Népi hit és Istentapasztalat

Az idén januárban száz éve született Erdélyi Zsuzsanna (1921–2015) a magyar néprajztudomány kimagasló alakja. Az ő nevéhez fűződik a Kárpát-medence magyarsága által a legutóbbi időkig megőrzött orális hagyomány, az archaikus népi imádság műfajának a feltárása, funkciójának meghatározása, európai összefüggéseinek, eredet-történeti kérdéseinek vizsgálata. Sok ezer ima és ének birtokában bebizonyította, hogy ez a műfaj nálunk a késő középkor vallásos költészetének két kiemelkedő ágazatához, a passió-epikához és a Máriasiralom-lírához kötődik, de őrzi a szent színjátszás nyomait is. Kutatásai igazolták, hogy az addig nem létezőnek vagy elveszettnek tekintett vallásos közlíra nálunk is magas szinten virágzott, jóllehet, erről csak néhány szórványemlékünk tanúskodik. Noha történelmünk viszontagságai kulturális értékeinknek nagy részét elpusztították, a közösségi emlékezet általa feltárt és dokumentált szövegei közkinccsé tették a régi idők azon értékeit, amelyeket szerencsésebb országokban az írásbeliség mentett át a későbbi évszázadokra.^[1]

 

Előadásom során nem kutatott műfajaim valamiféle filológiai kérdésével foglalkozom, hanem a vallásos népi gondolkodás és lelkiség területére hívom hallgatóim. Mondanivalóm, amelyet lazán fogalmaz meg a referátum címe, nagyon is belesimul konferenciánk témakörébe. Belesimul Isten népének jövőjéről való töprengéseinkbe, a „quo vadis, Domine?” időtlen s kétségektől sem mentes, mégis bizakodó gondolatsorába. A kérdés – quo vadis? – előre mutat, már az új évezredre irányul. Újabb század, újabb ezer esztendő közeli és távoli hitbéli valóságának lehetséges alakulásait, tudattartalmait, megjelenési formáit fürkészné, ha rendelkezne váteszi képességekkel. Ilyesmikkel nem nagyon rendelkezhet egy ennyire kiszámíthatatlan, ködös horizontú korban, mint a 20. század vége. Egyet birtokolhat, egy különleges tájékozódási képességet, a hit nyújtotta „látás” adottságát. Ehhez a fényt a krisztusi világosság lélekmélyi sugárzása kelti. Kelti oly erővel, amely a még oly ködös horizonton is áthatol, s netán újabb ezer év távlatát vetíti elénk. Ezer évvel ezelőtt a vizslató tekintetekbe ütköző szemhatár még komorabb volt. Gézának és Istvánnak elég oka lehetett a búsongásra. Népe keletről kiszakadt, nyugatba még nem szervesült. Múltja gyászos, jövője bizonytalan. Atya és fia ráéreztek a fennmaradás zálogára, a kereszténységre, annak előrelendítő és megtartó erejére. Útjelzőként Isten igéjét választották, s elkezdték élni, éltetni azt az eszmerendszert, amely századok sodrásában, megpróbáltatásos időszakaiban is a felszínen tudta tartani a beléje kapaszkodókat. (S eszünkbe jut Mt 8,23–27 verse a háborgó tengerről, a halálra rémült tanítványokról s a közben nyugodtan alvó Jézusról. „Mit féltek, óh, kicsinyhitűek?” – csodálkozott rájuk felébresztett Mesterük. Ezt a bibliai jelenetet ezer esztendő során gyakran fölidézhették eleink is, és mi is, hiszen sorsunk hajójáról sokszor elmondhattuk: „… elborítják vala a hullámok.” Ám azt is hozzátehettük, hogy „…fölkelvén, megdorgálá a szeleket és a tengert, és lőn nagy csöndesség.”)

István tehát önmaga és népe számára egyetlen jövőbéli létalapnak a krisztusi biztonságot tekintette a Kárpát-medencében eltöltött száz esztendő tapasztalata, sokszor keserves tapasztalata tanulságaként.

E ténynek nemcsak múltbéli vonzata van. Nemcsak a 10. század nyugtalan történelme, szertelen életvitele sajtolta ki Gézából és Istvánból a fölismerést: az addig járt út rossz irányba vezet. Vonatkoztathatjuk ezt a 20. századra is. Sokszor tűnik úgy, hogy e két évszázad rajzolata sok vonásában egyezik. Szinte mindegy, ez egyezés mögött a történelemnek az eseményei milyen néven jelennek meg könyveinkben. A pusztulás nyomorúságát keltik képzetünkben függetlenül attól, hogy Merseburg és Augsburg nevét halljuk, vagy az Isonzo és a Don-kanyar szörnyűségeit látjuk.

