Molnár Piroska hatvan éves. És fogta magát, és lement spárgába a születésnapi buliján. Csak úgy. Éneklés közben. Vele énekelte mindenki: jajj de jó, a habos sütemény. Meg azt, hogy: iiiijajjúgy élvezem én a strandot...
Volt virág, pezsgő, torta, a színház szakácsa egy nagy hatost meg egy kerek nullát is kirakott hideg sültből a salátástál tetején. Kettőn is. Az meg már százhúsz. De nincs ezzel baj, hiszen pont százhúsz évig fogok élni mondta. Volt természetesen ajándék is: emeletes macskaketrec kedvenc cicájának. Itt voltak a barátok más színházakból: Csomós Mari, Lázár Kati, Pogány Judit, Csákányi Eszter, és a kollégák, barátok a Nemzetiből. Virágcsokrok, sorban állás a puszikért. A születésnap adta az apropót az itt következő beszélgetéshez is. Mit az apropót, lehetőséget.
- Úgy vettem észre, hogy nem szívesen adsz interjút. Mi az oka ennek a tartózkodásnak?
- Mert úgy tartom, hogy a közönség látja, amit lát. Látja az előadást, látja benne az én szerepemet. Ez a lényeg. A szabótól sem kérik el a szabásmintát, hanem örülnek a szép, kész kabátnak. Nem kezdik el firtatni, hogy hol volt benne a férc, vagy hol tett bele még egy kis tömést, hogy ilyen jól áll. Csinálni kell, nem pedig beszélni róla.
- Ha rólad beszélnek, azt elviseled?
- Azt se viselem könnyen, különösen, ha dicsérnek. Azzal az ember nem nagyon tud mit kezdeni. Legfeljebb hümmög. Néha az ember kap az utcán egy mosolyt, vagy odaköszön valaki, sokszor az ér a legtöbbet.
- Ezek szerint az ilyen jelzőkkel, hogy a Molnár Piroska egy tündér, fantasztikus őstehetség, nem nagyon tudsz mit kezdeni.
- Nem mondom, hogy nem örülök, de hát mit lehet ezekre mondani?
- Van neked egy rajongói klubod az interneten. Az egyik hozzászóló, aki ha jól emlékszem személyesen is találkozott már veled, azt írta rólad, hogy könyörtelenül őszinte ember vagy.
- Ennek is csak örülni tudok.
- Valóban az vagy?
- Mi értelme van a hazudozásnak?
- A szóösszetételben engem a jelző ragadott meg...
- Nem tudom, hogy mit érthetett ezen, de nem hiszem, hogy könyörtelen lennék. Nem hiszem például, hogy egy púpos embernek megmondanám, hogy púpja van ha mondjuk ez jelentené a könyörtelenséget. Talán magammal szemben könyörtelen vagyok.
- Mondj erre példát!
- Ha én tudom, hogy valamit nem jól csináltam, vagy tudom, hogy egy szerep nem nekem való, senki nem fogja velem elhitetni az ellenkezőjét.
- És mindig jól ítéled meg a helyzeteket?
- Többnyire, úgy gondolom, hogy igen. Nem szeretnék hazudni magamnak.
- Honnan tudja azt az ember, hogy mi a neki való?
- Szerintem ez életkor kérdése is. Nem mennék bele mélyebben, hiszen egy színésznek mindenfajta karaktert el kell tudnia játszani. De ha például egy rendező rám osztaná egy harmincéves szépasszony szerepét, és el akarná hitetni velem, hogy azt én el tudnám játszani, akkor szembemosolyognám az illetőt. Mert tudom, hogy nem.
- Ez jelenti azt is, hogy békében élsz a koroddal?
- Igen. Az itteni szerepeim is mind megfelelnek az életkoromnak és a habitusomnak.
- Szereted ezeket a szereket?
- Persze. Nagyon szeretem mindegyiket.
- Nem is lehet elfelejteni ezeket az alakításokat. Nekem például ódákat szoktak mesélni a barátaim a Macskalápon esküvői jelentéről...
