Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. július 24. - Kinga, Kincső Napja

Vélemény

Johanna a máglyán

Politika, színház, máglya – Minden megvan

Lévai Balázs és Osztovits Ágnes véleménye

Lévai Balázs: Politika, színház, máglya

 

A Nemzeti új bemutatója, a Johanna a máglyán kapcsán újra fellángoltak a viták politika és színházművészet kapcsolatáról. Mielőtt rátérnék erre a kérdésre, rövid vélemény az előadásról: magyar színpadon ritkán látni ennyire látványos és izgalmas összművészeti alkotást, lenyűgöző a zene, az ének, a látvány, a mozgás, a tánc és a színészi játék gondosan megkomponált együttese. Elegáns kivitelezésű, nagyszabású előadás, láthatóan kompromisszumok nélkül valósíthatta meg Vidnyánszky Attila a megálmodott univerzumát.

A legtöbb kritika szintén megpendítette az előadás magas színvonalát és egyedi látványvilágát, de a cikkek túlnyomó része a produkció politikai vetületével foglalkozott. A legtöbben porba döngölték a rendezőt, s kikérték maguknak az egyes részletekben felfedezett politikai jelentéstartalmakat.

Ennek kapcsán újfent kiderült, semmiféle konszenzus nincs a hazai művészeti diskurzusban erről a témáról: Lehet-e politizálni a színházban vagy sem? Megjelenhet-e aktuálpolitika a színpadokon? Ha megjelenhet, milyen formában, hogyan? A kritikus cikkeket olvasva úgy tűnik, van olyan színházi alkotó, akitől szinte elvárás, hogy politizáljon a rendezéseiben, míg mások esetében ez felháborító skandalum.

Természetesen politizálhat a színház, a kérdésfelvetés is ostoba, mindig is politizálhatott, amennyire ezt engedték az egyes történelmi korszakokban. Alapvető elvárás a színházi alkotóktól, hogy a saját korukra reflektáló előadást hozzanak létre, amely kornak a politika immanens része. Nyilván nem a múlt század első felében született, Ervin Piscator-féle ortodox politikai színházról beszélünk, amely alapanyagában is a hétköznapokból, hírekből és dokumentumokból építkezett, hanem olyan előadásról, amelybe beszivárog a külvilág kontextusa.

Alkotója válogatja, hogy ezt a „szivárgást” miképp oldja meg: a darabválasztás kézenfekvő megoldás, lásd Alföldi Róbert Mephisto rendezése, de ezernyi más mód kínálkozik a vendégszövegek beleírásától a különböző színpadi jelzések elhelyezéséig. Például a Radnóti Színház egyik előadásában egyértelműen a Nemzeti Színház jelenlegi igazgatóját formálja meg az egyik szereplő, cseppet sem hálás módon. A Mohácsi testvérek – más ötletek mellett – így reflektáltak arra a világra, amelyben élnek és alkotnak. Alföldi rendezéseinek a többségéről is elmondható a politikum állandó jelenléte.

Vidnyánszky Attilának szíve joga, hogy ugyanezt tegye. Nehezebb a dolga, hiszen a színházi politikum tradicionálisan a fennálló hatalmi rendszer, az uralkodó status quo ellen irányul, azt kritizálja a művészet eszközeivel, vagy éppen olyan jelenségeket emel fel és világít meg, amelyek megoldatlan konfliktusforrások a társadalomban (szegénység, rasszizmus, másság elleni tolerancia hiánya, drogfogyasztás stb.). A regnáló kurzus melletti előadások nem apellálhatnak a hatalommal való szembenállást hálásan jutalmazó nézői reakciókra.

Vidnyánszky áttételesen már a Vitéz lélekben is politizált, színházának ponyvatartó vasait verte le a földbe, de a Johanna a máglyán már direkt politikai gondolatokat is megfogalmaz. Vidnyánszky euroszkepticizmusa a Bolha a fülbe című Feydeau-bohózat debreceni előadásában is megfogalmazódott, a központi helyszínül szolgáló kupleráj Brüsszelbe helyezésével, az Európai Unió és a bordélyház azonosításával. Ezt a gondolatmenetet formálta keményebbre a Johannában: az előadás egésze azt sugallja, hogy a színfalak mögött ma is ugyanolyan nagyhatalmi sakkjátszmák folynak, mint Johanna korában, s nekünk ezekről vajmi kevés tudomásunk lehet. Az igazaknak a képmutatás és a manipuláció óriási kártyaváraival kell megküzdenie – akkor és most is.

Vidnyánszky tehát konokul hajtogatja ezt a gondolatot, szuverén alkotóként ezt próbálja megjeleníteni színpadán. Mint mondtam, ehhez minden joga megvan, viszont a gondolat kifejezésének módját és „hordozórakétáját” erősen problematikusnak látom. Egy rossz szóvicc (Cohn-Bendit) és EU-politikusok nehezen kivehető karikatúráinak a felvonultatása darabos megoldásnak tűnnek. Ennél nagyobb gondnak érzem a darab és a mondanivaló párosítását: Szent Johanna és a mai Magyarország történetének analógiája számomra disszonáns, nem értem a két történet morális azonosítását. Azaz nem a politizálás tényével van bajom ebben a filmszerűen kivitelezett előadásban, hanem annak módjával és eszközeivel.