Szinte mindegy, hogy a hét gyászmagyar csonka-bonka alakja botorkál-e elénk alig kivehető messzeségből, vagy a II. hadosztály sok ezer kifagyott katonája támolyog-e haza ötvenöt év elérhető közelségéből. Sorjáztathatnám a képeket mind napjainkig, a megcsonkított ország torz rajzáig, a Fertő mocsarain átvergődő ötvenhatosokig, vagy a tizenéveseink soraiból kidőlő önpusztítókig… A nép történeti tudatában akkor is, most is, a vér, a gyász, a könny jegye jelenik meg. De megjelenik az ésszerűség kikényszerítette váltás szükségessége, a járható út keresése-fölismerése. István megkeresztelésével egyértelművé vált, hogy melyik ez az út. Most ismét azon tépelődünk, hogy miképpen biztosíthatnánk a magyarságnak újabb ezer évet itt a Kárpát-medencében, ebben a fölfordult, értékvesztő világban. Hogy láthatnánk előre ezer, vagy akár száz, de még tíz esztendő alakulását is? Látjuk – ha hátranézünk – történelmi előkép példánkat az első ezredév-váltás rettegéses korszakából. István döntése Krisztus fényét gyújtotta föl. Eléggé világít még ahhoz, hogy ne vesztegessük útkereső toporgással az időnket, s ne bátortalanodjunk el. Ránk szállhat még a Szentlélek pünkösdi kegyelme „… tüzes nyelveknek szólása, úgy mint szeleknek zúgása…”, hogy erősítse a mi szívünket is, mint egykoron az apostolokét.

Ilyen egyszerű a döntés. Nehezebb a megvalósítás. Mi most azért vagyunk itt, hogy ennek módozatait mérlegeljük és hogy szembesüljünk a már-már létünket fenyegető haszonelvűség mértékével, vagyis, hogy kivédhessük az életet támadó erőket Istennek életet védő törvényeivel, pontosabban azok érvényesítésével. Itt és most. Hát – nem lesz könnyű. Itt és most.

Kérdésünk: quo vadis?… előre mutat, az új évezredre irányul. A válaszadás, a magatartás, a cselekvés mikéntje nem nélkülözheti azonban a múlt, a hagyományokban is jelentkező megélt valóság ismeretét. A múlt tényei, adott esetben fényei a jövőre is kihatnak. Befolyásolhatják stratégiánkat, a magyarság megmaradása, netán fölemelkedése érdekében kívánatos tennivalókat. A történeti múlt része a vallás, s azon belül a népi vallásosság lefedte hitélet. Sokféleképpen emlegetik: népi jámborság/kegyesség, népi/laikus katolicizmus, profán kereszténység. A népi vallásosság, bár a hivatalos vallástól-vallásosságtól nem független, mégis önarcú szellemi világ. Ebben nem annyira a gondolati elemek, a teológiai, elméleti kérdések hangsúlyosak, hanem az érzelmi összetevők nyomulnak előre. Kiváltói azon vallási személyek, akik, mivel természetfölötti erővel rendelkeznek, az élet gondjaiban, a lét feltételeinek biztosításában közreműködhetnek, s még a mindenható Atyaistenhez is közvetíthetnek. Erre a szerepre elsősorban Szűz Mária hivatott, akinek istenanyai méltóságából eredendően négy kiváltsága van, köztük az advocata, azaz a szószóló, közbenjáró. Segíthetik még a létküzdelmet egyes szentek, nemcsak az egyház jeles szentjei, vagy úgynevezett segítő szentjei, „paraszt” szentjei (Donát, Dömötör, Izidor, Orbán, Simon-Juda, Vendel), hanem egy-egy nép hagyományának kitüntetett alakjai, s főleg a Mediterráneumban heves érzelmeket kiváltó kultikus hősei. Ezek az érzelmek negatív irányba is hathatnak. Nem könnyű, különösen a déli népek életében, aktív szerepet játszó szentnek lenni. Haragot, indulatot is gerjeszthetnek, ha valamilyen oknál fogva nem tudnak az elvárásoknak megfelelni, a hő kérést teljesíteni, például esőt hozni. Ilyenkor a kegyvesztettség, netán büntetés sem marad el.

