Fókusz - Színház járvány idején
Ami korábban elképzelhetetlen volt: egy rendelet értelmében 2020. március 11-től kezdődően Romániában egyetlen előadó-művészeti intézmény sem fogadhatott nézőket. A járványvédelmi intézkedéssel nem csak a pandémia, hanem egy apokaliptikus érzés is megérkezett. Ekkor azonban még mindenki hitte, hogy csupán két hétről, rosszabb esetben március végéig terjedő időszakról van szó, ami után minden visszatérhet a rendes kerékvágásba. Azóta már tudjuk: nem így történt.
A színház lényege szerint az a művészet, ahol a játszók és nézők egyidejű egy térben léte elkerülhetetlen, egymástól való elkülönítésük lehetetlen, így a járványvédelmi intézkedések tulajdonképpen lényegétől fosztották meg a színházat, olyan helyzetet teremtve, mely teljességgel ismeretlen volt mind az intézmények, mind az előadók, mind pedig a nézők számára. Mára egyértelműen látszik, az elhúzódó világjárvány, az esetleges hosszútávú korlátozások, és a potenciális nézőkben esetleg kialakuló félelmek az élő kultúra létét veszélyeztetik. A leginkább fenyegetettek az élő művészetek, köztük is leginkább a színház minden formája.
Lázadás, kényszerszabadság, segély
A romániai színházi struktúra erőteljesen az állandó társulattal rendelkező kőszínházak által meghatározott, mind számuk, mind az előadásszám, mind pedig a nézőszám tekintetében ezek a közintézmények képezik a struktúra jelentős hányadát. A nemzeti státuszú intézmények fenntartója a Művelődési Minisztérium, a többi a megyei vagy városi önkormányzatok hatáskörébe tartozik. A magán- és független színházak, bár egyre erősebben vannak jelen nemcsak a működésben, hanem a köztudatban is, elsősorban a nagyobb egyetemi központokba sűrűsödnek.
Az új helyzetre az egyik első, nagy hatású reakció a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata részéről érkezett, akik kényszerűen félbeszakították az épp folyó miniévadukat, ám március 12-én a meghirdetett Sirály előadást nézők nélkül lejátszották, és a Keresztes Attila által rendezett produkciót élőben közvetítették YouTube és Facebook csatornájukon. A döbbenet és ijedtség által átjárt történelmi helyzetben több volt ez egyszerű gesztusnál, maga volt a színház kétségbeesett lázadása a kiszolgáltatott helyzet ellen, és ehhez a lázadáshoz a nézők virtuális jelenlétükkel csatlakoztak. Katartikus pillanat volt (ezt egyértelműen jelzik a közvetítés platformjain olvasható nézői visszajelzések) – hosszú ideig az utolsó.
Az ezt követő hetekben-hónapokban az akciónak nem volt, nem lehetett folytatása. A bevezetett szükségállapottal járó korlátozások, a kijárási tilalom már nemcsak a nézőket, hanem az alkotókat is kitiltotta a színházakból: nemcsak élő közvetítésben üres nézőtér előtt játszani, de még próbálni sem szabadott. A színházak úgy ürültek ki hosszú időre, hogy sem a nézői igény, sem az alkotói szándék nem szűnt meg, a járványhelyzet azonban mindkettőt felülbírálta.
