A színház tükröt tart – szokás mondani. A közhely igazsága ez. Megvonjuk a vállunkat, hogy hát persze, vagy belegondolunk mélyebben, és megvizsgáljuk: ki tartja a tükröt, miért tartja, milyen az a tükör? S hogy bele akarunk-e nézni egyáltalán? Vagy félünk, hogy mit látunk benne, s mi néz vissza ránk?
Ha ezeket a kérdéseket boncolgatni kezdjük, egy kérdés biztosan felmerül: mindannak, amit a színpadon – ebben a tükörben – látunk, mi köze van hozzánk?
Amikor a Szentivánéji álom Helénája skype-on bejelentkezik, és a hatalmas kivetítőn látjuk a kétségbeesetten epekedő szerelmes könnyáztatta arcát, máris beleestünk Shakespeare és Doiasvili csapdájába. Az angol szerző azt „hazudta”, hogy a műve az ókori Athénban játszódik (pedig Londonban történt minden), a grúz rendező pedig azt állítja: itt és most. Mindkettő igaz, és egyik sem? S ha jobban belegondolunk, ki tudja, hányféle összefüggést találunk még. S kell-e bármit is mondanunk, ha hat ránk, amit látunk? A kisemmizett szerelmes fájdalmát, amely örök.
A színház varázsa, hogy jelen időben, az előadás múló pillanataiban, a nézőtéri széken ülve száguldunk tereken és időkön át. A gondolat visz, repít alkotót és nézőt. Beülünk az Isten ostorára például, amely Attila hun királyról ígér történelmi drámát. Mi közünk az ezerötszáz éve élt hadvezérhez, és mi közünk a róla száz évvel ezelőtt drámát író szerzőhöz? Az előadás válaszokat keres és ad erre. És úgy teszi ezt, hogy a személyesség bűvkörébe von.
„A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése, azt hiszem, döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.”
Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek a hun Attiláról nem József Attila jut eszébe, még ha ismeri is a költő híres Curriculum vitae-jét. Ez a szöveg hangzik el az Isten ostora elején, és később kiderül, hogy annak a színésznek a hangján hallottuk, aki a hun fejedelmet játssza…
A hadvezér és a költő is saját szabadságának határait kutatta. Erről is szól az előadás. És a dolgok mélyén kérdés itt is: ki vagyok én?
És mi, nézők vajon bele akarunk-e nézni abba a tükörbe, amely ezt kérdezi tőlünk? A tükör itt és most egy kérdés: életünk megannyi béklyójában mennyi szabadság adatott számunkra?
(2015. május 15.)