Sajátságos történeti fejlődésénél fogva a népi vallásosság összetettebb, ellentmondásosabb, kevésbé áttekinthető, alig követhető messzeségben eredvén, nyersebben szinkretikus, mint művelt társa. Sűrítménye ugyanis a hagyományos hitelemeknek, történelmi, szociális, érzelmi összetevőknek, előző hitrendszerekből lepárolt folklorisztikus mozzanatoknak. Mindezek a már eleve szinkretikus kereszténység akkulturáló hatására ötvöződtek különös egységgé, nehezen mozdítható szellemi tömbbé. Ezt ugyan magával görgeti – miként magát a népet is – a történelem, időszaki jegyeit is rajta hagyja, de a tudós elemzők nem nagyon tudnak mit kezdeni vele. Rendszerbe alig foglalhatják, összefüggéseiben esetlegesen vizsgálhatják. A paraszti kultúra e „lomhasága” feltehetően a természet, a vegetáció rendjével, a nappálya meghatározott menetével, életszabályozó egyenletes ritmusával lehet összefüggésben, s velejárója a földközeli létformának. Az adott kötöttségek továbbiakat keltenek: ragaszkodást kialakult szokásaikhoz, megszerzett értékeikhez, elődeik mintegy megszentelt örökségéhez. E konzervativizmusnak sokat köszönhetünk. Köszönhetjük például a népi vallásosság múltra vonatkozó információit, szinkretizáló mivoltjából eredő forrásértékét. Hírt kapunk a nép spirituális állományának sokrétűségéből, a mágikus és a misztikus elemek nehezen szétfejthető szövevényéről. Tudósítást lélekmélyi hiedelmekről, mitikus kódokról, érzelmi függőségekről, sőt még az úgynevezett kettős optikáról is, a nép e sajátságos látásmódjáról, amely valós életével összefonódott hitélete eredményes működtetését szolgálja. A földre lehozza, a saját környezetébe helyezi az égi világot, és a transzcendenciába vetíti ki a földi világot. A belső szintek e gyakori váltásában emberközelbe kerül, popularizálódik az égi szféra és szakralizálódik a földi valóság. Ez utóbbi végül is Jézus kettős természetéből eleve adódik. Az istenszülő, de emberi lény Mária fia a betlehemi istállóban emberként jött a világra, de magában hordozván az isteni princípiumot is, szakralizálhatta környezetét. Érthető, hogy a népi vallásos élmény középpontjában az ember-Krisztus áll, és anyja, Mária. A boldog anya, ölében a rongyos istállóban született Kisdedjézus, és a fájdalmas anya, ölében a keresztről levett halott Krisztus. Mária életmozzanatai s Jézus emberi valójának megközelíthető, elérhető bizonyosságai a népben örökké visszhangzó tények: saját sorsának égi másai, ezzel csillagfényű megszentelt, adott esetben elviselhető történései.

A népi vallásosságban minden belső telítettség, könnyes lelkiség, eget súroló spiritualitás mellett – vagy hátterében – fölsejlik a pragmatikum és a praktikum. Fölsejlik a szent eszköztár nyers képzete, egyszersmind múltbéli eredőhelye. Mindez a népi imádságműfaj történeti és összehasonlító kutatása során derült ki, elsősorban a Vatikáni Könyvtár nyújtotta gazdag nemzetközi anyag jóvoltából. Már a gyűjtési szakaszban is föltűnt a hasznos, a hathatós, az erős, a jó, az üdvös/üdvösséges jelzős szerkezet az imádságok megnevezésénél, függetlenül nemzetiségi hovatartozásuktól. Az alkalmazott jelző nyilvánvalóan a szerzett népi tapasztalat eredménye – véltem én. Aztán fölbukkant a középkori írott szövegekben is a 12–15. századból. A Krisztus szenvedését, halálát fölidéző imádságok indító/záró soraiban megjelenik az elmondásért járó, várható haszon fogalma. Ez lehet számszerűsített is: három, tizenhat, netán számlálhatatlan, mint a tenger kövecse: „dry Nütze, sehscehen Nütze… vnzallich ist als das grien an dem mere”^[2] sőt lehet „erdeme welhetetlen es bwczwya merhetetlen”^[3] s megjelenik a jó fogalma is: „guot gebette, gonde gebett”^[4] „sok iozag”^[5] s hátterében a latin oratio bona,^[6] amiképpen a haszon s hatásos/hathatós tudata sem az égből pottyant le: oratio valde utilis, – „oracio valde vtilis”,^[7] s „haec oratio múltúm est efficax.”^[8] így aztán imádságainknak is megvan „haznalhatossaga es erdemes woltha”^[9] ahogy az Érsekújvári-kódex tudtunkra adja 1530–31-ből, vagy még halmozva is az 1531-es Thewrewk-kódex: „idwesseghes, zerelmethes, gyenyerwseghes, aheytatos esyghen haznalatos zeep ymaczaagh.”^[10] Láthatjuk, hogy a népi imádságokra oly jellemző záradék mentáltörténeti előzménye az írott emlékekben is megtalálható, hasonlóan megtalálható a Passió-dráma igényelte megfelelő lelkiség kívánalma pl. az olaszoknál: cum devocione, cum divocione, cum gran/bona divocione,^[11] a németeknél: mit andaht, mit gantzer andacht, von rechtem hertzen^[12] fordul elő leggyakrabban. Nálunk mondható aheytatossaggal,^[13] terden alwan aheytatoson,^[14] naponkeeth alazatos ees aythathos ziwel,^[15] tevredelmes zyuel,^[16] aytatossagal es zeretettel… Es zyweben hordozya^[17] az fezyleth elet terden alua ayetatossagwal.^[18] A latin cum devotione,^[19] devote^[20] meghatározás kiteljesedhet triginta diebus devote^[21] vagy devote quotidie^[22] és flexis genibus devote^[23] ajánlással is, amint ezt az előző magyar példáknál is láttuk.

