Egressy Gábor és a Nemzeti Színház

2. rész

 

Egressy, Petőfi és a többiek

Egressy Gábornak a budai Várszínházhoz, majd a Pesti Magyar Színházhoz kerülése nemcsak országos ismertséget és elismertséget hozott, hanem életre szóló barátságokat is.

A színész korábbi vidéki környezetéről, az őt ott érő kulturális hatásokról és emberi kapcsolatairól nagyon keveset tudunk. Első levele 1834-ből maradt ránk, de a későbbi évekből származó források sem adnak sok támpontot arra nézve, hogy a vándorszínészi évek alatt kivel ápolt baráti viszonyt, a szakmai körön kívül kikkel ismerkedett meg és járt össze. A kevés megbízható adat értelmiségi körökből származó barátokat mutat, például Bothos Istvánt és Krizbay Miklóst. Bothos Kolozsváron az evangélikus egyház orgonistája és a református kollégium énektanára volt. Kettejük kapcsolata szoros, baráti lehetett, amikor ugyanis Egressy idősebb fia, Ákos az 1840-es évek első felében Kolozsvárott tanult, Bothosék fogadták be kosztos diákként.^[1] Szintén bensőséges barátság köthette Krizbayhoz, aki ügyvéd és újságíró volt, 1838-ban az Erdélyi Főkormányszéknél tett szolgálati esküt, 1843-ban pedig ügyvédi oklevelet szerzett. Megismerkedésüket talán Egressy 1834-es kolozsvári tartózkodásához köthetjük, fennmaradt levelezésük első darabja 1838 októberéből való.^[2] Ebben Egressy már „Kedves Miklósom” megszólítással él, s a levél hangvétele és témái alapján úgy tűnik, Krizbay jól ismeri a színész vendégszerepléseinek árnyoldalait és családi életét:

„Én hasonló érzelmek közt, milyenekben téged hagytalak, jöttem a’ gyorskocsival vissza Debreczenbe, ’s leróván 7 vendégjátékomat ’s ezért jutalmul egy előadást, menni akartam haza Pestre […] azonban Váradról meghívást kapván, elszántam még két hetemet a haszonért, által megyek tehát ’s játszom, – Keant adom, a ház tömve ’s jól fogadtatom, – de másnap be áll a’ fertelmes őszi esőzés, – be állanak a szüretek, – be áll valami svéd Marionett-es ’s az én Gaston-omat alig jő nézni 100 ember, – ez annyira megsértett, hogy másnapra utolsó fellépést hirdettek, ezen megütődik a közönség müvelt része s engem egyik követ által marasztal, én azonban nemcsak nem maradtam, hanem azzal tréfáltam meg őket, hogy utolsó játékom bementi árát pengőre emeltem ’s tegnap ott hagytam azon véghetlen szegény szellemű anyagias népet. […] ’S most indulandó vagyok a nyugtalanság és aggodalmas hányattatások legmagasabb fokára csigáztan, – kedves családomhoz. Pestről majd írok a történendőkről, én édes Miklósom, még mind beteg vagyok, sőt még hideglelés is ijesztget, ettől féltemben bort ittam s most gyuladásba akar jönni a (torkom? tüdőm?), de már nem tehetek róla, hazáig akármi történik is vele, ott lefekszem s fel sem kelek, míg ép nem leszek.”^[3]

Az 1840-es évek első felében Krizbay gondoskodott a kolozsvári református gimnáziumban tanuló Ákos megfelelő neveltetéséről és ruháztatásáról:

„Járt e a’ gyermekhez nevelő diák, nem tudom, ha igen, tudósíts, hogy díjját hasonlag elküldjem, azt is írd meg, miféle tartozásai vannak még fiamnak, például csizmadiának, szabónak stb. mert ha jól emlékezem, Sárosit megkértem, hogy ha a fiúnak ruhára leend szüksége, szíveskedjék hitelezni ollyat neki; de én tudom, hogy ti nem is hagytátok őt rongyoskodni, vagy öltözetfélében szükséget szenvedni. Mindenesetre úgy küldendem a pénzt, hogy téli ruhára is teljék neki belőle, mert a hidegek beállottak. Névszerint valami jó vastag olcsó posztóból csináltass neki nadrágot, rövid kaputot és kis gallér köpenyeget, vagy zekét. Sapka és csizma szintén szükségesek lesznek.”^[4]

Egressy pest-budai kapcsolatrendszeréről sokkal több forrás áll rendelkezésünkre, mivel a színész körül többségében olyanok jelennek meg, akik az irodalmi és kulturális élet neves alakjai. A különböző önelbeszélésekből az látszik, hogy a gyorsan fejlődő, akkoriban az ország egyetlen nagyvárosába települt értelmiségiek-művészek kapcsolattartása, az információk mozgása rendkívül intenzív. Eljárnak egymáshoz, rendszeresen rendeznek szűkebb körű, csak férfiakat invitáló pipás-boros estéket, de nagyobb szabású, családos összejöveteleket is. A szüretek, a névnapok, a közös kirándulások feleséggel, gyerekekkel, rokonsággal együtt a város kedvelt pihenőhelyeire rendszeres alkalmai voltak a társas életnek.

