Játszott más előadásban is száznál többször?
– A beregszászi színházban Csehov Egyfelvonásos komédiáit és a Tótékat. Még Debrecenben, a Csokonaiban kezdtük a Fodrásznőt tizennégy éve, és játsszuk a Nemzetiben ma is. A János vitézben pedig már több mint százötvenszer léptem színre banyaként a Nemzetiben. Vidnyánszky Attila arra tanított minket, hogy mindig úgy kell előadni a darabot, mintha először és utoljára lépnénk fel.
Azért ez nem könnyű…
– De megéri. A közönség megérzi, ha nem adsz bele mindent. A Fedák Sári darabnál az a plusz, hogy úgy érzem, a színésznő valóban a rokonom. Mintha azért születtem volna le a földre, hogy az „ügyvédje” legyek, mert olyan egyéniség volt, aki nem felelt meg se a jobb-, se a baloldalnak. 1919-ben kommunistának, 1945-ben fasisztának bélyegezték. Két évre börtönbe akarták zárni, ebből nyolc hónapot letöltött. Ady írja róla, hogy „szebb és különb, mint a többi…” Újat hozott a színpadra, egy tüzesebb, merészebb figurát, szerintem ezzel vette le a lábáról az akkori közönséget. Közös bennünk, hogy mindketten Kárpátaljáról származunk, ő beregszászi, én nem messze onnan, egy faluban születtem, de beregszászinak is vallom magam. Szerettem volna összeszedni azokat a pontokat, amelyek közösek bennünk: a haza, a hazaszeretet, az Istenhez való kapcsolat és a színház szeretete.
Hogyan született meg a Fedák Sári című önálló estje?
– Nyolc évvel ezelőtt Vidnyánszky Attila felajánlotta, hogy aki szeretne, létrehozhat önálló estet, amelyet ott ad elő, ahol akar. Akkor rendezte Molnár Ferenc A fehér felhő című darabját, és a kezébe került Fedák Sári Te csak most aludjál, Liliom… című emlékirata – Molnár és Fedák viharos kapcsolata közismert. Odaadta nekem, mondván: „Ezt csináld meg, ez te vagy”. Miután elolvastam, éreztem, hogy valóban nekem szól. Abból tudtam meg, hogy volt egy első könyve is Útközben címmel, amelyet 1929-ben adtak ki. Most már van belőle három példányom is, mert a barátaim – „a drága kis közönségem”, ahogy Zsazsa is emlegette a nézőit –, árverésen vettek nekem számozott kötetet. Első alkalommal abban az épületben lépett fel műkedvelőként, ahol most a beregszászi színházunk van. Kezdettől fogva tudtam, hogy több helyre szeretném elvinni az előadást, ezért a díszletnek és a hangosítónak, a fénytechnikusnak be kell férnie az autómba. Úgy harmincszor ment a Fedák a Nemzetiben, a többit „tájoltam”, jártam egészen kis falvakban is. Óriási élmény ennyi helyen megfordulni és játszani. Két évvel ezelőtt a Kárpátaljai Népfőiskola felkért, hogy készítsek egy műsort. Akkor született a Dobronyi rózsát Zsazsának című előadás, amely hazaszeretetről, elvándorlásról szól, ami most megint fájdalmas nekünk. Eltelik száz év, és ugyanazt éljük meg Kárpátalján, mint ő akkor. Az énekes-zenés darabot Nagydobronyban mutattuk be, a Nemzetiben is előadtuk, jártunk vele Bécsben, Brüsszelben, Marosvásárhelyen, még a falumban, Tiszaújlakon is. Szerintem az ukrán állam egy kicsit megszorongatna az előadásom miatt, mert játszadozom a darabban a határokkal – bár úgy, hogy az összes szöveg Fedák Sáritól származik. Most a háború tesz minket tönkre, és nem tudni, hogy mi rosszat okoz még később. Nekem magyarként, pontosabban fél oroszként, mert édesanyám orosz volt, soha nem volt problémám, mi mindenkivel békében éltünk együtt. Azért imádkozom mindennap, hogy újra béke legyen.
Egy kárpátaljai faluban nőtt fel. Mikor kezdett el szerepelni?
– Már az óvodában… Tizenhét éves voltam, éppen érettségiztem, amikor 1989-ben kihirdették, hogy indítanak egy színész osztályt a kijevi főiskolán. A ballagásomra beállított Pista bácsi, a munkaóra tanárom és azt mondta…
Mi az a munkaóra?