Feltehetően a hivatalos vallásosságtól sem volt mentes az istenes haszonelvűség gondolata, amiképpen ezt a pápai kiváltság: búcsúbűnbocsánat engedélyezésének egyre terjedő gyakorlata jelzi. Már a nemzeti nyelvű szent irodalomban korainak mondható 1281-es Bolognai-kódexben találkozhatunk az Innocenzo, Zoane, Gregorio, Clemente, sőt messer san Grigorio (Ince, János, Gergely, Kelemen, Szent Gergely) nevű pápákkal,^[24] akik több évi, napi búcsút, bűnbocsánatot engedélyeznek-adnak. Az ő „perdonanza”-ik viszonylag szűkösnek tűnnek a mi 16. század eleji kódexeink nagyvonalúságához képest. Talán ez már a reneszánsz hatása lenne? Mindenesetre az ő három, hét, kilenc évi, kétszáznyolcvan napi búcsúikhoz képest nálunk: „Ez ymaczagoth zerzette Ianos papa:myndennek ky aheytatossaggal mongya ezer eztendey bwczvt engedeth”^[25] – olvassuk a Thewrewk-kódexben 1531-ből, vagy az 1516-os Gömöry-kódexben ezt: „Innocencius papa ez Imadsagert engedet keth ezer eztendei buchut.”^[26] S a Peer-kodex /1526/ egyik imájában: „Eńńye bolcha wagyon: ez ide ala walo ymadsagnak: hwzon neegh ezer estendeye walaky megh olwassa.”^[27] S nem volt idegen e korban a Jézust szeretőknek ígért „igon nag zenth ayandekoc”^[28] ténye sem. Ezeket a nép nem szigorúan hegyi beszéd vonzataként értelmezte, ahogyan kódexünk jelzi. Az egyház sem, amint erről mind a latin, mind pedig az Európa-szerte elterjedt nemzeti nyelvű imádságok feliratai, ajánlásai és záradékai vallanak. A Krisztus megváltó-engesztelő áldozatára emlékezőket, Mária anyai fájdalmát átélőket éppen úgy megillette a kegyes haszon, mint a „bodogok az lelki zegenek…”^[29] soraiba tartozókat az égi jutalom.

Mindezek tudatában és a meglehetősen bonyolult kor valóságának ismeretében kell értelmeznünk a búcsú, a bűnbocsánat kérdésének nem könnyen követhető alakulását s túlfejlődésével járó visszásságait. A búcsú a bűnért járó ideiglenes büntetés elengedése. Összefügg az egyház bűnbocsátó és büntetést elengedő hatalmával, amelyet a pápa gyakorolhat. Idővel bizonyos jótettek elvégzéséhez, mintegy elnyerése feltételéhez kötődött mennyiségi és időbeli vonzataival együtt. Ilyen jótettek, érdemszerző cselekedetek lehettek szentföldi utak, kultuszhelyek, ereklyék fölkeresése, alamizsnálkodás, egyes szövegek, énekek, imádságok elmondása és még sok minden, ami a vallás személyi és tárgyi állományával lehet kapcsolatos. A benne lévő kegyelmi lehetőségekkel a középkor vége felé visszaéltek, jó alapot szolgáltatva az egyházellenességnek, a lassan kibontakozó lutheri magatartásnak, összességében a protestantizmusnak.

