Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. december 23. - Viktória Napja

Háttér

In memoriam • Illyés Gyula – 120

Alexa Károly: Illyés Gyuláról a változó… és a moccanatlan időben

Illyés Gyula író, költő Józsefhegyi utca 9. alatti lakásán, 1964.  FORTEPAN / Hunyady József

 

Van egy emlékezetes írása Illyés Gyulának az ötvenes évek elejéről, Az utolsó törzsfő a címe. Történelmi esszé, de önéletrajzi emlékezés és nemzetpolitikai traktátus is egyben. Azaz az Illyés-prózában megszokott fesztelen műfajkeveredés jellemzi, amit a téma, a szándék és az összetéveszthetetlen szófűzés sodor az első sorok felütésétől a végső összegzésig. Az írás főszereplője a „48-as” Madarász József, aki 101 éves korában halt meg, és nem kevesebb, mint 67 évig volt Illyés „szülötte földjének”, a sárkeresztúri körzetnek az országgyűlési képviselője. 

Az egyetlen igazság álma

Miért és mitől lesz egy közmegegyezéses klasszikusból a nemzet elnémult bálványa és fajtája magányos totemoszlopa? Van-e a magyar irodalomnak még egy olyan szereplője, akinek személyiségét és életét, azaz sorsát ennyi ellentét feszítené? Miért nem lehetett ’56 után több ősbemutatója a Nemzetiben a „nemzet költőjének”? Hogyan halványult el a Fáklyaláng? Irodalom, színház, politika – a 120 éve született Illyés Gyulára emlékezünk.A kezdő jelenet helyszíne a „viaszillatú, kemenceforróságú” családi méhes, ahol a környék tekintélyes öregjei fogadják örökös képviselőlüket. Aki miközben az eléje állított (mintegy beavatandó) kisfiú kopaszra nyírt fejét simogatja – „a tenyér ütemesen rezgett, a hajam tarlótorsait sercegtette” – ennyit kérdez: „No, ha magyar gyerek vagy, mondd meg, ki írta a Himnuszt.” S a sikeres vizsgafelelet után következik az a mondat, ami alighanem a legmesszebbre viszi vissza az időben a magyar olvasót: „Ez a kéz egykor a nagy Kölcsey Ferenc jobbját illethette.” És: „a tiszteletre méltó kéz nyomán magam is megsimogattam koponyámat, s akaratlanul tenyerembe néztem, mintha a ragyogó múltból valami láthatóan is rám ragadhatott volna…” 

Íme: a múlt feneketlen kútja 

ásít arra, aki Illyéssel valaha kezet fogott, de még arra is, aki olyasvalakivel, aki az ő „jobbját illethette”, hiszen néhány mozdulat után már a nemzeti előidők kerülnek – mondhatni – tapintásközelbe. És ebben az élményben osztozhat minden magyar ember. 

Mi mindent tudatosíthat bennünk Illyésről, az alkotóról ez a pillanatkép? Mi minden áll itt egybe? 

A frappáns témaválasztás, a méhes, mint a „szituálás” jellegzetesen pannon téreleme, a leírás érzékisége és az elvonatkoztatás axiomatikus egyértelműsége, a jelen mély beágyazottsága a múltba, a dramatikus szerkesztés, a személyes – lírai – érintettség és a histórikusi célképzet, a pátoszos és az ironikus modor szüntelen váltakozása stb. – és a radikális baloldaliság, ami – nem hangsúlyozható eléggé – elválaszthatatlan a nemzetféltő indulattól. Mert ne feledjük: az agg Madarász József egyike volt a kiegyezéses kor ama töredéknyi, de azért jellegadó magyarjainak, akik a reformkor politikai pereméről érkezve még Kossuthot sem tartották elég „baloldalinak”, és akik soha nem fogadták el, hogy a nemzet belenyugodott a királyság visszaállításába. S akiket, jelesül Madarászt és társait, bár tisztelte kora, szívesen ki is figurázott. Ahogy ezt Mikszáth parlamenti jegyzeteiben is látjuk. 

