Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. február 21. - Eleonóra Napja

Interjú

Születésnapi beszélgetés Benedek Miklóssal

Mottó: Színház mindig is lesz. Még ha valami okból a jóisten nem akarná, akkor is. Mindig lesz két ember, aki összeáll és elmond egy viccet. Ha a fene fenét eszik is, akkor is lesz mindig a világban valahol egy Hacsek és egy Sajó. Két bohóc mindig összejön valahol. Mert minden emberben benne van a színház, a színészet: a szomorúság meg a vidámság. Amik nem nagyon különböznek egymástól.

Benedek Miklós

 

Legyen Ön is hatvan!

A napokban kisebb-nagyobb csomagokkal közlekedtek művészeink, a csomagok kisebb-nagyobb ajándékokat rejtettek. Huszonnyolcadikán számos vendég is érkezett a színházba és az ajándékok mind egy helyre kerültek. Benedek Miklóshoz, aki ezen a napon töltötte be hatvanadik évét. Hinnék?
Az ünnepség egy vetélkedővel kezdődött. Legyen Ön is hatvan, kiáltotta Jordán Tamás az ünneplő kollégáknak, majd Vágó István módra elhelyezkedett egy fotel karfáján.
- Mindenki halálosan izgult, fogsz-e örülni a játéknak, sikerül-e kellemes meglepetést szereznünk. Sikerült?

- Sikerült, de az elején izgultam, hogy ki tudom-e találni a feladványokat.

- De aztán se telefonos segítséget, se közönségszavazást, sőt, még a felezését sem kellett igénybe venned. Mert a Tamás „véletlenül”, csupa szeretett darabomból tett föl kérdéseket. Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Rokonok, Csongor és Tünde… És még azt is tudtad, hogy ki fogja nálunk játszani a Csongorban azt a szerepet, amit tőled éppen harminc éve láthatott a közönség.

- Ez természetes, itt vagyok tag, olvasom a próbatáblát. Nagy Cili lesz Duzzog. Az egyik ördög. A nagy hármas: Kurrah, Berreh, Duzzog.

- Nálunk Schmied Zoltán, Marton Róbert, Nagy Cili, nálatok Szacsvay László, Felföldi László és te. Szép emlék?

- Végül is, nagy élvezettel játszottunk, sok marhaságot találtunk ki. Volt például kis farkincánk, amiből csillagszóró lett. Csak néha borzasztó volt belebújni a busó öltözetre emlékeztető jelmezeinkbe. Képzeld csak el, milyen érzés egy hosszú szombat esti kiruccanás után, másnaposan felvenni azokat a nehéz, átizzadt szőröket.

- Hosszú szombat estéid voltak ifjabb korodban?

- Minden estém hosszú volt, csak a Csongor általában vasárnap délelőtt ment….

- Bohém életet éltél?

- Hosszú évekig. Sok időt töltöttem el bizonyos kocsmákban, mint a Fészek, a Rátkay Klub, a Balettcipő, aztán a Piaf, a Nincs pardon, aztán megint a Fészek - az volt az utolsó. Már nem járok el, néhány éve már a Fészekben sem voltam. Tulajdonképpen mióta elköltöztem Pestről. Mert negyven valahány évig ki sem mozdultam Pestről.

- Hová költöztél?

- Budára.

- Színházba se jársz?

- De, csak ma már nem viszem túlzásba. Sokáig nyolcvan, száz előadást is láttam egy évadban. Csodálkoztak is sokan. A szülinapi buli előtt a Szacsvay Lászlóval beszélgettem, mert természetesen ő is eljött… Jaj, nagyon szép levelet írt nekem...

- Igen, említette, szabad kérdezni miről szól?

- A lényege az, hogy jó, hogy ilyen vagyok és maradjak is mindig ilyen. Nagyon meghatott.

- Azt mondta, hogy Te vagy az az ember, akivel a legjobban lehet hallgatni. Órákon keresztül. Miközben persze mindent megbeszéltek, szemvillanásokkal és félszavakkal.