Mindenesetre az európai és hazai szövegemlékek jól mutatják ennek a sokat vitatott-értelmezett pápai kiváltságnak és járulékos áhítatformáinak gyakorlatát s az ezt éltető kor szellemiségét. Annyit azonban hozzá kell tennünk, hogy az imádságok ajánlásaiban, felirataiban (Überschrift, Rubriken), vagy záradékaiban (chiusura) szereplő pápák személye s uralkodási ideje nem mindig kor- és szövegfüggő. Más szóval egy-egy szöveg keletkezési ideje és a hozzá kapcsolódó búcsú kegyelme nem föltétlen a szóban forgó pápához köthető. A kegyes szemlélet szabadon lebegteti őket az időben, főleg, ha egy-egy névnek – miképpen gyakori – sok viselője van, s nagy a tekintélye, mint például Gergely (Nagy Szent Gergely 590–604) vagy Ince (III. Ince 1198–1216). így lóg a történeti időben I. Anasztázius pápa is (398–401), aki az uralkodása előtti évben elhunyt Szent Ambrus passióimádságának elmondásáért 500 napi búcsút engedélyezett.^[30] III. Gergely (731–741) már annyi napi búcsút helyezett kilátásba, amennyi Jézusnak elszenvedett sebei voltak „… quot erant vulnera in corpore Jesu tempore passionis ejus…”.^[31] Nagy Szent Gergely (590–604) is gyakran szerepel záradékokban „maximae indulgentiae…”^[32] amelyeket több pápa is megerősített, illetve engedélyezett. Hogy ezek kik voltak, s mennyire mutatkoztak nagylelkűeknek, azt kódexeinkből megtudjuk: „Wala ky ez heeth ymaczagot meg olwassa terden alwan az fezwleth elewth, Annak zenth Gerghel papa Calixtus, Es Syxtus papa engettenec hwzon nyolcz ezer ezendeytlen /!/ Es harmycz hat napyglan walo bwczwth byne boczanatyara.”^[33] Ez olyan fontos volt, hogy nemcsak a Thewrewk-kódex (1531) tudatja, hanem a Lobkowitz-, (1514), a Pozsonyi-, (1520), és a Peer-kodex (1526) is.^[34] Hogy ezekben az elnyerhető búcsú mennyisége változik, például huszonnégyezer, vagy harminckétezer esztendő, az a leíró/másoló fráter/diák számlájára írható, netán a másolt szöveg jelzésére. Mégsem a fent említett pápáktól tudjuk meg, hogy mennyi búcsút nyert Jézus elszenvedett sebei száma szerint. A magyar szöveg csak utal a tényre: „ez ymaczagoth Benedek papa zerzette kynek mondasara anńe bwczwt engedet myn(d)th wrwnk iesusnak zent sebey yo hyttel.”^[35] Hogy hányadik Benedek és mennyi a sebek száma, arról a svájci Sarnenből való 1380-as kódex gyönyörű passió-imádságának záradékából értesülünk. A napok számát az 1334–1342 között uralkodó XII. Benedek pontosította és 5242-ben állapította meg: „Benedictus der zwelfte Babst machte dis gebett, vnd gab allen den, die es mit gantzer andacht, vnd mit riuwe vnd bichte sprechent da ünsers herren fronlicham gegenwürtig ist in der messe, als vil tag Aplas, als ünser herre Yhesus Cristus wunden durch ünser willen hat gelitten. Der warent fünf Tuseng zwei hundert vnd zwo vnd vierzig wunden.”^[36] Az ima elmondásáért tehát 5242 napi búcsú jár. A mi 1516-os Gömöry-, vagy az 1532-es Kriza-kódexünkben e szám 5465,^[37] immár Szent Brigitta (1303–1373) imádságai alapján, akinek maga Krisztus mondta meg. A népi imádságokban ez a szám 5475-re változik.^[38] Ezekben nemcsak a sebek számát idézik, hanem nyers realizmussal szinte tételesen sorolják föl, mi mindent követtek el Jézussal. Érdekessége miatt idézzük: 102 csapást szenvedett a zsidóktól. Harmincszor verték pofon. Annás házában hétszer esett a földre. Fején, karjain és mellén harminc ütést kapott. Vállain is harmincat. Hajánál fogva harmincszor húzták. Szakállánál fogva harmincháromszor vonták. Ezerhatszázhetvenhatszor ostorozták meg. A töviskorona ezer sebet ejtett a fején. A kereszten három hegyes tövis járta át fejét. Orcáját harminchétszer köpték le. Testén ötezer-négyszázhetvenöt seb volt. Ötszáznyolcvan vitéz fogta el. Harminchárom hóhér kínozta. Hárman vezették megkötözve. Vércsöppjei száma harmincezer-négyszázharminc volt, s azon kívül „halálosképpen taszíttattál, hogy a kereszttel fődre estél…”