Egressy alapító tagja volt annak az írókból, színészekből, irodalom- és kultúrapártolókból álló társaskörnek, amely a Pesti Magyar Színház megnyitásától kezdve eleinte a Lamacs-féle vendéglőben, majd a Csiga vendéglőben tartotta összejöveteleit, s idővel egyesületi formában először Kör, irodalom és művészet barátainak egyesülete, majd Nemzeti Kör néven működött. Baróti Lajos szerint előadások után eleinte csak a színészek jártak össze: Egressy, Megyeri Károly, Lendvay Márton, Szentpétery Zsigmond és Fáncsy Lajos. Törzshelyük, a Lamacs vendéglő, a színház közvetlen közelében volt, a Károlyi-palotát határoló Magyar utcában.^[5] Itt csatlakoztak hozzájuk az írók, élükön Vörösmartyval, aki akadémikusként és az Athenaeum szerkesztőjeként szabadjeggyel látogathatta a Nemzeti Színházat. Miután a társaság kinőtte a Magyar utcai kisvendéglőt, székhelyüket a Sebestyén téren lévő Csiga vendéglő első emeleti különtermébe tették át. 1841-ben egyletté alakultak. A választmányi tagok között volt például Bajza József, Egressy Gábor, Eötvös József, Erdélyi János, Fogarassy János, Garay János, Henszlman Imre és Vörösmarty Mihály. A kör taglétszáma folyamatosan emelkedett, 1844-ben már kétszázötvennégy fő alkotta, túlnyomó többségük a pesti ellenzéki nemesség és a honorácior foglalkozások képviselőiből került ki, köztük „69 író (ezek közt 35 tagja a m. tudós társaságnak) és 29 művész”.^[6] Degré Alajos így emlékszik vissza a társaságra: „Többször néhányan – leginkább írójelöltek s kezdők – társainktól titokban elszakadva, a Csigához mentünk estelizni, hol egy nagyobb kerek asztal közelében iparkodtunk helyt foglalni. Aztán a kerek asztal is megnépesült; ott láttuk Vörösmartyt, Bajzát, Gaál Józsit, Kuthy Lajost, Egressy Gábort, Vajda Pétert. Dobogó szívvel hallgattuk, mikor egyik-másik megszólalt. És mit hallottunk? Vörösmarty elmondta, miként gyártja szivarait, hogy készíti a pezsgőt, s milyen jó töltött káposztát evett tegnap Döbrentei Gábornál. Egész más társalgást vártunk, azt hittük, irodalmi vagy tudományos vitát fogunk hallani. Csak úgy ámulva néztünk össze, hogy ezek a nagy szellemek is beszélnek oly tárgyakról, mik a közönséges emberek körébe valók.”^[7]

Egressyt szorosabb kapcsolat Vörösmarty Mihályhoz, Fáy Andráshoz, Kazinczy Gáborhoz, Petőfi Sándorhoz és egy ideig Vahot Imréhez fűzte. A Vörösmartyval, Fáyval, Petőfivel és Vahottal való barátságának rekonstruálása meglehetősen nehéz feladat, ugyanis két, azonos városban élő ember találkozásairól nem sok írott anyag marad, ráadásul az érintettek időszakos távolléteik során sem igen leveleztek egymással. A mások által írt naplók és emlékiratok nyilvánvalóan nem adhatnak részletes leírást a barátságukról, azt változatos dokumentumok (versek, színikritikák, Egressy családi levelei) segítségével lehet csak felfejteni.

Arról, hogy Egressy igaz barátnak őket tekintette, a törökországi emigrációból 1850. május 25-én Pesten lévő feleségéhez írt levele árulkodik talán a legjobban. A színészben az önkéntes száműzetés során felmerült, hogy az 1848–1849-es szabadságharcban való részvétele miatt talán sohasem térhet haza Magyarországra, ezért arra szánta rá magát, hogy családját kiköltözteti Törökországba. Több levélben is megírta, hogy Szentpétery Zsuzsanna az ingóságaik közül mit vigyen magával. Kért tőle többek között ruhákat, könyveket és a barátairól képeket: „Könyveim közül ezeket: Vörösmarty minden köteteit. Petöfi összes müveit egy kötetben. A’ német Shakspeart. Moliert. 8 kötet Theater Lexicont […]. A képeim közül Zsigát, Megyerit, Hubenaynét Vörösmartit, Petöfit Kazinczit […] fáy Andrást”.^[8]