– A kilenc-tizedik osztályban a munkaórán a gyerekek szakmát tanultak. A lányok varrni mentek, kertészkedni, a fiúk autóvezetést tanulni. Én mentem a fiúkkal. Mivel az állam ingyen biztosította a jogosítványt, így autószerelőként végeztünk. A lányok nevettek rajtunk, hogy télen ők ülnek a melegben, mi meg nézzük, hogy kell szerelni a traktort… Pista bácsi azért jött el értem a ballagásunkra, hogy utána autóval felvigyen Beregszászra, az előfelvételire. Nélküle én nem mentem volna el. Ott találkoztam először Vidnyánszky Attilával, aki azt mondta, hogy egy hét múlva menjek vissza, és készüljek néhány verssel. Akkor már odajöttek a kijevi főiskola tanárai is. Kérték, hogy csináljak egy etűdöt. Azt sem tudtam, mi az! Ötszáz emberből ötvenet küldtek fel Kijevbe, és tizenhatot vettek fel. Engem szinte gyerekként. Akkor volt vége a Szovjetuniónak, a boltokban csak kenyeret tudtunk venni meg savanyú uborkát. Akármilyen nehéz volt a pénztelenség, fiatalon boldogok voltunk. 1993-ban kezdtük el a színházat Beregszászban. Az ukrán állam azt ígérte, mire befejezzük a főiskolát, tatarozzák az épületet, lesznek színészlakások, kialakítják a technikát. Semmi nem lett belőle.
Kárpátalján a színházzal járták a falvakat, művelődési házakban, tornatermekben léptek fel. Trill Zsolt nagyon szórakoztatóan meséli el egy interjúban, hogy kezdetben úgy gondolták, csak teltház előtt lépnek fel. Aztán ötven ember előtt, … na jó, de legalább húszan legyenek!
– Volt nyolc nézőnk is. Nagypaládra Illyés Gyula Bál a pusztán című darabját vittük. Előtte próbáltunk, vártuk a nézőket, de nem jöttek. Mindenki a Dallast nézte a tévében vagy a teheneket fejte. Csak a Pál család érkezett meg a szomszédos Péterfalváról. Végül náluk kötöttünk ki a falujukban, megvendégeltek, még rögtönzött koncertet is adtak nekünk. Abban a családban mindenki zenész, az István nevű fiú akkor tizenvalahány éves volt – Szalonna néven lett aztán ismert. Utazás közben sokat áztunk, fáztunk. Most, hogy tizennyolc fok van a Nemzeti Színházban, és játszani kell, számunkra ez nem új dolog. Teher alatt nőtt a mi pálmánk. Az első magyarországi utunkat úgy szervezték, hogy Attila és az akkori igazgató, Balázsi József átjöttek a határon, az útmenti fülkében fellapozták a magyar telefonkönyvet, és felhívták a művelődési házakat, hogy ilyen és ilyen előadásaink vannak, ha kellünk, tessék hívni minket. Vásárosnaményban játszottuk a Szentivánéji álmot, onnan tovább hívtak Vasvárra, ott bejártuk a környéket, majd kézről kézre adtak minket. És miközben faluztunk, játszottunk Kijevben, Lembergben, Torunban, Nancyban is nagy fesztiválokon. Moszkvába Anatolij Vasziljev színházába kaptunk meghívást a Színházi Olimpiára.
Mért hagyták el tizennégy év után a beregszászi színházat?
– Csak fél lábbal hagytuk el, mert az előadásokat azóta is játsszuk. A Csehov-darabot huszonöt, a Tótékat tizenkilenc éve! Elmentünk Debrecenbe, mert az ember szeretne haladni, művészileg fejlődni. A beregszászi társulat mindig szegény színház volt, nem is tudtunk más rendezőt hívni, másokkal dolgozni, ami viszont megadatott hét évig a debreceni színházban, és tíz éve a Nemzeti Színházban.
Harminc éve Vidnyánszky Attila az igazgatója. Mi a különbség az általa vezetett három színház között?
