vendégünk volt • A Horvát Nemzeti Színház
Lehet-e egy nemzeti klasszikust radikálisan újraértelmezni? A zágrábi Horvát Nemzeti Színház budapesti vendégjátéka szerint igen. Ivan Planinić rendező Miroslav Krleža Zászlók című monumentális regényét egyetlen ember történetévé sűrítette. Az előadás apropóján arra is érdemes rákérdezni: mit jelent ma Horvátországban a „nemzeti” jelző, és hogyan fér meg egymással a hagyomány és a kísérletezés?
A nemzeti színházról könnyű úgy gondolkodni, mint a kulturális örökség őrzőjéről. A zágrábi Horvát Nemzeti Színház (Hrvatsko Narodno Kazalište – HNK) példája azonban azt mutatja, hogy az örökség nem feltétlenül érinthetetlen. Egy klasszikus újraértelmezése éppúgy lehet nemzeti feladat, mint színpadon tartása. A kérdés inkább az, hogy a múltat emlékműként vagy eleven vitapartnerként kezelik-e.
Rövid horvát színház körkép
Horvátországban ráadásul a „nemzeti színház” nem egyetlen intézményt jelöl. Zágráb mellett Eszéken, Splitben, Rijekában és Varasdon is működik ilyen státuszú teátrum. A zágrábi ház a rendszer központi nemzeti színháza: a horvát állam és a főváros közösen tartja fenn, előbbi 51, utóbbi 49 százalékos részesedéssel. Feladata országos kulturális szerepvállalás, együttműködés a többi horvát és európai színházzal, valamint a kortárs színházi alkotás ösztönzése. Vagyis a nemzeti jelző itt jogi, intézményi és művészeti kötelezettséget is jelent.
Nemzeti Magazin - az olvasnivaló színház
Ez a cikk a Nemzeti Magazinban jelent meg. Ha kíváncsi a teljes lapszámra, kattintson a borítóra, ahol a magazin lapozható verziója található.
A zágrábi Nemzeti három állandó együttessel – prózai, opera- és balett-társulattal – dolgozik. Repertoárjában horvát szerzők, világirodalmi klasszikusok és kortárs művek egyaránt szerepelnek. Ez a társulati modell a horvát színházi rendszer meghatározó része, de nem fedi le annak egészét. A nagy közintézmények mellett kisebb professzionális műhelyek, projektalapon szerveződő produkciók és független alkotók is működnek. Az „alternatív” ezért inkább esztétikai és működési különbségeket jelölhet, nem egyetlen, világosan elhatárolható színházi kategóriát.
A horvát statisztikai hivatal 2025-re vonatkozó összesítése 127 állandó játszóhellyel rendelkező professzionális színházat, 25 hivatásos gyermekszínházat és 35 amatőr színházat tart számon. A számok mögött persze nagyon eltérő léptékű intézmények és alkotói formák állnak; a statisztikai kategóriákból önmagukban nem olvasható ki, mennyire erős vagy sérülékeny a független szcéna. A társulati rendszer és a projektalapú munka közötti különbség inkább abban érzékelhető, ki rendelkezik állandó infrastruktúrával, technikai háttérrel és biztosabb repertoárjátszási lehetőséggel. A kisebb alkotói közösségek mozgékonyabbak lehetnek, de a bemutató létrehozása és az előadás hosszú távú életben tartása számukra külön feladat.
A két világ ráadásul nem feltétlenül zárja ki egymást. A nemzeti intézmények is kereshetnek új formákat, miközben a kisebb műhelyek szintén foglalkozhatnak klasszikusokkal és nemzeti történelmi kérdésekkel. A horvát nemzeti színházak együttműködését külön konzorcium is segíti: koprodukciókat és vendégjátékokat szerveznek, hogy az előadások ne ragadjanak meg egyetlen városban. A nemzeti feladat tehát nemcsak a reprezentáció, hanem a kulturális hozzáférés földrajzi kiterjesztése is.
Nemzeti, de nem múzeum
A zágrábi HNK élén Iva Hraste-Sočo áll, akinek vezetése alatt a nemzetközi kapcsolatok, a kortárs értelmezések és a társulatok fejlesztése hangsúlyos szerepet kaptak. Az intézmény 2025-ben új játszóhellyel, a HNK2-vel bővült. A prózai, opera- és balettegyüttes számára egyaránt használható új tér nemcsak kapacitásbővítés: azt is jelzi, hogy egy nemzeti színháznak változnia kell, ha új nézőket, új színházi nyelveket akar megszólítani.