Bártfay László naplója szerint Egressy az 1830-as évek végén és az 1840-es évek elején Vörösmarty szűkebb baráti köréhez tartozott. 1840. február 9-én például az író esti összejövetelt rendezett a lakásán, s Egressyn kívül meghívta Fáy Andrást, gróf Ráday Lászlót, Bugát Pált, Luczenbacher Jánost, Irinyi Józsefet, Erdélyi Jánost, Megyeri Károlyt, Garay Jánost, Tóth Lőrincet, Bártfay Lászlót, Gaál Józsefet, Bajza Józsefet és Schedel (később Toldy) Ferencet.^[9] 1841. április 11-én szintén Vörösmartynál Egressy együtt pipázott Vásárhelyi Pállal, Bajza Józseffel, Bártfayval és Toldyval.^[10]

Barátságuknak szakmai vetülete is volt, mindkettejük részéről. Vörösmarty az Athenaeum egyik színikritikusaként sokszor látta Egressyt színpadon. Már a színház nyitó előadása után megjegyezte róla, hogy játéka „különös érthetősége által kitünő”.^[11] Később ő írt Bánk bán alakításáról is, ami csak részben nyerte el tetszését, nem függetlenül attól, hogy magát a darabot is „Sok tekintetben hiányos ‘s némileg vad, de erővel teljes színmű”-nek^[12] tekintette. Hamletjét „kifejezéssel teljes ’s elejétől fogva érdekes”-nek^[13] minősítette, a legnagyobb elismerés pedig Eugène Scribe Egy pohár víz című darabjában (amelyet Egressy jutalomjátékául választott) Bolingbroke alakjáért járt színészbarátjának: Egressy és Laborfalvi Róza „játékaikat tulzás nélkül mesterinek lehet mondani”.^[14] De megjegyezte azt is, csakúgy, mint a többi színészről, ha úgy látta, hogy Egressy indiszponált vagy éppen bizonytalan a szövegtudása.

Egressy nemcsak olvasni szerette Vörösmarty verseit, hanem szavalni is. Tulajdonában volt a költő által neki ajándékozott A szent ember című költemény kéziratának tisztázata. Ezt a verset, a Szép Ilonkát, és a későbbit, A vén cigányt számos helyen előadta. De Vörösmartyhoz és költészetéhez való ragaszkodását leginkább az az 1864-ből fennmaradt papírdarab jelzi, amelyre agyvérzését követően, nehezen mozduló jobb kezével a Szózat első négy versszakát írta.^[15] Egressy 1864. június 20-án egy színházi előadás közben agyvérzést kapott, s a jobb keze, az írókeze lebénult. Ha nem is teljesen, de felépült, 1865-ben már képes volt az írásra, és a Nemzeti Színházban is vállalt fellépéseket. A szomorú napokat felidéző papírdarab megőrzésével talán azt akarta sugallni, hogy értelmiségiként és művészként szellemi erejébe kapaszkodva igyekezett legyőzni a testi bajt. Ez a beteg ember írásgyakorlásáról árulkodó cédula a recepció egy rejtett, ritkán érzékelhető fajtáját fedi fel: az irodalomnak, a versnek a személyiség rétegeibe való beépülését és terápiás erejét.

Fáy András és Egressy barátságának kezdete a várszínházi évekre tehető. Az író több szállal kötődött az intézményhez, 1833–1834-ben társigazgatója volt, és tagja annak az Akadémia berkein belül 1833-ban létrejött nyolctagú állandó játékszíni bizottságnak, amely a folyamatos drámabíráláson túl megkezdte a budai Várszínházban színre kerülő darabok stílusának és nyelvállapotának korszerűsítését is.^[16] De Fáy színműíróként is ismert volt, Régi pénzek, vagy: Az erdélyiek Magyarországban című vígjátéka a budai együttes repertorájának részét képezte. Egressyvel meglehetősen gyorsan összebarátkozhattak, ugyanis Fáy lett a keresztapja a színész második gyermekének, a Budán 1835. május 22‑én született Etelkának. Fáy figyelemmel kísérte Egressy színészi pályáját, de a többi családtag, különösen keresztlánya életét is. Egressy Etelkát az 1840‑es évek első felében ő íratta be Tóth Terézia lánynevelő intézetébe.^[17] Fáy és a felesége, Sziráki Zsuzsanna gyakran megvendégelte az Egressy családot, életük végéig összejártak, a két család szinte rokonként bánt egymással. Egressyék állandó vendégei voltak a Fáy által rendezett fóti szüreteknek és a november végi András-napi összejöveteleknek. Egressy a vidékről feleségének írt leveleiben gyakran megemlékezett róluk: „Fáy András urékat üdvözlöm”.^[18]