Mit kezd és mit is kezdhet a jelen egy olyan íróval a magyar múltból, aki – vitathatatlanul, azaz elkötelezettsége révén és teljesítménye alapján – a legnagyobbak közül és közé való, és aki lényegében az első világháborútól a rendszerváltoztatás évtizedéig meghatározó jelenlévője volt az irodalomnak és a közéletnek? Aki – előlegezzük meg a választ – úgy megkerülhetetlen, hogy mára már alig-alig jelenlévő, akit a közvetlen utókor mintha úgy ítélt volna feledésre, hogy nem tehette semmissé a hitet: minden pillanatban és helyzetben hozzá lehetne fordulni érvért, tanácsért és hitelesítésért, tehát aki ma is úgy tanúságtevő, mint a nemzeti mitológia legnagyobbjai. Azok, akiknek alakgalériáját senki nem festette érzékletesebben, mint éppen ő: Árpádtól, Dózsától, Zrínyitől és a „szablyás” Bocskaitól a „népfi” Ludas Matyin és Petőfin át a „puszták népéig”, Kossuth Lajos és Teleki László után Adyig (ő látta és láttatta magát az „utolsó magyarnak”) és Bartókig… 

Miért és mitől lesz egy közmegegyezéses klasszikusból a nemzet elnémult bálványa és fajtája magányos totemoszlopa?

Illyés Gyula személyisége és írói habitusa, valamint az általa megért korok és a mai posztmodern évtizedek együttesen tudnak válaszolni ezekre a kérdésekre. Abban valószínűleg Illyés minden ismerője egyetért, hogy nincs a magyar irodalomnak olyan szereplője, akinek személyiségét és életét, azaz sorsát annyi ellentét feszítené, mint az övét. Alighanem innen fejthetők fel művészetének legjellemzőbb sajátosságai is. Csakúgy mint koronkénti megítélésének okai is. Egyszerre büszke paraszti származására, iparos őseire és veszi tudomásul a magasértelmiségi szerepét meg a nagyvárosi létformát, katolikus, de inkább vallástalan, akinél pontosabban senki nem fogalmazza meg a magyar protestantizmus erkölcsi és történetfilozófiai hozadékait („templomtalanul, palásttalanul kell osztanom úrvacsorát s igét”), pályakezdőként az avantgard elkötelezettje, aki utóbb a magyar szépirodalmi hagyományt éppúgy képes tovább vinni, mint ahogy korához és választott műfajai igényeihez alakítani a népi kultúra százados vívmányait, s mindeközben jó ismerője a klasszikus és modern világlírának… – és sorolhatnánk a végtelenségig. 

Az mindenesetre bizton állítható, hogy művészetének káprázatos sokszínűsége – műfajban és modorban – ezekkel az ellentétekkel, ezek felismerésével és tudatosításával magyarázható: semmiféle irodalmi műfaj nem idegen tőle. A lírától a publicisztikáig, az önéletrajzi regénytől a szociográfiáig, a drámától az elbeszélő költeményig és a népmeseátiratig. És ami szintén állítható: van költészetének jó pár darabja, ami egyetlen nemzeti verses antológiából sem maradhat ki – az Egy mondat a zsarnokságról, a Megy az eke, a Nem volt elég, a Koszorú, Az ozorai példa, a Haza a magasban, a Bartók, A reformáció genfi emlékműve előtt, és még legalább egy tucatnyi. De bizakodva ezek közelébe sorolhatjuk a Puszták népét, a Magyarokat, a Kegyencet és a Szellem és erőszak esszéit is. A halhatatlansághoz ennyi is bőven elegendő.

Hát akkor? 

Az utolsó nemzeti költő?

Lássunk megint egy képet – az utolsót. Illyés temetését 1983. április 22-én. A koporsó mellett ott állnak az írótársak, Tornai József, Karinthy Ferenc, Esterházy Péter, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Czakó Gábor…, meg a kommunista nomenklatúra képviselői, Losonczi Pál, Aczél György, Kállay Gyula (ő nem is olyan régen még szemtől szembe lealjasozta a költőt, hajdani „harcostársát”), Köpeczi Béla… Az utóbbi beszélni is fog, Sütő András és Bellon Gellért püspök mellett. Nemzeti egység? Valóban? A titkosszolgálati jelentések néhány tízezer emberről számolnak be, akiknek több mint a fele fiatal. A koszorúkon efféle feliratok: Hajdani Nemzeti Parasztpárt, Köszönet Erdélyért, egy székely asszony, Beszélő szerkesztősége. Ott a tömegben Ruttkai Éva, kis ibolyacsokrot szorongatva.  Ott az ismert nemzeti és liberális ellenzékiek. Amikor a sírnál felhangzik a Himnusz, a pártvezérek csöndben eloldalognak. 