- Ez pontosan így van. Ehhez kell még három sör. Neki egy, ugye, nekem mindig egy kicsit több kellett….

- Nagy szerepeket játszottatok közösen a Nemzeti Színházban is, de amivel mindenki azonosít benneteket, az a Budapest Orfeum, a Hyppolit...

- Ezt boldogan vállalom.

- A Budapest Orfeumot valóban csak egy estére szántátok?

- Igen, nem gondoltuk, hogy színházi előadás lesz belőle. A megszűnt Kamara Varietében szeretett volna az Orosz Pista egy estet, de valahogy nem lehetett a sok szereplőt egyeztetni. Hogy mégse vesszen el az ötlet, maradtunk hárman: Császár Angela, Szacsi, meg én. A Fészekben lett volna ez egy karácsony előtti este. De ott volt Zsámbéki Gábor, meg Sziládi János, a Nemzeti Színház akkori igazgatója, akik meghívták az előadást. Bemutattuk és le se vettük tíz évig.

- A kabaré, és a sanzonok világa ösztönösen vonzott?

Nyilván bele is születtem édesapám révén, de Nádasdy Kálmán nagyon megszerettette velünk a Főiskolán.

- Azt mondják, ezt a korszakot te ismered a legjobban.

- Próbálom ismergetni, de biztosan sok mindent kellene, lehetne még tudni. Két nagy szekrény telt meg hosszú évek alatt az antikváriumokban talált kincsekkel. Sok-sok összeállítást készítettem ezekből.

- Miközben csak a Nemzetiben negyvenkét szerepet játszottál, folyamatosan dolgoztál a Gyerekszínházban, de az Operában, a Radnótin, a Vígben, aztán a televízióban, rádióban, és közben tanítottál a Színművészetin. Úgy tudom, a Gyerekszínházat nagyon szeretted, ahogy a tanítást is. Azon gondolkozom, hogy gyerekeknek játszani és tanítani, az egy tőről fakad?

- Ezen még nem gondolkodtam, de van benne valami. Nem mindegy, milyen minőségű színházat is lát először egy gyerek. Sok vásott kölök járt színházba akkoriban és még divat volt uszögekkel lövöldözni, úgyhogy voltak azért eléggé ideges pillanatok, de persze nagyon szépek is. Emlékszem, a Marton Laci vizsgarendezése volt a Hamupipőke, Romhányi József zseniális szövegével. Akkora sikere lett, hogy egy idő után egy gyereket már három felnőtt kísért el.

- Majdnem húsz évet tanítottál a Színművészetin.

Utoljára tavaly előtt…. Most nem kellek. Tavaly előtt még dolgoztam a Marton osztályban, de tavaly már nem hívtak. Megértem, mint első számú program, most nem visszafelé, hanem előre kell nézni a világban.

- A színészmesterségből mi az, ami tanítható?

- Színészetet nem nagyon lehet tanítani. Talán csak mozogni, beszélni, meg olyan „kis” külsőségeket, mint bejönni a színpadra, kimenni a színpadról, és ami a kettő közé esik, ahogy Kellér Dezső mondta. Hogy hogyan kell fölvenni egy kalapot. Van, aki már azt sem tudja, mi az a zsebóra. Hogyan kell kinyitni, mit kell vele csinálni. De a tanítás az lényegében sok-sok beszélgetés. Megismerés. Kipuhatolni, hogy mi az, ami bennük van, hogy a meglevő tehetséget merre felé lehet irányítani. A színészetnek az élvezhetőbb részét tanítottam. A szakma fekete humorát. Kosztolányi, Mándy, Gábor Andor, Heltai, Molnár Ferenc írásainak a lényegét. A keletkezésüket, a politikai hátterüket, hogy mit üzennek a mának. Hogy milyen intenzitással vagy szentimentalizmussal kell ma megszólaljon egy kuplé, egy sanzon.

- Fogékonyak erre a fiatalok?

