Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. május 24. - Eszter, Eliza Napja

Interjú

A helység kalapácsa

Energia-megmaradás a színpadon

Rácz József – Petőfi

A reménytelenségben talál napfényre Gorkij Éjjeli menedékhelyében, hősszerelmes a Liliomfiban, pásztor Shakespeare vígjátékában, az Ahogy tetszikben, de énekelt már rocksztárként a Hobo Blues Band mellett a Vadászatban. Rácz József most Petőfi Sándor bőrébe bújik A helység kalapácsában. De minél több szerep lel rá, ő annál inkább keresi önmagát.
 
Petőfi
Rácz József

Éppen A helység kalapácsa egyik monológját vitte a kijevi színművészeti főiskola felvételijére…

– Igen, bár nem mondtam el Kántor monológját, mert végül nem kérték. Nekem élő hagyomány volt Petőfi. A nagymamám dúdolgatta mindig, hogy „Kis lak áll a nagy Duna mentében; Oh, mi drága e lakocska nékem”. A nagymuzsalyi középiskolában pedig Éva néni, Vidnyánszky Attila édesanyja volt az osztályfőnököm, akinek a színjátszó körében sokat foglalkoztunk Petőfivel. Az első, ami beugrik vele kapcsolatban, hogy sosem értettem, mikor volt ennyi remekmű megírására ideje? Fázott, éhezett, vándorszínészkedett, szerelmes volt, katonáskodott, és nagyon fiatalon meghalt. Hát hogy tudott ennyit és így írni közben?
 

Ebben az előadásban végül nem Kántor szerepét kapta, hanem Petőfiét. Mi az, amit belőle meg tud mutatni?

– Elhoztam magammal otthonról a Petőfi összest, és Illyés Gyula Petőfi-monográfiáját újraolvastam, hogy minél jobban megismerjem őt. Petőfi ebben az előadásban a narrátor, kívülálló, igazi kópé, aki pajkos, cinkos viszonyban van a közönséggel. A humorát szeretném leginkább megmutatni. Ugyanakkor én olyan vagyok, aki szeret mindenben benne lenni a színpadon. Kicsit irigylem a többieket a kocsmai jelenetekért, a táncokért…


Viszont egészen közel lehet a közönséghez, mert A helység kalapácsa a Gobbi Hilda Színpadra készült, ami a nagyszínpadhoz képest intimebb tér. Van, akinek adrenalinlöket egy ilyen helyzet, van, akit feszélyez.

– Van olyan, hogy zavarba jövök, de az is előfordul, hogy én hozom zavarba a közönséget. A Liliomfiban például virágot kell dobjak egy nézőtéren ülő fiatal, szépséges „lyánykának”. Megtörtént, hogy az első két sorban nem találtam ilyet, és ilyenkor nálam maradt a virág, de előfordult, hogy már megvolt a kiszemelt lány, viszont egy idősebb hölgy váratlanul előrehajolt, és „elorozta” a virágot. Néha már ennyi is elég, hogy „kibillenjek”. Hát még, ha egészen közelről néznek! A helység kalapácsában is meg kell szoknom ezt. Az egész tér egy olyan díszlet, amelyben középen van egy forgatható játéktér, egy szoba, amely olykor a templom, és előtte pedig ott a kocsma, amelyet U-alakban körbeül a közönség. Egyébként nekem, amikor nézőként ülök be egy előadásra, szükségem van arra, hogy bizonyos távolságból figyeljem azt, ami a színpadon történik.


És az mennyire nyomasztja, hogy eddigi pályája alatt talán  már többet vándorolt, mint Petőfi? Beregszászról vezetett az útja Debrecenbe, a Csokonai Színházba, majd ide, a Nemzetibe, Budapestre. És persze egymást követik a turnék, az ősszel például Lengyelországban és Oroszországban is járt a társulat. Feltölti ez az állandó úton levés, vagy elveszi az energiáját, és megállna már?

– Nem lehet megállni. És nem is feltétlenül kell. Tulajdonképpen nem is az úton levés viszi el az energiát, hanem ha felesleges dolgokra figyelünk, és feleslegesen cselekszünk. Az a nehéz az életben, hogy annyi minden van, ami elvonja a figyelmet arról, ami lényeges. Petőfi például képes volt csak az igazán fontos, de olykor teljesen hétköznapi dolgokkal foglalkozni, és örömet lelni bennük. Ezért szeretem a kifejezésmódja egyszerűségét. Ő megtalálta a saját hangját, amely ugyanúgy igaz volt a Pilvax kávéházban, mint a kocsmában, vagy otthon, a családja körében.


Keresi még a saját hangját?

– Folyamatosan. Keresem magam. Nemrég egy idős hölggyel beszélgettem, aki azt mondta, hogy élete végére visszatért gyermekkori önmagához. Azokhoz az érzésekhez, gondolatokhoz, amelyeket akkor élt meg. Mert a gyerekkori énjét érzi igazán önmagának. Mesélte, hogy amíg eddig eljutott, annyi felesleges dolgot tett. Valahogy én is így érzek. Persze közben tudom, hogy ezt a feleslegesnek tűnő, hosszú utat, ezt a nagy kört muszáj megtenni. Nem lehet megúszni.


Érzi úgy néha, hogy az is felesleges, amit a színpadon csinál?

– Előfordul, igen, pillanatokra. De ez talán inkább az a fajta érzés, hogy csinálhattam, csinálhattuk volna sokkal, de sokkal jobban.


És ilyenkor hogyan tovább?

– Ezeken a holtpontokon az lendít át, amit a színpadi energia­meg­ma­radás törvényével lehetne leírni. Mert elképesztően sok energiát beleadok a játékba, és a végén ott állok szinte kifosztva. De az is előfordul, hogy a néző mindenféle szempontból felkészültebben érkezik a színházba, mint én. Nagyobb benne a várakozás, az „itt és most majd születik valami” élménye, mint bennem, aki mondjuk egy másik darab próbája után esik be az előadásra. Játék közben az ő felkészültségük, jelenlétük szinte kényszerít arra, hogy én is „megérkezzek”. Amikor pedig vége az előadásnak, és érzem, hogy létrejött a közönséggel – nemcsak fizikai, hanem lelki és szellemi – találkozás, akkor az elveszettnek hitt energia megtérül, és újratölt.

 

Blaskó Péter

(2014. december 15.)