Cervantes 1616. április 23-án halt meg Madridban. Ugyanazon a napon, amikor egy másik géniusz, Shakespeare. Ám míg az „avoni hattyú” az anyagiak és a hírnév tekintetében is sikeres szerző volt, a „lepantói nyomorék” balszerencsés volt egész életében, még főművének születését is egy szerencsétlen esethez köti a hagyomány.
1598-ban egy sikertelen adóbehajtási akció és elszámolási bizonytalanságok miatt börtönbe vetik Cervantest egy Argamasilla de Alba nevű helyen, La Mancha tartományban. „Idevalósi” tehát Don Quijote, az itteni börtönben tervezte el művét Cervantes, aki csak írt és írt. „Annak ellenére, hogy dicsőség helyett, sebeket kapott, hogy szabadulás helyett fogságba jutott… Kettétört kardja, béna karja és hírnevet hiába kergető tolla ellenére; annak ellenére, hogy húsz évig kellett egy megvetett mesterség béklyóiban senyvednie; a közelgő öregség és a börtön ellenére: megtartotta szellemi és lelki frissességét, lelkesedését, s ez tette lehetővé, hogy majdnem hatvanéves korában kápráztató fiatalságra valló művet írjon” – summázta életrajzírója, Daireaux.
Az eredmény: a könyvnyomtatás feltalálása óta talán az első nemzetközi könyvsiker. Pénzt persze a szerző nem látott ebből (csak a kalózkiadók), de a hírnév legalább pártjára áll. Egy anekdota szerint III. Fülöp spanyol király kinézett egyszer palotája ablakából, és egy diákra lett figyelmes, aki hol nagyokat csapott a homlokára, hol meg jókat nevetett. „Az a diák vagy bolond, vagy Don Quijote történetét olvassa” – szólt a király. Az udvaroncok hamar hozták a hírt: a diák Cervantes művét olvassa. Mások nehezen viselték Cervantes sikerét: a kor színpadi sztárszerzője, Lope de Vega egy levélben így írt: „…sok mű lát napvilágot, de egyikük sem olyan rossz, mint Cervantesé, s olyan bolond sem akad, hogy dicsérje a Don Quijotét”.
Könyvtárnyi a Don Quijote értő elemzéseinek a száma, amelyek abban egyetértenek: a Búsképű Lovag nem közönséges bolond, őrült. Szerb Antal azt írja, hogy míg az igazi lovagregényekben, amelyek bűvöletében Cervantes felnőtt (és amelyeket Don Quijote káros töménységben falt), „a csodavilág úgy viselkedik, mintha objektív valóság volna”, a regényben ezzel szemben: „a szubjektív valóság Don Quijote téveszméje. A csoda kívülről belülre kerül. (…) Cervantes nemcsak olyan dolgokat ábrázol, amelyek kívül történnek, hanem olyanokat is, amelyek belül, a hős lelkében mennek végbe – sőt, mint a legmodernebb regényekben, a látomás fontosabb a látványnál”.
Don Quijote könyvember. Nemcsak a lovagregények világába bonyolódik bele, de könyvalak is. A regény második részében tudja magáról, hogy regényhős. Meghalnia is azért kell, nehogy másvalaki (mint ahogy 1614-ben megtörtént egy silány utánzattal) tovább írja a kalandokat…
„Egy tisztafejű, tapasztalt ember, Cervantes testi és szellemi élményeinek … széles foglalata a Don Quijote – írja Benyhe János műfordító. – Ellentéteket mesterien egybefoglaló könyv: éterien lebegő, többértelmű és mégis áttetsző, világos képletekbe sűríti a lélek és a lét ellentmondásokkal teljes talányait. Nevetéssel öl és halhatatlanná tesz, szánja hősét, de bolondját járatja vele, hagyja, hogy Sancho valósága diadalmaskodjék, de magasztos szférákba emeli az elbukó Don Quijotét. Minden titkok könyve, mégis olyan, mint egy bizalmas, baráti vallomás.”
(2015. április 21.)