Ennek egyik példája a Budapesten is bemutatott Zászlók. Miroslav Krleža öt kötetből és csaknem kétezer oldalból álló regénye az 1913 és 1922 közötti történelmi fordulatokat követi. Ivan Planinić rendező nem történelmi tablót akart készíteni belőle, hanem a főszereplő, Kamilo Emerički tudatán keresztül mutatja meg a világ szétesését. Ahogyan lapunknak elmondja: „Nem akartam leegyszerűsíteni a regényt azáltal, hogy eltávolítom a komplexitását, hanem inkább a nézőpontot akartam megváltoztatni: távcső helyett mikroszkópot használni.”
Gulyás Gábor a Zászlókról
Koreografált bomlás
Hogyan sűríthető az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásának, a háborús hisztériának és az új balkáni illúziók születésének kilenc neuralgikus évéről szóló kétezer oldalas regényfolyam egyetlen színházi estébe? A horvát Miroslav Krleža (1893–1981) monumentális, ötkötetes utolsó regénye, a Zászlók (Zastave) a horvát irodalom legkomplexebb narratív folyama, a summa krležiana megtestesülése – ez alapján készült a zágrábi Horvát Nemzeti Színház előadása, amit a budapesti Nemzetiben láthattunk.
A rendező Ivan Planinić és alkotótársa, Mirna Rustemović dramaturg válasza nem a hagyományos, lineáris illusztráció volt, nem kosztümös történelmi tablót kaptunk, hanem a krležai eszmék belső, intellektuális és fizikai dekonstrukcióját. Tizenkét alakot láttunk a színpadon, akik – mint tizenkét apostol – hitelesen megjelenítették az intellektuális viták és monológok szimbiózisát, a főhős, Kamilo Emerički identitásválságát, a generációs és politikai töréseket. De a drámai tengely mellett megjelent egy koreográfiai tengely is: a színészek, a táncosok és a zenészek érzékletessé tették a történelem gépies ritmusát és az elfojtott fizikai vágyak tragikumát.
A rendezői koncepció legnagyobb nóvuma, hogy a grandiózus prózát a fizikai színház és a dráma metszéspontjában helyezte el. A rendező hat színészt, három táncost és három zenészt mozgatva hozott létre egy hibrid formát. A színpadi mozgás nem puszta dekoráció: a táncosok kara a történelem gépies, kérlelhetetlen robogását, a fiatal generáció elfojtott dühét és a háborús gépezet ritmusát modellezi. Az előadás mentes a felesleges realizmustól; a jelenetek gyors, filmszerű vágásokkal követik egymást, amelyben a politikai elit képmutatása és a magánéleti tragédiák szétválaszthatatlanul egybemosódnak.
Az előadás látványvilága az effektív vizualitás és a funkcionális minimalizmus iskolapéldája. Az üres lépcsőkből, ünnepi fel-, le- és átjárókból építkező színpadkép és a hideg fények nem konkrét lokációkat (Zágráb, Budapest, Belgrád) ábrázolnak. A tér a krležai egzisztenciális magány és a széteső társadalmi struktúrák metaforája: egy többszintes rideg váróterem, ahol a szereplők a történelmi katasztrófákra várnak. A jelmezek finoman egyensúlyoznak a századelő nehéz, konvencionális formái és a modern, letisztult szabásvonalak között. A fekete és sötét tónusok dominanciája a gyász és a megcsontosodott társadalmi rend béklyóit hangsúlyozza. Az indusztriális neszekkel, baljós, gépies, ismétlődő motívumokkal dolgozó zene nem aláfest, hanem állandó feszültséget generál, a szereplők belső szorongásának akusztikus kivetülése.
A zágrábi Nemzeti társulata megalkuvást nem tűrő intenzitással kelti életre Krleža nehéz, többszörösen összetett mondatait. A főbb szerepekben nyújtott alakítások hordozzák az előadás igazi drámai súlyát. A főhőst, Kamilo Emeričkit megformáló Živko Anočić alakítása a naiv, lázadó ifjúságtól a cinikus, megkeseredett felnőttkorig tartó ívet tűpontosan mutatja be. Játéka mentes a pátosztól, a karakter intellektuális vívódásait testi feszültséggé alakítja. A régi világ megcsontosodott, tekintélyelvű, monarchikus elitjének félelmetes, rideg reprezentánsainak jelenléte a színpadon a premodern, mitikus világ lebonthatatlanságát sugározza. A krležai nőideált, a főhős végzetes szerelmét egy különösen karizmatikus színésznő, Nina Violić kelti életre. Alakítása a függetlenség, a szenvedély és a történelmi viharokban való elkerülhetetlen elbukás finom egyensúlya.