– A nyitottság megvolt bennünk kezdettől fogva, mert nekünk mindenütt alkalmazkodnunk kellett. Örömmel jöttünk a budapesti Színművészeti Főiskolára is, ahol másfél évet tanultunk. Itt egy kicsit a fejünkre koppintottak – nem a tanárok, mert Kazimir Károly és Szinetár Miklós nagyon szerettek minket –, egy-két diák megjegyezte, hogy mi csak kárpátaljaiak vagyunk, határon túliak. Mi az, hogy határon túli? Én magyar vagyok. Debrecenben is volt, akinek nem tetszett, hogy jött egy új vezető öt színészével, akik kicsit másként gondolkodnak. De mi ott is csak a munkánkat végeztük, a színházat akartuk szolgálni. Szerettem azt a hét évet Debrecenben, otthonos volt a város, megszerettek minket a nézők, a gyerekeim is ott nőttek fel. Attila világszínházat próbált létrehozni, azt akarta, hogy a világ jöjjön Debrecenbe. Meghívott több külföldi rendezőt, és a színház is elkezdett utazni.
Melyik volt a legemlékezetesebb külföldi útjuk?
– Huszonöt éve, a grúz utunk. Az nagyon izgalmas volt. Meghívtak Tbiliszibe, de semmink nem volt. Egy ismerősünk szerzett egy buszt Nyíregyháza mellől, azzal a feltétellel, hogy ő is jön velünk. Csecsenföldön még háború volt, az orosz-grúz határon alig akartak átengedni: ukrán állampolgárok magyar rendszámú busszal valami darabot visznek… Kik ezek?! Aztán lavinaveszély miatt a hegyekben ragadtunk három napra. Ételünk már nem volt, leszakadt a busz eleje. Csütörtökön Sevardnadze (az utolsó szovjet külügyminiszter, majd 1995-től Grúzia köztársasági elnöke) előtt kellett volna játszani a Godot-ra várva című előadást, de csak vasárnap értünk oda. A vendéglátónk az az Avatandil Varszimasvili volt, aki most a Nemzetiben A kaukázusi krétakört rendezte – negyedszázad után találkoztunk újra, és nagyszerű volt a közös munka. Algírba is elvittük a Fodrásznőt egy kis nemzetközi fesztiválra. A darabban van egy jelenet, amikor a diszkóban táncolunk. A nézők felugrottak és velünk együtt táncoltak! Amíg nem mentünk le a színpadról, nem tudtuk, hogy annyian voltak, hogy az utcán hatalmas kivetítőn még több száz ember nézte a darabot. Nagyon nagy élmény volt.
Ha elmennek egy fesztiválra, megnézik más társulatok előadásait?
– Az különleges helyzet, amikor nekünk erre van időnk. Ma egy fesztiválra általában mindenki csak jön, játszik és már utazik is. De ha lehetőség adódik rá, én mindig beülök megnézni másokat. Érdekes látni, hogy ki merre halad, hogyan fejlődik, mi érdekli. Ha van szabadidőm, megyek más színházakba, hogy ne csak a saját kis „tócsámban” mozogjak.
Erre most jó lehetőség lesz a 10. Nemzetközi Színházi Olimpia, amelynek gerincét a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) közel negyven előadása adja.
– A világ most Magyarországra jön! Attila mert álmodni egy igazán nagyot, és 2014-ben létrehozta a MITEM-et. Ki se kell tennem a lábamat a színházból, hogy nagyszerű társulatokat lássak évről évre. Az idén április elsejétől az olimpiára érkező kétszáz társulatot hetven helyszínen láthatják majd a nézők nemcsak a Nemzetiben és Budapesten, hanem az egész országban. A moszkvai olimpián sajnos nem láttam darabokat, de most alig várom ezeket az előadásokat.
Kanyarodjunk vissza a személyes történetéhez. Emlékszik arra a pillanatra, amikor Trill Zsolttal először találkozott?
– A kijevi főiskolán láttam meg egy százötven magas, szőke kis herceget. Kérdeztem: „Valakinek az öccse vagy?” „Nem! Én is felvételizni jöttem!” A főiskolán négy évig jó barátok voltunk, két évig együtt dolgoztunk, aztán hozott össze minket a Jóisten. Soha nem hagynám ki a Jóisten nevét az életemből, mert neki köszönhetek mindent.
A gyermekeik is a színészi pályát választják?
– A lányunk kacérkodott a színészettel, egy évig járt a moszkvai művészeti egyetemre, aztán abbahagyta. Most az ELTE nemzetközi kapcsolatok szakán tanul. A fiunk most végez az esztergomi ferences gimnáziumban.