 

 

Osztovits Ágnes: Minden megvan


Máig emlékszem arra a sok évtizeddel ezelőtti hatalmas élményemre, amikor Honegger– Claudel oratóriumát rádióban hallgattam. (Akkoriban szivárgott be hozzánk a nyugati kultúra.) Mi mindent tud a zene és az emberi hang! És lám, szerves egységet alkothat a szent és a profán, ha mozgósítható hozzá több évszázad művészi tapasztalata, víziója, dallam- és nyelvi világa. A máglya felől visszapörgetett történet egy értetlen, ostoba, önző világot mutatott, amely hátat fordít annak az Isten által vezérelt parasztlánynak, aki küldetését teljesítve egyesíti Franciaországot a százéves háborúban. Johanna elveszejtésében oroszlánrészt vállaltak a csupán az orruk hegyéig látó, cinikus politikusok, az őket kiszolgáló főpapi méltóságok, s persze a könnyen befolyásolható tömegek. Claudel költői szövege nem magyarázott – a franciák úgyis mindent tudtak a hősien harcoló Jeanne d’Arcról, akit mindössze 19 évesen máglyahalálra ítéltek, s akit a 19. század elején előbb boldoggá, majd szentté avattak. A költő vízióit vetítette elénk: a disznó vezetésével állatsereglet dönt Johanna sorsáról, de ők csak azt az ítéletet hajtják végre, amit a politikai kártyaparti gőgös, ostoba résztvevői kiterveltek. Johanna szegény mit sem ért az egészből.

Sokáig nem tudtam – mea culpa –, hogy Claudelék szándéka szerint táncjáték kíséri a drámai oratóriumot. Bevallom, máig sem értesültem arról, milyen koreográfiát készített hozzá a két művész közös barátja, a varázslatos orosz táncosnő, Ida Rubinstein, a harmincas évek Párizsának egyik fő attrakciója.

Amikor meghallottam, hogy Vidnyánszky Attila a Nemzetiben színre viszi a Johanna a máglyánt, egy pillanatig sem csodálkoztam. Ez a zene, ez a dráma tánccal kiegészítve az a totális színház, ami mindig is vonzotta, itt elmosódnak a műfaji határok, a költészet, a zene, a mozgás együttesen hat a nézőre, együtt idézi elő a nagy katarzist. Ami a mai magyar színházi világban keveseknek adatik meg, neki most megadatott: kiváló szimfonikus zenekar, remek szólóénekesek Kiss B. Attila vezetésével, nagyszerű kórus, neves koreográfus (Bozsik Yvette), látvány- és jelmeztervező (Olekszandr Bilozub), s nem utolsó sorban pazar színészek. És persze a Nemzeti ritkán kihasznált, korszerű színpadtechnikája. Attól nem kellett tartani, hogy a Szarvassá változott fiú vagy a szegedi Az ember tragédiája rendezője nem győzi szusszal, hogy nem tud mit kezdeni a több mint száz színpadi szereplővel (a zenekar és a kórus végig jelen van), hogy a középkori misztériumjáték, a commedia dell’arte, a lélektani dráma lehetőségei elsikkadnak, hogy nem sikerül megteremteni a szöveg, a zene és a mozgás harmóniáját. Hogy ne lenne ismét hibátlan a színészvezetés. Minden megvan.

Tompos Kátya valamennyi színpadi pillanata lenyűgöz. A haláltól reszkető, de hitét, elveit fel nem adó fiatal lány szinte eseng a megértésért. Mert szép, ha az embert felülről vezérlik (Mária, Margit, Katalin), ha onnan segítik, de megtört, megcsalatott emberként földi segítség is kellene. Tompos ritkán látható alázattal és hittel formálja meg az erős, mégis törékeny Johannát. Amikor az előadás végén – miután alteregója felemelkedett a mennybe – hófehér ruhájában lassan végiglépdel a színpadi árok előtti keskeny pallón, még az is szívébe zárja, aki kétkedve figyelte isteni elhivatottságát. Blaskó Péter a Johannát vigasztaló, végül magára hagyó Domonkos testvér szerepében remekel. (Csak tudnánk, miért bújtatták barna csuhába, ha Johanna fehér ruhájáról ismeri fel.) Udvaros Dorottya Johanna ellenpólusaként szinte minden világi jelenetben benne van. Ő a nagy parázna, a vérbő asszony. Udvarosnak, noha régóta tudjuk, hogy mindent el tud játszani, most színpadi alázata példaadó, ahogy a rövid szerepben feltűnő Bodrogi Gyuláé, az örök anyát megszemélyesítő Nagy Marié, vagy a lány szerepében Huszárik Katáé.

Szóval minden megvan. Csak egy kicsit több, mint amit halandó nézőként be tudunk fogadni. Sokszor csak kapdossuk a fejünket, mi mindenre kellene figyelnünk. Paul Claudel valóban nagyon sűrű szöveget alkotott, s bizony politizált is keményen. Egy-egy kiszólás erejéig. Vesszen a Sorbonne, vesszen Anatole France, azaz az istentagadók. (A híres párizsi egyetem és a Nobel-díjas író Jeanne d’Arc isteni küldetését soha nem ismerte el, ami a konvertita Claudelt mélyen felháborította.) Az is igaz, hogy a kártyázó politikusokat a franciák még azonosítani tudták, s a költő megvetette őket. De miért lettek a mostani előadásban európai uniós politikusok? Persze mindent szabad a színpadon, de talán ha a szomszédvárakban baloldali tüzek lobbannak, nem kellene jobbról visszalőni. A Johanna végül is messze többről szól, mint a politikáról: a szeretet erejéről. És a mostani előadás is többről beszél, mint egyes politikai szereplők alantas bajkeveréséről. Kár, hogy erről folyik a napi diskurzus.

(2013. október 14.)