Egy rendkívül bátor és izgalmas produkciót láttunk. Ivan Planinić rendezése bebizonyította, hogy a Zászlók nem porosodó nemzeti ereklye, hanem egy izzó, ma is aktuális vitairat a közép-európai ember örök identitásválságáról.
a szerző filozófus, esztéta
A hat színész mellett táncosok, élő zenészek és vetített képek alakítják a színpadi világot. Az emlékezet és a rémálom éppolyan fontos benne, mint a történelmi esemény. „A színháznak más eszközei is állnak rendelkezésére – a test, a ritmus, a hang, a kép, a fény és a mozgás –, és azt akartam, hogy ezek az eszközök részévé váljanak annak, ahogyan a regényről gondolkodunk.” A klasszikushoz való hűség tehát nem feltétlenül a szöveg változatlan megőrzését jelenti.
Planinić tudatosan viszonyult Georgij Paro 1991-es, a horvát színházi emlékezetben kultikussá vált Zászlók-rendezéséhez is. Paro adaptációjának részleteit felhasználta, de nem kívánta megismételni. A rendező szerint a fontos kérdés nem az, hogy az eredeti műből mennyi marad meg, hanem hogy az új előadás még Krleža világa. Egy nemzeti intézmény így nemcsak őrzi a kánont: vitába is szállhat vele.
A történelem nem magánügy
Krleža történetében az identitás sosem változatlan adottság. A birodalmak széthullása, az új politikai eszmék és a háború a családi kapcsolatokba is behatolnak. Kamilo és apja politikai nézeteltérése például elválaszthatatlan a köztük lévő személyes konfliktustól. „Úgy gondolom, a kulcs az, hogy ne állításokká alakítsuk a politikai eszméket, hanem a szereplők és kapcsolataik részévé tegyük őket” – hangsúlyozza Planinić.
Ez azért fontos, mert a nemzeti történelem színrevitele könnyen válhat állásfoglalássá vagy ünnepi illusztrációvá. De a rendező nem kívánta megmondani, melyik szereplőnek van igaza. Azt kutatta, miért változtatják meg az emberek a meggyőződésüket, és mennyi szabadságuk marad, amikor a történelem beszűkíti a lehetőségeiket. „Engem az érdekelt, mi történik a történelemmel, amikor belép egy ember belső életébe.”
A darab nemzeti jellege így éppen a nemzeti identitás bizonytalanságából fakad. Krleža szereplői olyan korszakban élnek – az első világháború idején –, amikor az államhatárok és a politikai hovatartozások megváltoznak, miközben a személyes emlékek nem követik engedelmesen a térképeket. Planinić szerint a regény azért is kortárs, mert a politikai megosztottság és a régi ideológiai minták visszatérése ma is ismerős. A zágrábi Nemzeti Színház feladata ebben az olvasatban nem a kész identitás felmutatása, hanem annak vizsgálata, miből épül fel.
A szomszéd másképp emlékszik
A budapesti vendégjáték különös próbatétel volt: a Zászlók a horvát–magyar közös múlt olyan korszakát idézi fel, amelyre a két ország közönsége eltérően tekinthet. Planinić a telt házas előadáson külön figyelte a 19. század végi és 20. század eleji politikai viszonyokra utaló mondatok fogadtatását. Vajon a magyar nézőket közelebb viszik a történethez, vagy inkább eltávolítják tőle?
A rendező a kedvező fogadtatásban annak igazolását látta, hogy a történelmi konfliktusokat személyes kapcsolatokon keresztül érdemes megmutatni. A kulturális csere jelentőségéről így beszél: „A színház, az irodalom és a művészet lehetővé teszi számunkra, hogy egy másik kultúrával egyéni hangokon, élményeken és a képzeleten keresztül találkozzunk.”
Ez a zágrábi Nemzeti szerepéről is sokat elárul. Egy ország központi színháza nem csupán önmagának és saját közönségének játszik. Más országok nézői előtt a kulturális képviselet és az önvizsgálat egyszerre válik feladatává. Nem szükséges ugyanazt gondolnunk a közös történelemről ahhoz, hogy beszélni tudjunk róla. A nemzeti jelző ebben az értelemben nem elzárkózást jelent, hanem felelősséget: a saját hagyományt úgy színpadra vinni, hogy mások is beléphessenek a róla folyó vitába.
Lukácsy György
Ivan Planinić
1982-ben született Mostarban. A Zágrábi Egyetem Jogi Karán és a Drámaművészeti Akadémia színházrendezési szakán végzett, utóbbin jelenleg művészeti munkatárs. Rendező, a KunstTeatar független zágrábi színházi társulat társalapítója. Számos horvát színházban dolgozott, kisebb független társulatok mellett többek között a zágrábi és a varasdi Horvát Nemzeti Színházban és a Spliti Nyári Fesztiválon. A zágrábi Miroslav Krleža Fesztivál visszatérő alkotója.
(2026. október 30.)