Figyelemreméltó ezen különös imádságnak a záradéka: „Valaki mindennap hét Miatyánkot, annyi Üdvözletét és Hiszekegyistent elmond, mindaddig, míg Jézus vércseppjeinek száma kitelik, szenvedésének, halálának tisztességére, a következő búcsúkat nyeri meg. Először: bűneinek teljes bocsánatát, másodszor: ha még minekelőtt az idő vagy az esztendő végződne, számba veszem, mintha az egész időt kitöltötte volna, harmadszor: a szent mártírokhoz fogom hasonlítani, mintha érettem és az én igaz hitemért vérét ontotta volna, negyedszer: halála óráján a lelkét az őrző angyal által – mondá Jézus – mennyekbe vitetem…. Ez a jelenés Jeruzsálemben találtatott a szent koporsóba, aki magával hordozza, ellenségei és a gonosz lélek nem árthat neki. Hirtelen haláltól megszabadul, ki magánál hordozza, annak harmadnappal halála előtt megjelenik a Boldogságos Szűz Mária.” E szöveget, amelyet egy bukovinai asszonytól gyűjtöttem, megtaláltam még a Felvidéken (Nagyczétényben), de a máriapócsi búcsún is egy Napkorból való görögkatolikus asszonytól, aki különös kántáló hangon adta elő. Bálint Sándor középkori misztikusok látomásaira és ferences ihletésre vezeti vissza ez adatokat. Népi terjedését ponyvairodalmi hatással magyarázza.^[39] A birtokomban lévő, Pongrácz Eszter szerkesztette Aranykorona ének- és imádságoskönyv 1719 és 1902 között számtalan kiadást ért meg. Nagyon népszerű volt. Ez az imádság az én múlt század eleji köteteimben a 238–239. oldalakon található. A későbbiekből kihagyták. Meglehet, hogy a hitbéli racionalizmus rostáján hullt ki, mint sok minden ez időben. Persze, az úgynevezett búcsús imádságok számbeli túlzásai sem általánosíthatóak. Vannak adataink az ellenkezőjére is. Egy 14. századi francia imádság csak húsz napi búcsút/bűnbocsánatot ígér, még ha naponta is mondják el: „… qe ceste oreisun chescuns jour dirra / Vint jours de pardoun en avera…”.^[40] Nem következtethetünk a középkor sok ezer évet/napot biztosító búcsúira a népi gyakorlatban fönnmaradt hazai imádságok záradékaiból sem. Ezekben a hívőknek meg kellett elégedniük a szerény száz napi búcsúval, de előfordul, hogy mindössze héttel: „…Krisztus Urunk azt mondja: / Aki ezt az imádságot este reggel elmondja / Száz napi búcsút nyer…”,^[41] illetve: „…Aki ezt az imádságot elmondja / Hét napi búcsút nyer…”^[42]