Hogyne. Azért ez nem csak a kabaré világa. Ez a magyar irodalomtörténtnek egy hatalmas szelete. Az imént említetteken túl, Szép Ernő, Szomory Dezső, Krúdy, Karinthy…. Hadd térjek vissza ahhoz, amit mondtál, a fekete humorhoz.… Azt értem ez alatt, hogy minden tréfa egy dráma. Majdnem olyan komoly, mint Shakespeare. Nem öncélú szórakoztatás. Megette a fene, ha a színész nem komolyan játssza el, hogy megeszi a csillár felét. Ha ez el van hülyéskedve, el van könnyítve, akkor nincs humor.

- Mégis, gyakran látjuk, hogy színészek elhülyéskedik a tréfákat.

- Elprivátkodják, szoktuk mondani. Látunk ilyeneket a tévében. De igazi, sok százas sorozatok azokból a darabokból mentek, amiket halálosan komolyan vettünk.

- Ahogy a szerző is komolyan gondolta….

- Így van. Azért írja meg, hogy tisztességesen eljátsszák, és ne vegyék blődlinek. Na, én efelé próbálkoztam mesterséget tanítani. Próbáltam megismertetni velük a magyar történelemnek ezt a részét. Ma már néha összekeverik az ötvenes éveket az első világháborúval. Én meg a dalokon keresztül sorba raktam a történelmet.

- És közben te is tanulsz a fiataloktól?

Nagyon sokat. Ez olyan, mint a rendezés. Tanítani sem lehet partner nélkül. Kell az inspiráció a túlsó oldalról is. Természetesen először nekem kell felvillanyozni őket, hogy aztán ők is inspiráljanak engem, de egymás nélkül ez nagyon nehéz. Én sokat tanultam. Abból, ahogy ők látják a világot, a színházat és egymást. Mindig sokat beszélgetünk, órák után is. Borzasztóan jó látni, hogy hová fejlődik egy fiatal a négy év alatt. Bejön egy gyerek, nem ért még bizonyos szituációkat, mondatokat, aztán egyszer csak felnőtt lesz és mindent ért. Aztán látni később, ki hogyan fejlődik. Van úgy, hogy vissza, mert nem kap lehetőséget, vagy elkurvul, és van, aki meg megy előre, és egyre jobb lesz. Izgalmas.

- Elégedett vagy-e itt a színházban?

Hogy is mondjam. Elvagyok, mint a befőtt. Én mindig sokat dolgoztam, most is. Forgatok, televíziózom (mostanában inkább csak beszélgetni járok be), ritkábban, de azért rendezek is, ráadásul azt, amihez kedvem van. Szóval nem panaszkodom a munka mennyiségére és a lehetőségekre. A minőségre már inkább. Tudom, hogy nem lehet mindig remekműveket létrehozni, mindig jót csinálni. Különösen ma. Az a kísérletezés, ami a nyolcvanas éveket még jellemezte ma már nincs sehol. Pénz-, gazdaság-, siker és sztárcentrikus lett a világ. Sikeresnek kell lenni. Mindenáron. És azt hiszem, hogy ebbe mindenki belegörcsölt. Nem lehet rossznak lenni. Pedig az hozzátartozik a tehetség fölépítéséhez. Merni rossznak lenni. Hogy aztán tudd újra fölfedezni, összerakni magad. Nos én itt a Nemzetiben megélhettem a dolognak ezt a tehetségtelen részét, csak utána eddig nagyon kevés volt a vigasztalódás.

- Fordíthatom úgy, hogy rossznak érezted magad az itteni szerepekben?

- Hogyne. A színész mindig tudja, hogy mikor rossz. A kritikusok nagyon tévednek, ha azt gondolják, ezt csak ők látják jól. Én pontosan tudom, hogy miben vagyok közepes, kicsit jó, vagy nagyon rossz.

- Ezek szerint a mérleg nyelve számodra itt a rossz felé billen?