- Ne haragudj, hogy félbeszakítalak, de erről van egy fontos történetem. Egyszer valaki, egy szakmában levő ember, megszólított az utcán. Azt kezdte mondani, hogy milyen fantasztikus, amit A Macskalápon-ban kitaláltam. Milyen mulatságos, ahogy hivalkodok a drága cipőmmel, ahogy lefényképezem. Én meg - azt hiszem, szegényt jól meg is bántottam - magamból kikelve mondtam neki, hogy csak nem képzeli, hogy én öncélúan kitalálnék egy ilyen játékot, és képes lennék beleerőszakolni a szerepbe, ha az nem lenne eleve benne. Természetesen a szóban forgó magánszámot a szerző írta.
- Miért? Nem képzelhető el az ellenkezője?
- Nem. Én azt hiszem, hogy egy valamire való színész nem tesz egy szerepbe semmi olyat, amit az író nem írt bele.
- Rendező sem?
- Ha a rendező a vállára vesz valamit, mert úgy véli, hogy az nem idegen a darab stílusától, vagy a szereptől, az egy más dolog. De, hogy nekem eszembe jusson valami sikerorientált ötletet beleerőszakolni egy szerepbe - az elő nem fordulhat. Álmaimban se jöjjön elő.
- Ez tetszik. Ez is azt jelenti számomra, hogy mindennél komolyabban veszed a játékot. Mindig is úgy éreztem, hogy számodra a színház a legkomolyabb dolog a világon.
- Az ember életének nagy részét a munkája tölti ki. Szerintem természetes, hogy komolyan veszi. De komolyan veszem például az egészségemet is, így hatvan felé
- Hol érzed otthon magad? Próba közben, az öltöződben, a lakásodban?
- Nem nagyon gondolkozom én ilyeneken
- Kérdezem másként. Hol érzed magad a legjobban?
- Mindig, ahol éppen vagyok. Eljövök otthonról és teszem a dolgomat ott, ahová éppen szólít a pályám.
- Általában sokfelé szólít...
- Most négy színházban játszom. Az anyaszínházamon kívül az Operett Színházban két produkcióban dolgozom, a Játékszínben egy darabban, és a Kolibri Színházban pedig, most már több, mint tíz éve játszom a Bors nénit. A nyáron elég sokat forgattam is. Kamondy Zoltán, Az érsek látogatása című filmjében játszottam egy elég nagy szerepet. Dolgoztam Szabó Istvánnal, a Rokonokban egy nagyon jó karakterszerepet kaptam, és most fejeződött be a forgatása Fonyó Gergely, kamaszokról szóló vígjátékának, abban is egy elég jó karakterszerep az enyém.
- Szeretsz próbálni?
- Azt hiszem, próbálni minden színész szeret.
- Célzatos a kérdés, eddig ugyanis akármelyik rendezőtől kérdeztem itt a Nemzetiben, hogy hogyan próbálsz, mindegyik azt válaszolta, a Piroska nem próbál, a Piroska készen van.
- Na nem, erről szó sincs! Az természetes, hogy az embernek mindig van egy elképzelése a szerepről, miután elolvasta. Nekem talán az a szerencsém, hogy általában olyan rendezőkkel dolgoztam, akiknek a felfogása nem volt ellentétes az enyémmel. Persze, nyilván azért osztotta rám. És én komolyan veszem azt is, ami a régi szerződésekben mindig benne volt, hogy a színész, a rendező utasításainak megfelelően, tehetsége és ereje legjavát adva köteles eljátszani a rá osztott szerepeket.
- Miért, ilyen ma már nincsen a szerződésekben?
