Életművének egyik kulcsa a tanítás. Még színházának a neve is erre utal.
– Amikor az 1980-as évek közepén Moszkvában létrehoztam a Drámai Művészet Iskoláját, el akartam távolodni a hagyományos színháztól. Lehetetlennek és érdektelennek tűnt számomra, hogy olyan előadásokat rendezzek, amelyek a közönséget szolgálják. Olyan színházra törekedtem, ami magáért a színházért van, és olyan közönséget akartam, akiket ez a színház érdekel. Ez a felvetés időszerű és helyes volt, a gondolat összeért az idővel. Akkoriban a moszkvai színház a csúcson járt, és számtalan műhelyt, alkotóközösséget, társulatot – helyesen – önmaga megismerése foglalkoztatott. Hallatlanul izgalmas időszak volt. Eredetileg azt akartam, hogy a színházam neve ne csupán iskola, hanem egyenesen általános iskola legyen. A prózai színház sztárjainak szántam ezt a műhelyt, hogy segítsem őket elszakadni a mindennapi rutintól, a színházat pedig kiragadni a nézők karmai közül.
Pedig a színház a nézőkért van – szokták mondani.
– Sosem volt meg bennem az a képesség, hogy megfeleljek a nézők elvárásainak. Ha az ember igazi kortársként gondolkozik, azon túl, hogy figyelembe veszi a társadalom érdekeit, nem kell még „közölnie” is a közönséggel, hogy lássátok, én a ti érdekeiteket szolgálom. Azt gondoltam, hogy magamról fogok beszélni, azzal fogok foglalkozni, ami engem érdekel, mint a nagy egésznek, a társadalomnak a tagját. Ezen a paradoxonon keresztül akartam magamat összekapcsolni az „egésszel”. Húsz éven át sikerrel dolgoztam, aztán amikor úgy éreztem, hogy ez már lehetetlen, magam döntöttem úgy, hogy elhagyom a színházamat. De ez egy másik történet…
Mi az ön iskolájának fő tantárgya?
– A színpadi cselekvés. Engem mindig ez érdekelt. A fizikai és a verbális cselekvés természete, és az, hogy mindazt, amit ezen a téren tanultam, tapasztaltam, kidolgoztam, miként tudom átadni. Mit adok át mint pedagógus, hogyan működik az átadás a rendező és a színész között a próbán, hogy megvalósulhasson egy előadás.
Mesterként nehéz utat kínál a tanítványoknak. Mi kell ahhoz, hogy valaki erre az útra lépjen?
– Színésznek, rendezőnek fel kell tennie önmagának egy fontos kérdést: mi a színház? Olyan művészet, ami szórakoztatja, pihenteti, kikapcsolja a közönséget, ami elvonja a figyelmet az élet problémáitól, vagy a színház lélekvezető? Gondoljanak Tarkovszkij filmjére, a Sztalkerre. Én mindig sztalkerként értelmeztem a magam dolgát: megragadni azokat, akik erre vállalkoznak, és elvezetni őket ismeretlen szellemi vidékekre, ahol az életükre vonatkozó legfontosabb kérdésekkel foglalkozunk. Ma ezt az utat választani nagyon nehéz vagy lehetetlen.
Miért gondolja ezt?
– A pandémia ideje óta – amin ki tudja, mikor jutunk túl – az emberek még inkább felejteni szeretnének. A sok veszteség, halál, betegség, a bezártság miatt szeretnének egy nagy levegőt venni. És ez érthető. Most nem abban a helyzetben vagyunk, hogy a színház vezesse az embereket. Másra vágynak.
Mi a művész feladata egy ilyen krízisben?
– Erre a kérdésre nem válaszolok magának. Nem akarok okosabbnak látszani, mint amilyen vagyok. És főleg nem akarok politikus, valami társadalmi vezető vagy próféta szerepében tetszelegni.
Akkor másként: tud-e a színház, a művészet segíteni?
– Most nem. Az a színház, amiről én beszélek, nem. Tapasztalataimból tudom, hogy a krízis időszakában a színháznak önmaga tanulmányozásával kell foglalkoznia annak érdekében, hogy ha eljön a pillanat, amikor a válság véget ér, ereje teljében térjen vissza. A krízist ugyanis csak komoly és megalkuvásmentes koncentrációval, a művészet rejtélyeinek elmélyült tanulmányozásával lehet túlélni. Magukba zárkózó kis közösségeket teremtve tudja a színház megváltani önmagát. Vannak erre nézve tapasztalataim a Szovjetunió időszakából. Tudom – mert részese voltam –, hogyan éltünk túl annak idején, hogy milyen kiemelkedő alkotóműhelyek, menedékek, szigetek jöttek létre a korlátozások, a tiltások ellenére.
