Látszólag érthetetlen dolog ez. Miképpen lehetséges, hogy az a férfi, aki élete során konkrétan is olyan sokat ártott a nőknek, annyi jó szerepet írt nekik? A színésznők még ma, száz évvel Molnár Ferenc első diadalköre után is kihúzzák a derekukat, ha Molnár-darabban osztanak nekik szerepet: biztosra vehetik, hogy a szöveg jól mondható lesz, a dialógus pergő, a figura eleven. Miért is ne vegyük elő a sutból a 20. század közönségkedvencét? A Liliom ráadásul még Molnár repertoárjából is kiemelkedik, hiszen német film, aztán 1956-ban amerikai musical is született belőle (sőt a Carousel You Never Walk Alone című száma aztán a liverpooli fociszurkolók himnuszává nőtte ki magát).
Molnár Ferenc, az örök színházi sikerszerző bizonyára a maga személyében sem nélkülözte azt az ellenállhatatlan vonzerőt, amelyet ebben a darabban a ligeti hintáslegénynek, Liliomnak ajándékoz. Ugyanakkor a fennmaradt anekdoták szerint Molnár (is) önelégült volt, erőszakos és kegyetlen, magánélete hírmondói között nem akadt boldog nő, talán csak a hozzá hasonlóan kíméletlen önérvényesítő, Fedák Sári tudott viszonylag épen kikászálódni a vele folytatott viszonyból. Molnár első feleségétől, az elkényeztetett úrilány Vészi Margittól a férfiakhoz fűződő illúzióit vette el, és miután városligeti allegória formájában kért bocsánatot a terhesen megvert, apjához visszamenekülő nőtől, mégis inkább beleszeretett az 1909-ben először a Vígszínházban bemutatott darabban Julikát alakító Varsányi Irénbe, és elválasztotta a színésznőt a férjétől.
Míg Molnár, a férfi minden nőt boldogtalanná tett maga körül, Molnár, a szerző mindig megadta az alkalmat a színésznőknek, hogy ragyogjanak. A Liliom nemzetis bemutatóján az ember hirtelenjében dönteni sem tud: a szerepek csodálatosak vagy az alakítások? Tóth Auguszta a maga méltóságához és szépségéhez idomítja a közönséges Muskátné alakját, aki ezáltal megnemesülve „nagy nő” lesz, bár azt is illusztrálja, hol ér véget a hatalma és autonómiája. Az isteni tehetséggel megáldott Battai Lili színészi eszköztárában megvan az a készség, hogy őszinte tisztaságot és jóságot sugározzon, pontosan azt, ami Julika megjelenítéséhez szükséges. Bubik Réka karakterszínésznői erényeket csillogtat, mindent kihoz Mari egyszerű, de racionális figurájából, érezteti annak Juli iránti ragaszkodását, a jó szándékú, de korlátolt teremtés perspektíváját. Nagy Mari pedig olyan természetességgel tesz-vesz a színpadon, mintha soha nem lett volna más, mint a ligeti fényképész özvegy anyja, Hollunderné.
Liliom alakja is a jutalomjáték esélyét nyújtja, Bordás Roland szuggesztíven jeleníti meg a mutatványost: odavannak érte a vurstliba igyekvő cselédlányok, vágyódik utána a független üzletasszony, Muskátné, ám a hintáslegény a maga módján csak az érte mindent hátrahagyó cselédlányt, Julikát szereti. Julika megadóan tűri, hogy a férfi nem dolgozik, iszik és veri őt (a darab eredeti szövege szerint rendszeresen, az előadás inkább az egyszeri ballépést igyekszik hangsúlyozni). Liliom már életében tisztában van önsorsrontó vonásaival, aztán az alvilágba kerülve meg is bánja bűneit és aláveti magát a büntetésnek. A végső kulcsjelenetben azonban Molnár Ferenc azt mondatja Liliom és Julika kislányával (az előadásban talán ez az egyetlen radikálisabb módosítás a darab eredeti szövegéhez képest, ahol a lány tizenhat éves és anyjával együtt a jutagyárban dolgozik), hogy hiába ütötte meg (az alvilágból érkezett, szellemtestű) látogató, ő azt nem érezte. Julikának ismerős az érzés, belőle egyetlen férfi volt képes hasonlót kiváltani: a kislány értelmetlenül odaveszett apja, Liliom.
Lám, a színésznők pompásak, a színpadra állítás pontos, a díszlet és a jelmez nem nélkülözi a korszerűséget, mégis azzal ballagok haza a színházból, hogy a darab eredeti fókuszát nem sikerült elmozdítani arról az alaphelyzetről, amit a 20. és 21. század fordulóján a magyar tömegkultúra ikonja, Zámbó Jimmy úgy énekelt meg: „egy jó asszony mindent megbocsát”. Ha pontosan így is írta meg 1909-ben Molnár Ferenc, 2025-ben mire megyek vele?