Távol él a rokonaitól. Hogyan tudja feldolgozni az otthonról érkező híreket?
– Ezeket nem lehet feldolgozni! De néha a színház még ebben is segít. Egy éve, tavaly február 24-én tört ki a háború. Március elsején értesítettek édesapám haláláról, majd néhány óra múlva felhívtak, hogy kiváló művész lettem. Fent és lent. A Tótékat játszottuk aznap, amikor eltemettem édesapámat, akit Lajosnak hívtak. A darabban én játszom Tótnét, aki százszor felsóhajtva szólítgatja a férjét: „Édes jó Lajosom!” Azt nagyon sajnálom, hogy amikor elment, nem tudtam ott lenni, fogni a kezét.
Amikor a kárpátaljai ismerőseimnek meséltem, hogy önnel találkozom, nagyon megörültek: „A mi Nellinkkel? Add át neki üdvözletünket, és hogy szeretjük őt!”
– Fantasztikus érzés, amikor otthon a falubeliek azt mondják nekem: „Olyan jó, hogy te nem változtál.” Persze tudom én, hogy változtam, de számukra én ugyanaz a Nelli maradtam. Alig várom, hogy hazamenjek! Akkor lennék a legboldogabb, ha Beregszászon újra szabadon játszhatnék. Fedák Sári is fellépett Németországban, Amerikába is hívták, de nem ment. Imádta a magyar közönséget. Tudta, hogy nem a hazának kell tenni értünk, hanem épp fordítva. A századik Fedák Sári előadás után Attila azt mondta, hogy nagy dolog, hogy a darab megért száz előadást, de az még nagyobb, hogy én ügyként tekintek rá. Fedák Sárinak se szobra, se emléktáblája nem volt Beregszászban. A magyar államnak köszönhető, hogy amikor 2018-ban a beregszászi színház 25 évfordulóját ünnepeltük, felavathattuk a szobrát. Ott ül a főtéren egy padon, és bárki leülhet mellé. Küldik is nekem a fotókat róla!
Díjat is alapított! A leírása szerint az elismerést a Kárpát-medence magyar ajkú színészei kaphatják, akik legalább tizenöt éve ugyanannál a színháznál tevékenykednek. Tavaly előtt adták át először, tavaly már nem volt rá mód…
– A Fedák Sári-díjról van szó. Az igazgatónőnk, Sin Edina nagyon szeretné, hogy idén szeptemberben – ha Beregszászon meg tudjuk ünnepelni a színházunk harmincadik évfordulóját – otthon adjuk át a díjat. A harmadik ügyem egy film lenne a primadonnáról, nagyon megérdemelné. Egyik legnagyobb színésznőnk volt. Az előadásom is azért készült, hogy elégtételt szolgáltassunk az elszenvedett méltánytalanságokért, hogy rajta keresztül beszéljünk olyan emberekről, akik igazságtalanul megbélyegezve haltak meg. Fedák se volt szent, nem állítom, de rengeteg jót tett.
Gondolkodik következő önálló esten?
– Igen. Miért ne? Nagyon nehéz egyedül lenni a színpadon, de közben hálás is.
Sokszor nemhogy nem egyedül, hanem a férjével, Trill Zsolttal játszik együtt. Nehéz vagy hálás ez a felállás?
– Olyankor tudom, hogy van mellettem egy kolléga, akiben biztos lehetek. Azt nehéz elviselni, amikor a szemedbe mondja az igazságot, de ez oda-vissza megy, én is elmondom neki, ebből építkezünk. Ha két ember szereti egymást, akkor a javát akarja a másiknak. Néha az egónk nem bír magával, olyankor van egy kis veszekedés. Egy pár vagyunk, nem felhőtlen, de nagyon erős, szép a kapcsolatunk. Amikor csak lehet, hazamegyünk – ebben is egyetértünk. Beregszászon vettünk lakást, mindig csinálunk rajta valamit, hogy ha majd egyszer… Mert a haza nekünk ott van, bármilyen körülmények lesznek. Mindig azt mondom, az én fámról csak a gyümölcsöket hozom el, a fát ott öntözgetem, mert a gyökereim oda kötnek.
Ozsda Erika
| fotók: Eöri Szabó Zsolt
(2023. március 1.)