Kazinczy Gáborral, aki Kazinczy Ferenc rokona volt, Egressy már a Pesti Magyar Színház megnyitása után ismerkedhetett meg. Kazinczy csak egy rövid ideig, 1836 és 1838 között élt Pesten, utána Berettőn, majd a Miskolc környéki Bánfalván lakott. Évtizedekig tartó levelezésük első darabját 1838-ból ismerjük. Kazinczy azon fiatal radikális írók közé tartozott, akik úgy vélték, hogy a „színpad a »mozgalomliteratura« szószéke, a tömegekre hatás eszköze”, s ebből kifolyólag a Pesti Magyar Színháznak főként kortárs, a társadalmi osztálykonfliktusokat középpontba állító francia drámák fordítását, illetve politikai példázatképpen magyar történelmi tárgyú darabokat kellene játszania. Az Ifju Magyarország tagjai hozzá is kezdtek a műsorterv megvalósításához, maga Kazinczy fordításokkal foglalkozott. Egressy a barátja vezetésével 1837 őszén csoporttá szerveződött ifjú radikálisokkal drámabírálóként került kapcsolatba. Azt várták tőle, hogy korrigálja a fiatal szerzők darabjait színi hatás és színpadképesség tekintetében. Emellett megpróbálta a törekvéseiket a színházművészet gyakorlati megújításával is összekapcsolni: az 1830-as évek végén rendezőségre pályázott, ám rendezői megbízást először csak 1844-ben kapott.^[19] Kazinczy Gábor figyelt fel a Kisfaludy Társaságnak arra az 1838. február 6-án közzétett felhívására, amely a már pályán lévő színészek szakmai továbbképzése érdekében egy magyar nyelvű színészeti tankönyv elkészítésére ösztönzött. A pályázati kiírás szerint elvárás volt, hogy a pályamű tudományos igényű legyen, de alapvetően a gyakorlati felkészülést segítse: dramaturgiára, poétikára, nyelvre, szavalásra, jelmeztanra, szerepértelmezésekre, szerepalakításokra vonatkozó ismereteket egyaránt tartalmazzon. A szerzőknek szakirodalmi fogódzóként a következő munkákat ajánlották:

„1. Lessings Hamburgische Dramaturgie, 2. A. W. Schlegel’s Dramaturgische Vorlesungen, 3. Tiecks Dramaturgische Blaetter, 4. Fr. Schinks Dramaturgische Fragmente, 5. W. Cooke’s Grundsaetze d. dramaturgischen Kritik, 6. Wötzel, Theaterschule, 7. Thürnagel, Theorie der Schauspielkunst, 8. Engel’s Ideen zur Mimik, 9. Lebruns Handwörterbuch des Seelenmalerey, 10. Dorat: La déclamation théatrale, 11. Seckendorfs Vorlesungen über Declamation, 12. Spalart’s Versuch über die Costume der vorzüglichsten Völker.”

A pályamunkák elkészítésére kilenc hónapot adtak, a beküldési határidő 1838. november 20-a volt.^[20] Kazinczy Gábor úgy vélte, képes lenne a színészképzés elméleti téziseit megfogalmazni, a módszertani fejezet megírásában viszont Egressy segítségét kérte: „Nem volna jó a Kisfaludy-Társaság kérdésére felelnünk? Én a theoriát, Te a praxist?”^[21] A közös vállalkozásból ugyan nem lett semmi, de figyelemreméltó, hogy Egressyről már néhány hónappal a Pesti Magyar Színház megnyitása után nyilvánvalóvá volt, hogy a színészi mesterséghez tudatosan közelít, és a továbbfejlődést fontosnak tartja.

Kazinczy Gáborral Petőfi Sándor is jó viszonyban volt. 1847 júliusában meg is látogatta Sátoraljaújhelyen, majd együtt keresték fel Széphalmot, Kazinczy Ferenc egykori lakóhelyét. Kazinczy Gáborhoz című versében hős pályatársnak, lelke rokonának nevezi. Egressy mindkettejüknek jó barátja lett, de Petőfivel nem Kazinczy Gáboron keresztül ismerkedett meg, hanem Vahot Imre mutatta be őket egymásnak 1843 nyarán Pozsonyban.^[22] Egressy vendégszerepelni volt Fekete Gábor társulatánál, Petőfi pedig színészi állás reményében utazott az országgyűlés helyszínére. (Petőfi ugyanakkor már jóval korábbról tudhatta, hogy kicsoda Egressy Gábor, 1839 tavaszán ugyanis házi statisztaként két hónapot dolgozott a Pesti Magyar Színháznál.^[23])
Noha azt nem tudjuk, hogy mennyi időt töltöttek együtt, feltételezhető, hogy gyorsan megkedvelték egymást, Petőfi 1844-es pesti felköltözésétől kezdve ugyanis rendszeresen összejártak. Egressy Ákos úgy emlékszik, hogy Petőfi a nagyanyjánál, id. Szentpétery Zsigmondnénál étkezett kosztosként: „Petőfi igen kevés étkű volt. Levest, húst evett csupán; a többi ételt alig izlelte. De a töpörtyüs pogácsa kedvencz eledele volt, amit a nagymama kiváló izléssel tudott késziteni. Ily alkalommal tovább is elidőzött az asztalnál. Az asztali szomszédjával: atyámmal, rendesen valamely tervbenlevő, vagy már kész műve felől referált, tanácskozott. Csaknem mindennap előhozakodott kedvencz témájával: Shakspere-rel, vagy ennek egy-egy alkotásával, melyet atyám éppen tanulmányozott.”^[24] Petőfi Egressy egész családját ismerte, 1845 júliusában például együtt kirándultak Visegrádra; 1847 januárjában pedig Egressy Etelke címmel verset írt a színész lányáról.