Ebben a helyzetben a színházak (és vezetőik) attól féltek, pénzügyi működésük is veszélybe került – az intézmények és vezetőik különböző intézkedéseket foganatosítottak, ám ezek az improvizált intézkedéseket leggyakrabban az alkalmazottaik érezték meg. Voltak intézmények, amelyek – abból kiindulva, hogy egyetlen törvény sem teszi kötelezővé, hogy a pihenőszabadságot évadszünetben vegyék ki – éves szabadságukra (vagy annak egy részére) küldték az alkalmazottakat, abban a reményben, hogy a járvány gyors lefolyású lesz, a korlátozó intézkedések hamar véget érnek. Mások kényszerszabadságot vezettek be, a munkavállalóknak bérük 75 százalékát fizetve. Ezen intézkedések nem minden esetben zajlottak botránymentesen, az alkalmazottak néhány esetben tiltakoztak, a sajtó nyilvánosságához fordultak, jogi lépéseket fontolgattak. Ugyanez az intézkedés azonban a független szférában valamelyest mentőövet jelentett: azok az alkotók, akik szerződésben álltak valamely független- vagy magánszínházzal, szintén megkaphatták fizetésük 75 százalékát az országos átlagbér 75 százalékának értékéig. A szabadúszó művészek, akiknek március 16. előtt kelt szerződésük volt a szükségállapot időszakára, amennyiben más jövedelemmel nem rendelkeztek, szintén megkaphatták az országos átlagbér 75 százalékát. Ezeket a segélyeket igénylés alapján az állam a központi költségvetésből biztosította – ám csak a szükségállapot idejére, mely időszak nem esik teljesen egybe a színházi inaktivitás időszakával…
Bármi áron
A home office intézményének, az otthoni munkavégzésnek a bevezetése a kőszínházakba mindennek nevezhető, csak természetesnek nem. Számos esetben a színészek – önkéntesen vagy fenntartói felszólításra – szakmájuktól idegen munkát is végeztek, leggyakrabban a kötelező otthoni karanténban levők vagy a különösen veszélyeztetett idősek önkormányzatok általi ellátásának logisztikájába, illetve a telefonos kapcsolattartásba segítettek be.
A színházak két irányba próbáltak megfelelni: egyrészt folyamatosan próbálták felmutatni fenntartóik felé, hogy a korlátozások és a különleges helyzet ellenére is az intézmény profiljának megfelelő tevékenységet folytatnak, másrészt pedig próbálták tartani a virtuális kapcsolatot nézőikkel – az első időszakban nem egy esetben feladatnak tekintve azt, hogy aktívan hozzájáruljanak a közösségi kohézió megtartásához.
Ezekben a törekvésekben gyakran érződött tanácstalanság, improvizatív jelleg, a megoldásokban gyakran keveredett a művészi pótcselekvés és a művészi érték. A látható és érzékelhető cél létezni, működni legalább valamennyire – bármi áron. A megoldások hasonlóak voltak, bár árnyalatnyi – gyakran stratégiai fontosságú – különbségek voltak köztük.
A színházak zöme online elérhetővé tette korábbi előadásainak felvételét, ezeket be is harangozta különböző platformokon. Volt, amelyik színház csomagokban osztotta meg egyszerre több előadását anélkül, hogy ezeknek a megosztásoknak időkorlátot szabott volna, volt, amelyik egyenként töltötte fel produkcióit, és voltak színházak, amelyek kezdettől műsorrendszerűen osztották be ezeket a streameket. A tavaszi időszak online megosztásainak közös vonása volt, hogy ezek ingyenesek voltak, a nézőknek nem kellett fizetni a megtekintésekért. Az elhúzódó járvány azonban azt eredményezte, hogy a színházak csendben visszavonták ezeket a megosztásokat, majd fokozatosan átálltak a műsorrendszerű online közvetítésekre, immár fizetős platformokon.
A szükségállapot idején az „élő” színházi tevékenység átkerült a közösségi médiába. Az előadás-felvételek megosztásán kívül az otthoni munkavégzés során létrehozott produktumokat osztották meg. A felolvasások mellett ezek visszatérő eleme volt a versmondás, néhol valamilyen, a válogatásban vagy a filmezés módjában megjelenő koncepció alapján. A versek megjelentek azon színházak online platformjain is, amelyek korábban évtizedek óta nem mutattak be pódiumműsorokat, egyéni esteket, a vers műfaja semmilyen formában nem szerepelt repertoárjukon, ahogyan verseket adtak elő olyan színészek is, akik korábban ugyancsak hosszú ideje előadóművészként semmilyen formában nem foglalkoztak a verssel.
Bár Bukarestben jelen van a sztárkultusz, sőt, helyi szinten akár jó pár vidéki színházban is megfigyelhető ez, a romániai színházi rendszerre elsősorban a rendezők dominanciája jellemző. Az otthoni munkavégzés színházában azonban – legtöbbször – a rendezői színház háttérbe szorult, a kényszerhelyzet a színészeket helyezte a középpontba: azokat a színészeket, akik felolvastak, verset mondtak, különböző témák kapcsán élményeikről beszéltek, azokat a színészeket, akik eddig is a találkozási felületet jelentették a színházi előadás és a nézők közt.