Akár szűken adagolnak imádságaink a középkori kegyelmi bőségből, akár nagylelkűbben mérik a várható szent hasznot, jelzik rokoníthatóságukat a korabeli európai szellemi áramlatokkal és azok irodalmi lecsapódásaival. Jelzik jelenlétünket a ferences szellemiség kiváltotta s határokon átívelő áhitatformákban s azokhoz fűződő köznyelvi „volgare” költői gyakorlatban, a kor úgynevezett lángoló vallásosságában. Ezen szövegeknek irodalom- és művelődéstörténeti szempontból nézve alig mérhető a jelentőségük, a magyar kultúrának tett szolgálatuk. Ez – a valóban csak – a közelmúltban föltárt, eddig jobbára rejtekező új költői ágazat a népi költés legrégibb műfajai körébe sorolható. Hírt ad az összehasonlító kutatás adatai alapján – melyekből föntebb valamennyit bemutattunk – a késő középkor nemzeti nyelvű, eleddig szinte emlék nélküli időszakáról. Ezzel bizonyítja az élőszavas népi kultúra, azaz a szóbeliség forrás és informatív szerepét. Képes az úgynevezett betűkultúra történelmi sors okozta veszteségeinek rekonstruálására, szűkös írott emlékeink kiegészítésére. Az irodalomtörténet eleddig joggal beszélt csak szórványemlékekről, a nemzeti nyelvű irodalom egynéhány véletlenül megmaradt alkotásáról. Ezek gyér sorában az Ómagyar Mária-siralom, amely maga is csak töredéke a hosszú Planctus ante nescia-sequentia-nak, bizonyítja az Árpád-kor magas szellemi szintjét, és tanúsítja egy Európa-szerte virágzó műfaj, a Mária-siralom hazai művelését. E bizonyságtételben mellé szegődik a Mária-költészet másik jeles, bár szintén csak töredékes emléke, a Königsbergi-töredék, amely az Anjou-korból nem a fájdalmas, hanem az istenszülő boldog anyát mutatja be. Népi imádságaink ezen emlék nélküli kornak a képét változtatják meg, s irodalomtörténeti értékelését módosítják. Sok tízezernyi szöveg birtokában ez alkalommal is rögzíthetjük kutatásunk summázatát: Magyarországon a szóbeliség mentette át a késő középkor nemzeti nyelvű szakrális irodalom műfajainak emlékeit, amelyeket szerencsésebb országokban az írásbeliség, azaz a bőségben megmaradt kódexek őriznek. Ez a megállapítás valójában nemcsak ránk vonatkozik, hanem a velünk azonos történelmi sorsot átélt kárpát-medencei népekre is. (A népi imádság műfajjal kapcsolatban lásd a 38. jegyzetet.)

Amíg a népi imádságok Európa-szerte fönntartották a középkori gondolkodás stiláris formákba kövült emlékét,^[43] addig a tridenti zsinat szelleme már túllépett rajta. A vallási konzervativizmusra jó példa éppen ezen népi imádságaink záradékai hordozta információ, amely élő anyagból, így a 20. század utolsó harmadából előkerülve, jelzett sok száz éves vallási fölfogást s kötődő áhitatmozzanatokat, mindezt – nyugodtan mondhatjuk – megrendítő életszerűséggel. A késő középkori „magis ad lacrimas attendentes quam ad verba”^[44] – „inkább a könnyekre, semmint a szavakra/értelemre törekedjünk” – magatartás bújik elő annyi száz év rejtekezése után. A nemzedéki átörökítés a passió-imádságok, Mária-siralmak szövegi állományát éppen úgy átmentette, mint a tudati s érzelmi tartalmait s mimikus jegyeit. Öregeink sajátos imádság-pózai, sírós-könnyes előadásmódja, arckifejezései a távoli elődök képét vetíti elénk, akik megtanulták szerte Európában, hogy aki úgy tudta fölidézni Krisztus Urunk szenvedését, hogy „a könny elöntötte szemét, az ebből eredő haszna olyan nagy és – miként a tenger kövecse – megszámlálhatatlan”, azaz „…das im der trân, in sin ovge kumt, der nutz der im da von kumt, der ist also gros, das er allen sinnen vnzallich ist als das grien an dem mêre.”^[45]

S most, hagyva az aprólékos filológiát – mely végül is nem öncélú, mivel a népi hitélet forrásvidékére vet pillantást –, nézzük, hogyan jutottam el eddig, ilyen gondolatok megfogalmazásáig, és a népi vallásosság hátterében rejlő mentális-pszichés elemek szemrevételezéséig. Más szóval, hogyan léptem be a nép gondolati és érzelmi körébe, egy kevéssé ismert zárt világ úgynevezett diszkrét szférájába. Visszatekintve hosszú gyűjtői tevékenységemre, nem várt fordulatok eredményeként szinte egyik percről a másikra történt, hogy ráléptem erre a kiaknázatlan és sok tanulsággal szolgáló területre, amely eladdig a gyűjtők érdeklődését nem keltette föl. Eladdig az enyémet se nagyon.