A költő a Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként szabadjegyet kapott a Nemzeti Színházba, s bár állandó színikritikussá nem válhatott, mert ezt a rovatot a szerkesztő, Vahot Imre tartotta fenn magának, 1844 júliusában mégis megjelenhetett tőle néhány rövid színházi témájú tárca, amelyeket –ő– jeggyel szignózott.^[25] Egressy barátságának köszönhetően életében egyszer felléphetett a Nemzeti Színházban. A színész 1844. október 12-én esedékes jutalomjátékában, Szigligeti Ede Szökött katona című népszínművében Gémesi nótárius intrikusszerepét alakíthatta.^[26] A színész iránti elismerését, rajongását egy versben és később egy színikritikában örökítette meg. Feltehetően Egressy 1844. augusztus 7-i Macbeth-beli fellépése után írta az Egressy Gáborhoz című verset.^[27]

 

Megénekellek!… de te lész oka,
Ha énekem tán szabadon nem szárnyal:
Lerészegítéd szomjas lelkemet
Művészetednek édes italával.

[…]

S mindekkorig te el nem csüggedél,
A zsibbadásnak terhe nem lepett meg,
Hogy ily kevés, ily kétes bére van
Sok átvirrasztott, puszta éjjelednek.
De nem, jutalmad nem fog elmaradni!
Megtisztuland az érzet és az ész,
És eljövend a méltánylás idője,
Midőn mindnyájunknak kedvence lész.

 

Egressy játéka máskor is nagy hatással volt rá, III. Richárd-beli alakításáról írt színikritikája mestermű. A színész szerepfelfogásáról nagyon részletes, minden árnyalatra figyelő kritikát írt, amelynek érzékenységéhez bizonyosan hozzájárult saját korábbi színészi tapasztalata is. Ha összeolvassuk a szöveget azzal, amit Egressy később A szinészet könyvében III. Richárdról ír, észrevehetjük azokat a sajátosságokat, amelyek színházspecifikus látásmódjáról tanúskodnak. Petőfi két momentumot emel ki Egressy játékából: III. Richárd kétarcúságát és az álommonológot. Egressy az 1866-ban megjelent A szinészet könyvében éppen Az álom, A képmutatás és az Egyénités című fejezetekben hozza példának III. Richárdot. Petőfi a darabot 1847-ben láthatta először a Nemzeti Színházban; Pesten ekkor játszották másodszor. (Először 1843-ban, Lendvay Márton főszereplésével adták).

Petőfi: „Rettenetes arc apró mosolygó szemeivel s nagy éhes szájával. […] Valóságos anakonda-nézés, mely odaédesgeti a madarat a kígyó torkába. […] S ez csak az arc és a néma mosoly; hát mikor nevet, milyen nem-emberi hang ez! mintha rozsdás ajtó csikorogna vagy mintha tigris köszörülné gégéjét […]. Beszéde töredezett, szaggatott, egyenként dobálja ki a szavakat […].”^[28]

Egressy: „A képmutatás abban áll, hogy az ember valódi érzelmét, mely szavával ellenkezik, eltitkolja, s azt, a mit kivülről mutat, őszintének, valódinak adja ki. […] A vigyázatlan pillanatokban a szót meg fogják hazudtolni a szemek és az ajkak. […] III. Richárd hangjából és mozgásából a szenvedély egész erejének kell szóllani, hogy Annát rábeszélhesse és megnyerhesse; és ezen nyilatkozásnak a tiszta és mély valóságtól mégis különböznie kell.”^[29]

A párhuzam elsősorban nem azért érdekes, mert Petőfi felismeri, hogy a képmutatás megjelenítésében az arcjáték kulcsfontosságú, s megállapítja, hogy a tekintetnek már egymagában jeleznie kell a színlelést, amit a nevetés és a megszólalás csak fokozhat, hanem mert a metaforákkal pontosan érzékelteti, felidézhetővé teszi Egressy mimikáját. Egressy a tankönyvben éppen ezekre a mozzanatokra helyezi a hangsúlyt, vagyis a szemek, az ajkak, a testbeszéd és a megszólalás összjátékát tekinti fontosnak. Az álommonológ a darab egyik sarkpontja. Dramaturgiailag érthető Petőfi választása, hiszen a jelenet kitüntetett helyen van, látványos előadásmódot igényel.