Ki a szabadba!
Olyan online, a Zoom platformját használó előadás-próbálkozások, amelyek interaktív módon vonták be a nézőt, Romániában először a független szféra részéről történtek. Ezek a részvételi vagy a közösségi színház eszközeit próbálták az online térbe transzponálni.
A nyár és a lazítások beköszöntével a színház a szabadtérre költözött: előadásokat tartottak egykori szabadtéri színházakban, színházudvarokon, más kulturális intézmények kertjében tartottak új bemutatókat vagy mutatták be korábbi, beltéri produkcióikat az előadó-művészeti intézmények. A nézőtér kialakítása a szociális távolságtartás szabályai szerint történt, az egymástól két méterre ülő maszkos nézők ezúttal úgy találkozhattak az élő színház élményével, hogy közben esélyük sem volt a máskor megszokott közösségi élmény megélésére. A szabadtéri produkcióknak csak kis része volt kifejezetten szabadtérre szánt előadás, legtöbbjük akár korábbi beltéri előadás részben kültérre adaptált változata, akár valójában beltérbe szánt új produkciók szabad téren megtartott előbemutatója. Ezekre rányomta bélyegét a kényszer: a szabadtéri színjátszás egy sajátos játékmódot, egy másfajta színházi formanyelvet igényel, a kényszerből szabadtérre kivitt előadások nem egy esetben jelezték is ezt.
Az őszi hűvösebb időjárás beköszöntével a szabadtéri színházi működés nem volt tovább tartható. Ezzel egyidőben az országos járványhelyzet ideiglenes javulásának (?) köszönhetően a szigorításokon is lazítottak: ha csökkentett nézőtéri kapacitással és maszkot viselő nézőkkel is, de újra lehetővé vált a beltéri színházi előadások játszása. Sem gazdasági, sem a befogadókkal való kapcsolat értelmében nem nevezhetjük ezt a normális működésre való visszaállásnak, de kétségtelenül egy afelé vezető lépésnek tűnt.
Ez a működés azonban rövid ideig tartott, hol az egyes színházakban felbukkanó fertőzések miatt kellett a tevékenységet két hétre felfüggeszteni, hol pedig az adott városban mért fertőzöttségi ráta miatt zártak be ismét – egyebek mellett – a színházak is. Az ősztől kezdődően Romániában bevezették a szigorítások települések szerinti alkalmazását a kéthetes fertőzöttségi ráta függvényében: így ahol az 1,5 ezrelék alatt volt/van, az előadótermek 50 százalékos kapacitással működhetnek, 1,5. és 3 ezrelék közti fertőzöttség esetén csupán a befogadóképességük 30 százalékának határáig fogadhatnak nézőket, 3 ezrelék feletti fertőzöttség esetén a ráta 3 ezrelék alá csökkenéséig, de legkevesebb két hétig nem fogadhatnak egyáltalán nézőket. Jelen körülmények közt a működés teljesen kiszámíthatatlan, a színházak még rövid távra sem tudnak tervezni. Nem csak az előadások játszása bizonytalan, de esetleges pozitív teszteredmények, vagy kontaktszemélyként való besorolások miatt a próbafolyamatok sem tudnak mindig a tervezettek szerint haladni.
Online kísérletek, hibrid megoldások
A lezárások idején a színházak visszatérnek az online, jobb esetben élő közvetítésekhez, de nyitás esetén is gyakori, hogy „hibrid” működéssel élnek: a csökkentett számú nézők jelenlétében játszott előadást egyben online is közvetítik. Ezek hatása leginkább egy televíziós közvetítéséhez hasonlítható, nincs bennük az a katartikus töltet, mint a marosvásárhelyi Sirályban volt: a történelmi pillanat azt a kényszerhelyzet elleni kétségbeesett lázadássá tette, míg jelenleg az online közvetítések a helyzet tudomásulvételét sugallják. Az internetes közvetítések segítségével átléphetők a földrajzi határok, megcélozhatók olyan nézők is, akik az adott színháztól nagy távolságra vannak – ugyanakkor ez is kétirányú, hiszen bármely színház állandó nézőinek lehetősége van a világ bármely távoli pontján működő színház előadását választani.
