A születésnapi arénakoncerten azzal lepte meg a nézőket, hogy lement a küzdőtérre, és együtt ünnepeltek percekig. Tervezett performansz volt ez?
– Megtettem ezt már máskor is, de úgy, hogy még a világosító sem tudta, hol jelenek meg a tömegben. Észrevétlenül a hátuk mögött osontam be, hogy meglessem őket, hogyan érzik magukat. József Attilától A hetediket kezdtem mondani, de egyre többen észrevettek és beszálltak a versbe, ami ugyan kissé kaotikus lett, de a boldog emberek arcát látni, szeretetüket, érintésüket eltűrni fantasztikus volt. Most nehezebb volt, hiszen egy kamera kisért végig és „testőrök” is voltak velem, mert felvétel készült a koncertről. Hasonló érzés volt ez, mint amikor a Színházi Olimpián az utcákon tűntem fel Az utcazenész című műsorom számaival, és az emberek között játszottam…
Mi a legrosszabb tulajdonsága?
– Sokszor türelmetlen és néha dühös vagyok.
Miért?
– Évtizedek óta ugyanazok a kérdések: miért ott lépek fel, ahol, miért csinálom ezt meg azt? Az évek alatt megértettem, hogy teljesen mindegy, hogy a Katona József Színházban vagy a Nemzeti Színházban játszom, „ezeknek” mindegy.
És mit felel?
– Megújítandó a pusztulóban lévő magyar nyelvet, legalább egy új szóval hozzájárultam a remélt megmaradáshoz. Ez a szó az „újseggíró”. Bértollnokok ők, többen itt voltak már a hetvenes években és új társaikkal új gazdákhoz csatlakozva ugatnak. Ha válaszolsz a mocskolódásukra, mindenképpen alulmaradsz, hiszen övék a sajtó, az internet, a közösségi média. Így, inkább, ha valaki provokál, személyesen beszólok neki, ez mindig beválik.
Akár a mindenkori hatalomnak is?
– Mindig kritikus voltam minden hatalommal. Ha úgy érezném, hogy nem tartják tiszteletben a szabadságomat, nem dolgoznék itt. De engem a közönségem tart el. Eddig is eljöttek és ma is eljönnek a fellépéseimre, ebből élek. Ezért nem kellett alkalmazkodnom a rendszerváltás előtt, és ezért nem kell most sem.
Bizonyára a fiatal koráról is mesél az önről készülő portréfilmben. Hogyan áll a mozi?
– Fogalmam sincs. Még nem láttam egy kockát sem. Felvettek velem tizenhat órányi interjút, de hogy ebből mit vágnak össze, nem tudom.
Mintha mikroszkóp alatt vizsgálnák?
– Nevetni fog, de van egy új tudomány, a hobológia, aminek én vagyok az állatorvosi lova. A tudományos szocializmust és a marxizmus-leninizmust váltotta fel. Nyaranta Vigándpetenden, a Hobo klubban a Hobológiai Társaság Vándor Lógyűlést tart, ami laza, de tematikus beszélgetésnek indult, ám az évek alatt délután háromra a közönségnél beáll a kajakóma, úgyhogy én dumálok tíz napon át egész nap. Ez lett a fényes jövőnek indult hobológiai szeminárium. A két éve megjelent, Térdig a szarban, fülig a szeretetben könyvemben leírtam, hogyan lettem csavargó, azaz valóban „hobó”. Kétféle csavargó van. Az egyik meg akarja ismerni a világot, a másiknak menekülnie kell. Nekem az utóbbi jutott, és ez mély nyomot hagyott bennem. Bár az előbb azt mondtam, hogy türelmetlen vagyok, de ha jobban belegondolok, mennyi ideje bírom ki ezt a szakmát… Nem is értem, hogy tudtam ennyi mindent létrehozni? Végig csinálni… Esélyt adtam egy csomó zenésznek, akik most öregen irigyelnek meg az interneten mocskolódnak, miközben évtizedeken át abból éltek, amit én kitaláltam, vagy még most is azt játsszák, mint amit negyven éve írtam nekik. Nem tudják megkülönböztetni József Attilát Adytól, de azon gúnyolódnak, hogy nem tudok gitározni. Ebben a környezetben csináltam végig ezt a hosszú időt.