Petőfi: „Kiváncsi voltam az utósó felvonásnak azon jelenésére, melyben Richárd a szellemek megjelenése után álmából fölriad; […] Egressy […] amint az ágyból fölugrott, elesett s néhány lépésnyire csúszott, s belekapaszkodott egy székbe, mintha az élőlény lett volna, mely őt ótalmazza. Itt félig fekve mondta vagy inkább suttogta el a magánybeszédet el- elfagyó lélekzettel.”^[30]

Egressy: „[A visio] lehet egy borzasztó lelki viharnak utórezgése is. Ilyen a III. Richard jelenete, álma után. […] Van […] bizonyos álomszerü állapot, midőn a lélek, emlékeibe annyira elsüllyedt, hogy magát és környezetét elfeledi, s egyedül tárgyával foglalkozván, ébren látszik álmodni. […] Ilyenkor a test helyzete azt fejezze ki, hogy az ember egészen magába merült, eszmélete befelé fordult. […] Ilyenkor a beszédben bizonyos sötét alaphang vonul végig […].”^[31]

Petőfi a vizualitás érzékeltetésével írja le mindazt, amit Egressy az álommal, a vízióval kapcsolatban definiál. Lépésről lépésre felidézi a jelenetet, az általa tébolygással, botorkálással jelzett képsor Egressy megfogalmazásában az önuralom elvesztésével, az öntudatlan állapottal azonos, a félig fekve mondott monológ A szinészet könyvében a magával meghasonlott lélek testhelyzete, a suttogás pedig az a sötét alaphang, amely az álomszerűséget sugallja. A két példából kiderül: Petőfi nem pusztán véleményt mond az előadásról, hanem a tudatosan átgondolt színészi játékot kommentálja az olvasóközönségnek. Egyetlen színikritika alapján természetesen nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de mivel Petőfi 1839-ben, majd későbbi pesti tartózkodásai alatt a legkülönfélébb szerepekben látta Egressyt fellépni,^[32] valószínű, hogy kritikája korábbi benyomásainak nyomát is viseli, és nemcsak barátja színészi habitusát ismerte nagyon jól, hanem pontosan tudta azt is, hogy melyik színpadi gesztus mit jelent.

A színjátszás révén kötött barátságot Egressy Vahot Imrével is, aki a Nemzeti Színházzal drámaíróként és a drámabíráló bizottság tagjaként került közelebbi kapcsolatba. Noha a magyar irodalom- és drámatörténetben egyetlen színműve sem kanonizálódott, saját korában az ismert(ebb) színpadi szerzők közé tartozott, több mint húsz éven át, 1838 és 1860 között írt drámákat.^[33] Egressyvel valószínűleg az 1830-as évek vége felé ismerkedett meg, Vahot tagja volt annak a radikális ifjú írókból álló csoportosulásnak, amelyet Kazinczy Gábor fogott össze. 1843 őszén Pozsonyban látjuk őket együtt: Egressy az országgyűlés ideje alatt vendégszerepelt Fekete Gábor társulatánál, Vahot pedig a Pesti Hirlap levelezője volt. A színész feleségének írott leveléből kiderül, hogy meglehetősen jóban voltak, Egressy Vahot Országgyűlési szállás című vígjátékát jutalomjátékának választotta: „Vachot Imre barátomnál vagyunk Szentpétery Zsigával vacsorán; ma adtuk az Imre darabját, az Országgyülési Szállást, igen nagy publicum előtt, és igen nagy tetszéssel; úgy egyeztem Feketével, hogy két ízben adom jutalomjátékomat, hogy neki is legyen haszna, mert igen nyomorultul vannak szegények. A’ mai elöadás jövedelmének fele jutalom játékom vólt, az az felében, és 150 forint jutott reám, − ugyan ezen darabot vagy Zsiga, vagy én fogjuk jutalom játékunknak adni.”^[34] Vahot innentől kezdve folyamatosan szívességeket kért Egressytől, rendezői és színészi mivoltában egyaránt többször is megkeresi. Egyfelől valamiféle lektorként tekintett rá, véleményezésre küldte neki darabjait, másfelől műveinek főszerepeit ajánlgatta neki, azzal a hátsó szándékkal, hogy a színész segítségével majd kedvezőbb helyzetbe kerül a Nemzeti Színháznál, például darabjait bérletszünetben játsszák és hosszabb ideig repertoáron tartják. Egressynek egy 1853-ban írott leveléből úgy tűnik, barátságuk az 1850-es évek elejére már eléggé megromlott, mert a színész nem hajlott arra, hogy baráti alapon egyengesse Vahot darabjainak útját, mikor azokat színi hatás tekintetében nem látta megfelelőnek: „Vahottal tudod hogy nem a legjobb lábon állunk, az az haragszik rám, hogy már vagy két darabját nem fogadtam el”.^[35] Nem tudjuk, hogy Egressy pontosan melyik Vahot-darabokról ír, de egy későbbi példa azt mutatja, hogy a visszautasítás nem egyszeri eset volt:

„Miután Zács nemzetség czimü drámámat az uj kidolgozás szerint egy év lefolyása alatt sem akartad színre hozni, ha csakugyan nincs kedved a leghálásabb szerepek egyikéhez (Zács Bódog), – szíveskedjél a kéziratot emberem által visszaküldeni, hogy Molnárnak [Molnár Györgynek, a Budai Népszínház igazgatójának] adhassam át. […] Hejh Gábor, roszúl, méltatlanúl bántok ti velem s adja isten hogy meg ne bánjátok valamikor azt, a mit már sok idő óta cselekesztek velem.”^[36]

A vitás helyzetek ellenére Vahot történelmi tárgyú darabjainak előadásához igényt tartott a színész segítségére, és hiúságának hízelegve főszerepeket ajánlott neki: „Kelemen László szerepe, melyet neked szántam, és Moór Anna szerepe a legfényesebb bravour-szerepek”.^[37] A Mária királyné című történeti drámában a nápolyi király, Durazzói Károly szerepe a csalétek, mondván: „mindennapi tehetség nem bírja meg”.^[38] A Mária királyné esetében Egressy volt a rendező is. Vahot megpróbálta irányítani: a szereposztásra nemcsak javaslatot tett, hanem elvárta, hogy a rendező tájékoztassa, ha azt nem minden pontján fogadja el: „A szerepkiosztási ajánlatomat ide mellékelve küldöm, s ha egészben vagy részben nem helyeslenéd, szíveskedjél megtenni reá észrevételedet”.^[39] A Nemzeti Színház törvénykönyve szerint a végleges szereposztás egyértelműen az igazgató döntésén múlt, a rendező neki, és nem a szerzőnek tartozott felelősséggel.^[40] A dramaturgiai változtatások, rövidítések elvégzése szintén a rendező feladata volt, de Vahot abban is részt akart venni:

„A darab rövidítését a te jó tapintatodra bízom; a mi álló és vacsoráló szinházi közönségünk nincs disponálva a hosszu darabok végighallgatására. – A bírálók kivánata szerint Mária szájában mind azon kifejezést, mely anyja irányában élesen sértő gyermeki tiszteletlenséget árulna el, bizton ki lehet hagyni. Károly meggyilkoltatását a historiai tény daczára is oda lehet módosítani, hogy az a lovagias, bátor ifju Forgács részéről ne orgyilkos módjára történjék, hanem nyiltan, kihívólag, habár ehhez nincs sok idő, mert Károly kisérete csakhamar védelmére kél a királynak. Mind ez gyorsan történhetik s igy a censurán is könnyebben átmegy. E dolgok módosítása egy két tollvonásba kerül, – s mikor időd lesz reá, együtt eszközölhetjük.”^[41]

Vahot időnként nagyon tolakodó és erőszakos viselkedése miatt a kettejük között lévő barátság idővel teherré vált Egressy számára, s bár valamelyest igyekezett az író segítségére lenni a későbbi években is, nem vállalkozott arra, hogy előnyöket szerezzen neki a Nemzeti Színháznál.

*

Egressy Gábor pályáján a Nemzeti Színházhoz kötődik színészi játékának megújítása, szerepköreinek bővülése, és hivatástudatának megerősödése is. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményei és az utána következő „rendszerváltás” azonban megtörte a tárgyalt tíz év alatt felépített karrierjét. Nemzeti színházbeli állását és legjobb barátait is elvesztette. Az 1848–1849-es szabadságharcban folyamatosan, többféle feladatot is ellátva vett részt. 1848 nyarán az óbecsei táborban tartózkodott, október 15. és december 14. között pedig az Országos Honvédelmi Bizottmány megbízásából népfelkelési biztos volt. 1849. április elejétől május 1-ig a Felvidék védelme érdekében felállított irreguláris haderő borsodi osztályának vezérkapitánya lett. Július 1-jén Erdély felé indult, augusztus 23-án már az akkor török fennhatóság alatt lévő Vecserován volt, ezzel elkezdődött egy évig tartó emigrációja. 1850 áprilisától június 10-ig Belgrádban, majd utána utazó családjával június 25-től augusztus közepéig Konstantinápolyban élt. A törökországi emigrációban kapcsolatba került az osztrák titkosrendőrség ügynökével, Zerffi Gusztávval és a bécsi titkosrendőrség délkelet-európai szervezetének vezetőjével, Gabriel Jasmagyval. A rendelkezésre álló forrásokból úgy tűnik, nem volt fizetett besúgó, és nem tudjuk, hogy pontosan milyen és mennyi információt adott. A két konfidenstől közreműködéséért cserébe életútjának egyengetését kérte: segítsék a Belgrádba utána utazó családjával való kapcsolatfelvételt, szerezzenek számukra útlevelet a hazautazáshoz, valamint biztosítsák osztrák feletteseiket a jószolgálatairól. A család 1850. szeptember 12-én érkezett vissza Pestre. Egressy 1851 augusztusában kegyelmet kapott, de eltiltották a színészi pályától, s ezzel azt a létalapot vesztette el, amelyre korábban családja megélhetését alapozta. 1851-ben kiadta Egressy Gábor törökországi naplója 1849–1850 című kötetét, elsősorban anyagi gondjai enyhítésének céljából. Közel ötéves kényszerszünet után, 1854 májusától léphetett újra színpadra, de rendszeresen még csak vidéken szerepelhetett, Pesten csak alkalmi fellépőként alkalmazhatták. 1855 áprilisától kapott újra szerződést a Nemzeti Színházban.^[42]