Ez az utolsó pillanata Illyés Gyulának, mint az utolsó nemzeti költőnek. Ezek után már minden posztmodern esztendő koptat valamit a „nemzeti” szón, majd azon is, hogy „költő”… Megállt körülötte az idő vagy ő vált mozdulatlanná a változó világban? Talán mindkét válasz igaz és egyszerre az: és ez az élet meg a mű legmélyebb értékellentétére adott politikai és ízlésreakció. Ama két értékére, amiknek százados szembeállítását Illyés pályakezdésétől tűrhetetlennek tekintette, és amik közt az egyeztetésre, a kiegyenlítésre, a feloldódásra mondhatni egész életművét odaszánta. „Haza és haladás” – fogalmazza meg formulaként a reformkor. Lehetünk-e egyszerre nemzeti és népi elköteleződésűek? Patrióták és szegénypártiak? Ízig-vérig magyarok és „baloldaliak”? Forradalmárok és röghöz ragaszkodók? Álljon itt egy jellemző mondat 1919-ről, amit mindkét „oldal”, a „nemzeti” is, meg – napjaink csikorgó divatszavával élve – a „ballib” is, azonnal, „reflexből” elutasít: „Terítettek le vajon valaha népet körvadászibb módon, kerítő falkásan, mint akkor a forradalommal védekező magyar munkásosztályt?” A Trianon előtti történelmi pillanat ez, ami egyszerre volt vörös jelvényes kommün és honvédő háború. Nemzet- és országvesztés, szociális katasztrófa és morális apokalipszis. Így volt történelem. Illyés nemcsak ide vagy oda teszi ki a hangsúlyt, hanem az egyetlen igazság álmát kísérli meg a kor és a helyzet fölé varázsolni. Ahogy teszi majd a Magyarokkal, a Petőfi-könyvvel, és mindazokkal a ditirambikus hangmenetű kései esszéivel, amelyekben egyszerre emel szót a nemzet és a közszabadság mellett. Mert azt se felejtsük, hogy nemzetkarakterológiai vizsgálatainak végpontja, azaz a Mi a magyar? kérdésre a válasza mindig az: a magyar a szabadság népe. Az igazság azonban, hogy megkíséreljen valósággá válni, gyakran „kiegyezéses” helyzetekbe kényszerít, közvetítő szerepbe nemzet és hatalom között. Ezt Illyés tudatosan vállalta, meghasonlásos kudarcokkal együtt, amikor már az önirónia sem segít. És vállalnia kellett a vádakat, amik a szuverén szellemhez nem illő kompromisszumkészségét kérdőjelezték meg, brutálisabban szólva, a nemzeti és népbarát poétához méltatlan megalkuvást. A rosszhiszeműségnek olyan mélypontjait ne is érintsük, ami kirekesztést lát, rasszizmust szimatol mindenben, ami nem jelző nélkülien „liberális” vagy ami halvány kérdőjeleket mer kitenni a globális eszmediktatúra parancsai mögé. A mi posztmodern korunkban a lassan mindent átható értékviszonylagosság, a „korszerűség” mint a napi érdek haszonelvű fedőszava, a tekintélytagadás, a kötelező történelmi dekonstrukció, a nyelvbe vetettség rögeszméje és a többi meg a többi… 

Hát igen… Mit is keresne itt Illyés Gyula? De azt tudjuk, hogy amíg van magyar iskola és magyar színház, addig van magyar történelem és magyar nyelv is, és van Illyés Gyula is – aki éppen százhúsz éve született.

 

 

Illyés Gyula
Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2. – Budapest, 1983. április 15.

Paraszti családban született. 1918-1919-ben rész vett a diák- és ifjúmunkás mozgalomban. Magyar-francia szakra járt Budapesten, de a letartóztatást elkerülendő Franciaországba emigrált. Az 1926-os amnesztia nyomán hazatért. Első verseskötete a Nehéz föld (1928), legjelentősebb prózai műve, a Puszták népe (1936). 1937-től a Nyugat társszerkesztője volt. A Márciusi Front egyik alapítója. 1941-től a Magyar Csillag szerkesztője. 1945-ben a Nemzeti Parasztpárt nemzetgyűlési képviselője. 1956. november 2-án jelent meg az Egy mondat a zsarnokságról költeménye. A forradalom leverése után évekig hallgatott. A konszolidált Kádár-rendszer egyik legmegbecsültebb írója, majd a formálódó népi-nemzeti ellenzék támogatója. Három alkalommal kapott Kossuth-díjat (1948, 1953, 1970).

(2023. január 4.)