Lakozik egy Liliom mindenkiben, minden férfiban, minden nőben? Egy kitéphetetlen liliom lényünk gyökerében, minden csibészség, bukás, minden felelőtlenség és minden bűn ellenére? Ott vérzik-e bennünk a tisztaságnak legalább a vágya a mindent leuralni akaró romlottság ellenére anélkül, hogy végérvényesen kivérezne? Van remény az újjászületésre, valamiféle feltámadásra?
Vajon hányan tudnak azonosulni Julival, akit nem születése tesz nemessé, hanem a benne virágzó liliom, akinek nem Rómeója van, hanem egy csirkefogója, akit mégis elfogad, mert valóban szeret? Hányan tudnak azonosulni azzal, aki akár a hóhér(já)nak is hűséges társa marad, ha egyszer a szeretetébe fogadta? Aki a bántást bántásnak tudja, de bármennyire fáj, szeretetében a bántás simogatássá szelídül? Aki öngyilkos szerelmét holtában is ölében és szívében őrzi, talán maga sem tudja, miben reménykedve, csak ösztönei tudják, ha nem teszi, benne, Juliban pusztul a liliom?
Kérdések, amik eszemben járnak a Nemzeti Színház Liliom előadását megtekintve, amiket viszek magammal a színházból kilépve „templomos világomba”, a zsolozsma, az elmélkedések, szentmisék, gyóntatások világába. Nincs két világ: a színházé és mindennapjainké. Ezt sugallja Molnár Ferenc darabja is: a Szent világa és a nem szent világa egy. Hagyományos, mélyebb megközelítés, hogy ami profán, ami nem a Szent világában létezik, az a Szent előszobája. Molnár darabjában ez nem előszoba, hanem a Szent magasságos emelete alatt létező, a Szenttel eltéphetetlenül egy valóság.
Milyen reménye van Liliomnak, és milyen remény tartja életben Juliban a liliomot? A szerző zsenialitása által az előadásban is fel-felcsillanó reményt miért nem érezzük álreménységnek, szentimentálisnak, az emberi gyengeség, a selejtes mindennapok börtönébe zártak ópiumának – ha valóban nem érezzük annak? Talán mert a Nap fölkél a legsötétebb éj után is? Talán mert a földbe hulló mag új életet csírázik meghalva önmagának? Talán mert a földi igazságosságban is létezik amnesztia tudva-tudatlanul példát vévén a zsigereinkben lapuló égi igazságosságról, a szombatévben, a szentévekben a bűn és bűnhődés mókuskerekét megnyitó, az isteni emeletről patakzó irgalomról?
Szép megfogalmazása ennek egy ősi himnusz pár sora: „Ámulnak mind az angyalok látván a bűnbánó latort, ki bízva Krisztushoz kiált, s menny üdvösségét élvezi.” A bibliai Golgota csirkefogójáról van szó, aki felé elhangzanak az angyalokat is ámulatba ejtő messiási szavak: még ma velem leszel a Paradicsomban. Nincs gyónás, nincs börtönbüntetés, nincs ízelítőül kis előszobázás a gyehennában pedagógiai szempontból, hanem a mindenség királyának bizonyuló Názáreti személyes amnesztiájának ígérete van, a túláradó isteni irgalom – amiből minden született és születik – kihirdetése van az egyetlen igazi valóságra felnyíló latornak. Megnyílás afelé, aki nem a bűnös halálát akarja, hanem hogy elhagyja a halálba vezető útját, és éljen.
Nincs más út, ami kivezet a pusztulásból. A bűn következményeivel sikeresen birkózni kevesek vagyunk. A következmények elől elmenekülni, „kilépni” belőlük öngyilkossággal sem lehet. Miért? Mert minden tettünk, szavunk elsődleges következménye bennünk van, visszük magunkkal, bárhová kerülünk itt vagy odaát. A münchauseni út mese, nincs önmegváltás, feloldozás csak egy másik személy által történhet. Az emberi megbocsátás feloldozása is fontos, de kevés. Akinek édenkertjét önmagunkban és másban összetapostuk, nem becsültük, csak annak feloldozása adhat békét, gyógyulást. A darab irányt mutat a remény igazi forrása, a mindeneket életre szerető személyes mindenség újjáteremteni képes irgalmas szeretete felé.
Molnár Ferenc világát feszegetik a felvetett kérdések, de nem idegenek tőle. Ellenkezőleg. A darab rájuk nyithatja a halló füleket és a kutakodó, a végtelenre vágyó ember tágulni képes, véges értelmét. Köszönet a színészeknek, a rendezőnek, az egész színháznak, hogy a szerzőhöz méltón elénk álmodták, élték a darabot.
(2025. november 10.)