Sok vita dúl manapság a film- és színházművészetben a szabadság fogalmáról, amire mi is annyira szomjaztunk a kommunizmus évei alatt. Gondoljunk a hollywoodi kvótarendszerre, a politikai korrektség túlhajtására, olyan progresszívnak mondott ideológiák térnyerésére, amely mások véleménynyilvánításának a szabadságát korlátozzák…
– És lehetne még sorolni ezeket, de ne tegye! Azt gondolom, hogy a világ megőrült. Amit most magunk körül érzékelünk, valamiféle pszichikai összeomlás. Nincs más lehetőség, mint megvárni, amíg a világ kigyógyul belőle. Ebben én már nem akarok részt venni, és sajnos már nem is fogom megélni a változást, de hiszek benne, hogy ez az őrület egyszer véget ér. Na de ezek már nem színházi kérdések, hanem politika, amiről én nem akarok beszélni.
Egy olyan workshopon, mint amilyet most a MITEM-en is tart, felmerülhetnek ezek a kérdések.
– Én a tanítást választom, a magam útjáról beszélek azoknak, akik eljönnek, és érdeklődnek az iránt, amit át tudok nekik adni.
Közhelyként szokás emlegetni, hogy áthidalhatatlanok a generációs különbségek, hogy a mai fiatalok nem kíváncsiak a mesterekre, mert a maguk útját akarják járni. Ön nem ilyen volt fiatalon?
– Van egy nagy különbség. Amikor az én generációm elutasította, meg is tagadta az előttünk járókat, azt utasítottuk el, azt tagadtuk meg, amit átörököltünk. Mert megtörtént az átadás – az, amiről korábban beszéltem magának. Ma más a helyzet. Tisztelet a kivételnek, de az új generációk magáról az örökségről mondanak le. Nem ismerik és nem is kíváncsiak rá. Inkább feltalálják a spanyolviaszt. És ez nemcsak a színházra igaz, hanem az élet minden területére. Nem tudom, hogy ez önöknél, Magyarországon hogyan van, de Oroszországban ez történik. Ez katasztrófa. De mindig van pár ember, mint ahogy itt a MITEM-en tartott műhelymunkában is, akiket érdekel az átadás. Én ide húzódom vissza a világ elől.
Kornya István
1942-ben született, vegyészként végzett, két évig tengerész volt. 1973-ban a moszkvai Állami Színházművészeti Főiskolán diplomázott rendezőként, és már első rendezéseivel nagy feltűnést keltett. 1987-ben megalapította saját színházát Moszkvában, a Drámai Művészet Iskoláját, ahol művészeti, pedagógiai és elméleti módszere kidolgozásának szentelhette idejét, és a világszínház meghatározó, iskolateremtő alakjává vált.
Rendezett többek között a párizsi Comédie-Française-ben, Németországban és Olaszországban is, az avignoni fesztivál rendszeres vendége volt. Olyan legendás előadások fűződnek nevéhez, mint például a Szóló toronyórára, az Egy fiatalember felnőtt lánya, a Cerceau, a Hat szereplő szerzőt keres, a Jeremiás siralmai, a Mozart és Salieri. A 2001-es moszkvai Színházi Olimpia keretében a Szkíta összevont tekintete elnevezéssel saját programot szervezett. 2006-ban a moszkvai városvezetéssel kialakult nézeteltérése miatt elhagyta színházát, önkéntes száműzetésbe vonult, és a tanítás és a filmezés került munkássága középpontjába.
Utolsó rendezése 2018-ban a moszkvai Vahtangov Színházban Az öreg és tenger volt (amit eredetileg Törőcsik Marival akart megvalósítani a Nemzetiben). Mindhárom magyarországi rendezésének Törőcsik Mari volt a főszereplője: Nagybácsi álma (1994, budapesti Művészszínház), Ártatlan bűnösök (1998, szolnoki Szigligeti Színház), Naphosszat a fákon (2009, kaposvári Csiky Gergely Színház). A Színházi fúga című kötetben magyarul is olvashatók írásai.
(2021. október 28.)