A sepsiszetntgyörgyi Andrei Muresanu Színház és a Konstancai Állami Színház közös projektjeként indult a VR színház romániai megvalósítása. (VR: virtual reality – virtuális valóság) Ennek lényege, hogy a kiválasztott előadásokat VR technológia segítségével rögzítik, és a megfelelő szemüveget használó néző (ezt egyébként akár a jeggyel együtt is megvásárolhatja) a produkció felvételét egy belső nézőpontból, akár a térben és a szereplők közt virtuálisan mozogva tekintheti meg.
Marosvásárhelyen Keresztes Attila és csapata a Magyar Kultúra Napja alkalmából Weöres Sándor műveiből kiindulva hozott létre egy kísérleti jellegű videoinstallációt, melyben a színészek szuperközelikből álló felvételen mondták Weöres szövegeit, a nézők azonban a vetítést nem otthonról, hanem a színház kistermében nézték. A színházi projekciót az egykori némafilmek és moziszkeccsek vetítésére emlékeztető módon élő zongorajáték kísérte, különleges párbeszédet alakítva ki szöveg és zene, valós és virtuális, élő és rögzített között.
Az online térbe költözött a fontosabb nyári és őszi színházi fesztiválok jelentős része is. Az Országos Színházi Fesztivál (ismertebb nevén FNT) idén nem új előadásokat hívott meg, hanem rendhagyó módon visszatekintést állított össze: az elmúlt évek-évtizedek fesztiválján részt vevő kiemelkedő produkciókból válogatott, a kiválasztott előadások felvételeit műsorszerűen, napokra lebontva tették közzé online. Az egyes előadások 48 órán át voltak elérhetők, a fesztivál ingyenes volt. A Nagyszebeni Nemzetközi Színházi Fesztivál hosszú évek óta Románia egyik, ha nem a legnagyobb színházi fesztiválja, számos párhuzamosan futó programmal, melynek műsorán megférnek klasszikus és kísérleti, kőszínházi és alternatív, beltéri és utcaszínházi produkciók egyaránt. A pandémia következtében 2020-ban ez a fesztivál is az online térbe kényszerült, a virtuális programba beválogatott előadások felvételét ugyancsak rögzített műsor szerint tették (egyes előadásokat csak romániai IP-címről) elérhetővé. A rendkívüli helyzetben a kolozsvári Interferenciák is online fesztivállá alakult. Itt 12 vagy 24 órán keresztül voltak megtekinthetők a programban szereplő előadások, a másik két nagy fesztiválhoz hasonlóan legtöbbjük ingyenesen. A három programcsoportban az élő fesztiválra meghívni szándékozott produkciók mellett az Európai Színházi Unió elmúlt három évtizede fesztiváljainak kiemelkedő produkciói, valamint fiatal alkotók munkái is helyet kaptak.
A pandémia következtében fellépő megszorítások által meghatározott helyzet valamilyen formában kísérletezésre, és önnön online jelenlétük meghatározó növelésére kényszerítette a kőszínházi formákhoz leginkább ragaszkodó színházakat is. A megjelenési formák nem újak, nem a pandémia szülte őket, és elsődlegesen nem a színház sajátjai, ezek korábban is léteztek: a film, a televízió és a digitális média technikái és műfajai, amiket a színház ebben a helyzetben csak kölcsönzött, magához ölelt. Nevezhetjük őket a színház megújulásának, új formáinak, reformjának és új színházi műfajoknak – de ezzel a megfogalmazással épp a néző személyes jelenlétének fontosságát, előadó és néző egy térben és egy időben való, élő kapcsolatát, és ezzel tulajdonképpen a színházról vallott eddigi legfontosabb ismérvünket relativizáljuk.
Bodó A. Ottó
dramaturg,
a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem
Színház és Film Karának oktatója
(2021. május 6.)