Hogyan bírja ilyen lendülettel nyolcvan évesen?
– Az exhibicionizmus más műfaj, mint a színház, a zene vagy a költészet. Nem szívesen kerülöm ki a kérdést, de talán azért bírom még, mert mindig az foglalkoztatott, amit csinálok, nem pedig önmagam.
Most például a Nemzeti Színházban nemrég bemutatott Medvevára című új előadása után beszélgetünk.
– Most fáradt vagyok, mert nagyon kellett koncentrálnom, mivel még nincs igazán bejáratva ez az előadás. Tartottam is a mai estétől, de van két kiváló partnerem a színpadon – Majoros Ágnes bábművész és Cserháti Gergely táncos –, így nem kellett egyedül elvinnem a balhét, végül is nem dobáltak paradicsommal.
Miért éppen medve?
– Feleségem és a barátaim közül sokan így hívnak. Pedig száztíz kilósan is inkább lepke szeretnék lenni.
Miért lepke?
– Mert nem tudom komolyan venni magam. Milyen jó lenne repkedni és nem törődni a világgal. De nekem más sors jutott. Nehéz, de szép.
A Medvevárában a múltba utazunk vissza. A darab tele van történelmi-kulturális utalásokkal. Önkényesen hadd emeljek ki egyet: Villon Haláltánc balladáját Faludy György átköltésében. Ennek megzenésített változata több ponton – például a 2021-ben a Nemzetiben bemutatott Vadászat című előadásban is – felbukkan az életútján. Miért olyan fontos ez a vers?
– Az utolsó versszak miatt, ami így szól. „A vén Paraszt már tudta s várta / alkonytájt kinn az udvaron: / Görnyedt testünknek nincsen ára, / s úgy halunk meg, mint a barom. / Kaszás testvér! Sovány a földünk! / könyörgöm: egyet tégy nekem: / ha elviszel, szórd szét trágyának / testemet künn a réteken!” Hetedikes voltam, amikor Verbőczy Nándi barátom egy stencilpéldányon a kezembe nyomta. Akkoriban betiltott vers volt az itthonról elüldözött Faludy György miatt. Kommunista családban nőttem fel, szüleim a harmincas évek végén, a negyvenes évek legelején lettek kommunisták. Akkoriban ez az eszme nekik olyan lehetett, mint az őskereszténység. Segíteni az elesetteket, a szegényeket. Nekem tudatlan kisfiúként legalábbis ilyesmit jelentett. Ez a strófa rám rúgta az ajtót, előbb kapott el, mint József Attila „tanításai”.
Pedig a József Attila-estjeit sem ma kezdte…
– Ezekről statisztikát vezetek. 1991-ben kezdtem a Katonában a Légy ostobával, ez 313 alkalommal ment. A második a Milyen jó lenne nem ütni vissza volt, amit 175-ször játszottam, de a Kalákából, Sebő Ferencből, Galkó Balázsból, Huzella Péterből, Jordán Tamásból és Márta Istvánból álló Merlin Kommandóval is nyomtam 112-t a Születésnapomra műsorból. A Tudod, hogy nincs bocsánat húsz éve alatt 573-szor mondtam, énekeltem József Attila verseit. A három együtt 1173. Ez utolsót Vidnyánszky Attila rendezte 2005-ben. Játszottam többezres közönség előtt, ötször börtönben, határon túl, és volt olyan, amikor a közönség csak hét emberből állt. Ám a statisztikám szerint a húsz év alatt 99 869 ember látta. Ez állítólag a Hajmási Péter rekordjait is meghaladja!
Milyen volt a börtönben?