Inkább az unalmas, a rutinos felé. Szóval, semmi olyan, ami számomra is meglepetés vagy új lenne. Mondhatom konkrétan is. A Pesti színben például nekem nem kellett igazából kitennem a lelkemet, hogy jól elénekeljek egy számot, vagy jól elmondjak egy Kellér konferanszot. És a többi szerep sem volt olyan nagyon-nagy megterhelés. De ott volt a Vihar, ami egy sarkalatos pontja volt a színháznak és az én életemnek is. Tudom, hogy az végül nem lett egy jó előadás, és ez engem bántott a legjobban. De nem sikerült olyan rosszul sem, mint ahogy én azt a Prosperóra megkaptam. Viszont borzasztóan szeretem azt a pár mondatomat a III. Richárdban, mert érzem, hogy az egész előadásnak jó a minősége. Számomra nagyon fontos, hogy az is jó legyen, amiben csak picit játszom, és az is, amiben nem játszom. A színház akkor jó, ha az ember azt is tudja értékelni, amiben ő nincs benne.

- De, gondolom, minden munka úgy indul, hogy jó lesz.

Persze. Aztán a végeredmény sok mindenen múlik. Nem biztos, hogy mindig a legjobb emberek találkoznak össze, nem biztos, hogy mindenki ihletett pillanatban van. Nekünk is kellenek a mesterek. Olyan kaliberű emberek, akik képesek az embert felfrissíteni, megmondani, hogy mit kell csinálni, min kell változtatni, és persze, akiktől mindezt elfogadjuk. Hatvan éves színésznek is kell kontroll. Nem úgy van az, hogy csak megnyomod a gombot és megy. Itt néha úgy érzem, hogy megnyomom a gombot.

- Rossz ezt hallani.

- Mert?

- Nem szomorú?

- Nem érzem tragikusnak. Van ennél sokkal rosszabb. Amit az ember néha a tévében lát. Ki se mondom, hogy színészet. Mindig van egy ahhoz képest. Speciel nekem nagy visszatekintésem van a Katonának arra a hét évére, amikor még működött, és baromi szerencse, hogy részt vehettem benne. Így aztán tudok mihez viszonyítani.

- Hogyan lehetne nagyon boldoggá tenni téged? Valami nagy feladattal?

Történetesen, most lehet, hogy itt van. Éppen most kezdtük próbálni az Ötödik pecsétet. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez hogyan fog alakulni. Tulajdonképpen a Jordánnal is most dolgozom először. Meglátjuk. Ma még nagyon izgalmas.

- Két fiad van, Tibor legalább olyan ismert, mint te.

Én történész-péknek hívom, mert történész szakon végzett az ELTÉ-n, és vízilabdás pályája csúcsán, többszörös olimpiai bajnokként – gondolva a jövőre – elvégezte a pék iskolát. A kisebbik Albert, rá is büszke vagyok. Sokáig zenélt, kitűnő dobos volt egy Heavy-metall zenekarban. De kevés volt neki ott hátul a dobnál. Először előre jött gitározni, most pedig filmrendezőnek készül.

- Milyen sokoldalúak. Te is ilyen vagy?

Én soha nem kezdtem másba. Beleszülettem a színházba, apám által talán öröklődött is. Nem is értek máshoz, nálam a kétszer kettő néha igazán öt. Egy készüléket be tudok dugni a konnektorba, de a számítógép például még mindig idegen számomra. A kisebbik fiam megígérte, hogy majd megtanít. Én mindig csak a színházhoz ragaszkodtam. Igaz, ezen belül sokfelé mentem. Rendezek, dramaturgiai munkákat végzek, szerkesztek, tanítok, próbálom ennek a komplexumát megragadni. És játszani is elég sokfajtát játszottam. Sok műfajt kipróbáltam, és szerencsém is volt, hogy ki is próbáltatták velem.

- Valójában színházi évadnyitásra születtél. A Nemzetiben aznap éppen a Csongor és Tündét adták.

- Előző este volt a bemutató. Azért nem mindig volt ilyen későn nyitás….

- De mostanában valahogy így alakul. Vajon miért?

- Fogalmam sincs. Talán húzzák az időt, kevesebbet kelljen játszani. Így nem olyan drága.

Eöri Szabó Zsolt

 

(2006. október 5.)