- Azt hiszem, hogy már nincs, de bennem valahogy bennem maradt, és remélem, hogy anélkül, hogy ez valamifajta szolgalelkűség lenne. Nem vagyok az vitatkozós fajta. Tiszteletben tartom a rendező elképzeléseit, hiszen ő látja az egészet. Az persze nagyon jó, ha a próbák során vitázunk, és az is jó, ha a rendező meg tudja győzni a vitatkozó színészt a saját elképzelése igazáról. Csak azt nem tartom jónak, a magam számára semmiképpen sem, hogy én a rendező elképzelése ellenére alakítsam a figurát. Akkor sem, ha esetleg, bizonyos pontokon eltér a felfogásunk. Akkor is hajlok arra, miután ő látja az egészet, hogy a legjobb tudásomat adva úgy valósítsam meg a szerepet, ahogyan ő elképzelte.
- Amikor Szegeden elkezdted a pályát, már akkor is így gondoltad ezt?
- Igen. Pártos Géza nekünk azt tanította a főiskolán, hogy higgyük el, aki lenn ül, az mindig jobban látja.
- Valójában azt szerettem volna megtudni, hogy mi van a mögött a mondat mögött, hogy a Piroska készen van. Ezt magam is többször éreztem, egy-egy darab próbájának már a legelején.
- Talán az, hogy én valóban nem vagyok az a szőrözgetős, lassan építkező fajta. A szerep gerincét, fő ívét, már a próbák elején szeretem letenni. Általában van egy nagyon erős vonásokkal megrajzolt vázlatom, amit aztán a próbák során finomítok.
- Ha visszagondolok a beszélgetésünk elejére, az a rossz érzés van bennem, hogy mindaz, amiről itt beszélgetünk, az szerinted teljesen érdektelen a nézők számára.
- Hát igen. A néző persze gondolkodhat ezeken, senki nem tiltja meg neki, de nem hiszem, hogy ez bármit is előrevinne akár az ő, akár az én szempontomból. A színházi műhelymunka belső dolog. Nem szeretem például, amikor bénultan ülünk egymással szemben a közönségtalálkozókon.
- Tudnánk-e modellezni egy beszélgetést, ami két színész között zajlik a próbákon? Beleszólsz egyáltalán mások munkájában?
- Dehogy. Az szokott előfordulni, hogy esetleg egy kolléga nem vesz észre egy lehetőséget egy mondatban, egy helyzetben, és - miután kívülről mindig könnyebb az ilyet meglátni -, akkor szólunk egymásnak. Vagy egy páros jelenetnél megbeszéljük, kinek milyen ritmus lenne a legjobb, vagy hogy ennél a mondatnál álljon kicsit előbbre, annál a mondatnál meg próbáljuk ki, milyen lenne, ha megkerülnénk egymást. Ilyeneket szoktak egymásnak mondani a színészek.
- Foglalkoztat-e téged a sokat vitatott színházi struktúra?
- Őszintén megmondom, nem. Nem az én dolgom, hiába is töprengenék róla. Lehet, hogy szemellenzős vagyok, esetleg nem látok ki a saját kis ablakomon, de azt hiszem, hogy egy színésznek egyetlen dolga van: a próbák és az előadások során mindent megtenni azért, hogy a produkció jó legyen. Én színész vagyok, engem a délelőtti próba és az esti előadás foglalkoztat. Vagy az, hogy miben tudok segítségére lenni a fiatalabb kollégáknak, a tanítványaimnak.
- Igen, tanítasz a Színművészeti Egyetemen, bábszínészeket oktatsz beszédre. Négy színházban játszol, forgatsz, rádiózol.
- Teszem a dolgom.
-
A játék mindig örömforrás számodra?
- Nem mindig. Szerintem, hazudik, vagy festi magát az, aki ezt nem vallja be. Nem mindig könnyű például elindulni otthonról. De a közönség ebből már nem láthat semmit, ahogy a kollégák sem.
- Mit szeretsz még a színházon kívül?
- A barátaimat, a cicámat, az olvasást. Jó dolog olykor egy szabadnap, amikor felelőtlenül heverészhet az ember, netán még egy kis tévézésre is jut ideje.
Eöri Szabó Zsolt
(2005. október 5.)
