De közben homályosan egy rejtelmes magzatot érez mozdulni a szíve alatt, egyszerre émelygő és elragadtatott felismeréssel: egy eddig nem egészen ismert, titkolt, szégyellt, elnyomott, másik önmagát. Akire mindannyian rá-, és akiben mindannyian magunkra ismerünk.

 

György Somlyó: Is It a Boy or a Girl?
Notes on Sándor Weöres’s Psyché (Psyche)

The essay by György Somlyó (1920–2006), the excellent poet, who was also outstandingly well versed in world literature, on Psyché by Sándor Weöres (1913–1989) was published in 1972, the year in which the book first appeared. Its eponym, conceived by the imagination of one of the greatest Hungarian poets in the 20^th century, is a fictitious character: poetess Erzsébet Lónyai, who was born in 1795 and died in 1831. Weöres created the poetry and prose of that imaginary person and published them in this volume. To it he attached particular pieces, like for example passages from the tragedy Nárcisz (Narcissus), by László Ungvárnémeti Tóth (1788–1820), a noted poet in Preromanticism, Psyché’s “great love”. György Somlyó examines Weöres’s artistic procedure and the character he conceived within the context of the evolution of the poet’s personality in the 19^th and 20^th centuries. Rimbaud’s principle of “Je est un Autre” in modernity is approached from ancient sources of androgynous mythology. According to this concept, bisexuality results not in a loss of personality but, on the contrary, it is a precondition for the expansion of the poet’s personality, which promotes a constant renewal of self-awareness. The movement of travesty in this work is seen as bi-directional: “Not only does Weöres create Psyché, but so does, to at least the same extent, Psyché create her creator Weöres” – therefore a unique variant of the genre comes into being. György Somlyó’s essay (the first part of which is published here in full and the second one in fragments) is recommended on the occasion of the stage premiere of Sándor Weöres’s Psyché at the Nemzeti Színház (National Theatre), performed by the drama students at Kaposvári Egyetem (Kaposvár University) and directed by Attila Vidnyánszky, on 21^st November, 2015.

(2015. november 15.)