– A tököli börtönben egy rab a tiszteletemre megtanulta A hetediket. A fellépésem előtt engedélyt kért a börtönőrtől, hogy elmondhassa előttem. De mikor kiállt a társai elé, belesült. Mellé léptem, megfogtam a vállát, és soronként váltogatva együtt mondtuk végig. Az előadás után egy „újseggíró” odalépett hozzám: „Na, milyen volt ezekkel a nyomorultakkal pacsizni?” Hogy mit válaszoltam erre, azt inkább nem idézem.
Egyetlen emberért is érdemes?
– Kedvenc városomban, Pécsett történt. A 70-es évek végétől rengeteg bulit csináltunk ott, rengeteg ember előtt. Majd 1992-ben felkértek egy József Attila-estre. Ám elfelejtették meghirdetni a programot, és csak heten jöttek el. Hogy honnan tudták meg, máig sem jöttem rá. Az igazgató bocsánatot kért, és kijelentette, hogy megkapom a gázsimat. Visszautasítottam, mert nem végeztem el a munkát. Felajánlottam, hogy fizesse ki az útiköltséget, és hirdesse meg a műsort egy másik időpontra. Boldogan igent mondott, én meg készültem visszaindulni, amikor egy idős asszony kétségbeesetten beszólt, hogy márpedig ő azért jött, hogy József Attilát hallgasson. Nem volt mit tenni, felmentünk a színpadra, behúztuk a függönyt, körben leültünk, és megcsináltam az estet. Pár nap múlva kaptam a nénitől egy levelet. Hogy mit írt, nem publikus, ám azt igazolta, hogy egyetlen embernek is érdemes játszani, ha megérinti a lelkét.
Lehet Hobót rendezni?
– Ascher Tamás, Jordán Tamás, Kiss Csaba vagy Vidnyánszky Attila sem mondta soha, hogyan mondjak el egy-egy verset, elfogadták úgy, ahogy belőlem jött. Ez nagy elismerés, de ettől én még nem tudom magamról, hogyan mondom, mert egyszerűen magától jött, mert úgy látszik, ilyen vagyok. És persze attól, hogy elfogadnak, még be vagyok szarva. De állítólag az elfogadás is rendezés.
A Medvevára bemutatója alkalmából lapunknak adott interjújában van egy szép mondat: „Pillanatok, percek, órák vannak, amíg megfeledkezhetünk arról, ami az emberiség történetében évezredek óta folyik, nem is beszélve a máról. A legfontosabb a szeretet, de ez sokszor kevés a vigaszhoz. Mindig a humort tartottam és tartom az egyik legfontosabb dolognak. És azt, hogy ennyi évet végig tudtam játszani.” A színpad, az előadás, a fellépés nyújt vigaszt?
– A koncertek és az előadások a „nincs irgalom” címszó alatt mennek, tehát az tök mindegy, hogy érzem magam, élet-halálra megy. Bele kell dögleni. Vagy abba, hogy jól sikerül, vagy abba, hogy nem. De ha nincs kedve az embernek ezt csinálni, akkor abba kell hagyni. Engem a kedvem tart a színpadon. És a közönség. Tavaly 132 fellépésem volt. Minden előadás alkalom arra, hogy az emberek közé menjek. Oda tartozom, nem vagyok se rocksztár, se színész, se költő. Csinálom a dolgomat, mert az a kötelességem, hogy tovább adjam, amit kaptam. Ha valamire büszke vagyok, talán arra, hogy 34 év alatt sok apró faluba is eljutottam a József Attila-estekkel. Ez a szolgálat. Nagy dolog, hogy ezt meg tudtam csinálni egy ilyen országban, ahol Latinovits Zoltán vagy Mensáros László mondott verseket. Rajtuk nőttem föl, ezért is nagy tisztesség számomra, hogy ennyien elfogadják, ha verseket adok elő.
És mi vár még a nyolcvanéves Hobóra?
– Májusban legalább harminc helyszínből álló turnéra indulok. Határon innen és túl. Két színházi bemutatóra készülök és a Medvevárát is közzé tesszük egy hangoskönyvben. De ezeken túl van még egy kötelességem. Még el kell mondanom, miért maradtam itt, a hazámban.
Lukácsy György
| fotó: Eöri Szabó Zsolt
(2025. április 3.)