Szűkebb baráti köréből csak Fáy András és Kazinczy Gábor maradt meg. Vörösmarty a szőlősi (világosi) fegyverletétel után egy ideig bujdosott, s bár rá nem terjedt ki a bosszú folyamata, Pesten semmi esély nem mutatkozott korábbi életútjának folytatására. 1850 nyarán a családjával együtt előbb a Fejér megyei Szentivánpusztára, majd 1853-ban Nyékre költözött.^[43] A gazdálkodásból megélni igyekvő költő Egressyvel a szabadságharc után talán már csak egyszer, 1854 júniusában találkozott. A színész Székesfehérváron vendégszerepelt, s vele volt lánya, Etelka is. A feleségének írt levele szerint a közelben lakó Vörösmarty „be üzent ide Nyékröl, hogy hazamenöben őt látogassuk meg: tehát édes, Szombaton alkalmasint nála maradunk, és csak Vasárnap estvére fogunk haza érhetni.”^[44]

Petőfivel 1849 júliusában még találkozott Erdélyben. Amikor az Egressy család az 1850-es évek első felében a korban rendkívül divatos asztaltáncoltatással foglalatoskodott, Petőfi szellemét is megidézték. „Társalgásaik” közül az egyik alkalmat Egressy Ákos a költőről írott visszaemlékezésében is megörökítette:

„Birtokomban vannak atyám némely följegyzései, a Petőfi szellemével folytatott tárgyalásról. […] A kérdések és feleletek folyama alatt, folyvást a nővérem ujjai voltak a kisasztalra föltéve.

Etel kérdezi: Ki az a szellem, amelyik nekem felelni akar?

Szellem feleli: Petőfi. […]

Atyám kérdezi Petőfi szellemét: Találsz-e örömet abban a fölfedezésben, hogy veled beszélhetünk?

Petőfi szelleme feleli: Oh igen! Nagy örömömet találom abban, ha veletek társaloghatom. […]

Atyám: Ki volt utólszor veled pajtásaid közül?

Petőfi: Én mással nem voltam, mint veled utólszor, Gábor.”^[45]

 

Lilla Szalisznyó: Gábor Egressy and the National Theatre
Professional Issues and Friendly Relations (Part 2)

Focusing on the figure of Gábor Egressy, one of the most renowned actors at the National Theatre, the first part of Lilla Szalisznyó’s study in the previous issue showed how, under what conditions, and in what system the actors were working in the country’s number one theatre between 1837 and 1848. Important documents were published about the challenges and difficulties Egressy had to face in order to ensure his professional development and self-education. The second part of the essay discusses Egressy’s circle of acquaintances and personal connections, showing also the widespread and intensive system of contacts between radical intellectuals, writers and artists in the 1840s. The reader is informed that poet Mihály Vörösmarty (1800–1855) was Egressy’s close friend, praising his acting in his theatre criticism several times; and so were András Fáy (1786–1864), known for his drama critiques and plays; Gábor Kazinczy (1818–1864), a radical young intellectual who considered the stage as the foremost pulpit of his time; as well as Imre Vahot (1820–1879), who expected Egressy to recognize him as a playwright. The intellectual kinship of the actor-director with the young genius, poet Sándor Petőfi (1823–1849), who also tried himself in acting, is illustrated by two articles on the same subject: Petőfi’s praise for Egressy’s portrayal of Richard III is collated with an extract from the Színészet Könyve (Book of Acting) where Egressy, the author of this textbook, analyzes the same character. Finally, the most difficult years of Gábor Egressy’s acting career after the fall of the War of Independence are briefly considered.

(2021. március 15.)