A szakrális néphagyomány archaikus költői rétegeinek a felszínre hozása-vizsgálata köztudottan filológiai munka. Bőven adott tennivalót, mert e hagyomány interdiszciplináris jellege miatt több tudományág volt érintett: az irodalom- és művelődéstörténeten, nyelvészeten át a folklórig, a művészet- és zenetörténetig. Lévén azonban szó vallási tudathoz kapcsolódó szellemi örökségről, érdekelt volt még a vallástudomány több ágazata, talán leginkább a lélektan s a mentáltörténet. Kutatott műfajaim: népi imádságok, Mária-líra/epika föltárása, majd eredet és történeti kérdéseinek tisztázása során, úgy tetszett, nem elég immár az eddigi gyűjtői gyakorlat, azaz a szövegekre és a kapcsolatos funkciókra való összpontosítás. Meg kellene jobban nézni azt a hátteret, azokat a tudati-lelki mozgatókat, amelyek a középkor felfokozott vallásosságának lassan folklorizálódó emlékeit nemzedékről nemzedékre juttathatták el korunkig. S nemcsak szövegi állományának részeit, roncsait, hanem a kötődő gondolati és érzelmi együtthatókat is megőrizték.

Hogy minderről számot adhassak, körül kellett néznem a lélek belső tartományaiban, amelyekbe kevés embernek engedtek bepillantást, ha egyáltalán engedtek. A félelem és a kényszerű alakoskodás azon éveiben a konyhában ültették le az idegent. Ilyen idegen volt első percben a gyűjtő is, a magnóval fölszerelt városi. Aztán ahogy telt az idő, oldódott a bizalmatlanság, s hogy, hogy nem, kinyílott a tiszta szoba ajtaja, s előmerészkedtek a szent sarok glóriás kincsei, a népi hitélet féltve őrzött kegytárgyai. Kevés embernek nyílott ki ez az ajtó. A nép radarja jól működött. A legtöbb betérő a konyhaasztalnál tovább nem jutott, nemhogy a kékpalástos Máriácskáig vitték volna léptei. Esetemben a szezám kulcsa az imádságműfaj lehetett. S talán természetes vallásosságom s a nép számára olyan kedves „különös” szövegek ismerete. Már a legelső alkalommal, azaz a nagyberényi pénteki imádságnak^[46] a rögzítésekor tudtam, hogy itt nemcsak egy addig soha nem hallott költészet alkotását őrzöm meg az időben, hanem beúsztatom a nagyberényi szőlőhegy házikójába az ősök csapatát, s velük együtt egy letűnt, archaikus világ gondolati formáit, hitképzeteit, amelyek a 98 évével, bár friss szellemével itt felejtett Rozi néniben még éltek s hatottak. Úgy tetszett, mintha addigi megszokott adatközlői habitusából kilépve visszacsúszott volna a nemzedéki menetbe. Rozi néni ugyanis, amint elkezdte édesanyjától tanult imádságát, amelyet „kicsi leánykoromtu fogva szokom” kiegészítéssel zárt, átalakult. Tenyerét gótikusan hegyesre formált ujjakkal illesztette össze, s hozta fel álláig. Megroggyant, teljesen magába süppedt. Elrejtőzött, mintha a sámáni nagy utat járná, vagy a misztikusok raptusait élné végig. Egészen más ember lett, mint önmaga előző mása, akinél egy egész napot, sőt éjszakát töltöttem a szokott egyházi népénekek, szokásköltészeti emlékek gyűjtésével. Örült jelenlétemnek, boldog volt, hogy adhatott, s hogy magáról szólhatott.^[47] Áradt belőle a múlt a profanum és a sacrum különös keverékével, az égi s a földi összemosásával s nem ismert hitbéli rezervátumaival. Elmenőben voltam már, amikor közölte, hogy megint eszébe jutott valami, de hosszú. Bár sietnem kellett, mert vártak rám mások is, előszedtem masinám és – megszületett a csoda. Rozi néni, miközben önmaga is átlényegült, kitárt előttem egy új világot, a Pais Dezső meghatározása szerinti terra incognita-t, incognita spiritualia-t.^[48] Föllebbentette az archaikus népi imádság sok-sokszáz éves hagyományáról a leplet, s ezzel a népköltészet új műfaját hozta el nekünk. Enélkül, e hosszú pénteki imádság – valójában balladisztikus tömörítésű passió-ima – nélkül nem lennénk sok tízezer szöveg birtokosa, nem kerültek volna elő a magyar középkor napjainkig szinte ismeretlen, és csak a szóbeliségben megőrzött emlékei, a passió-epika és a Mária-siralom-líra bujkáló töredékei. Felejthetetlen marad a perc s a mód, ahogy ez a dramatikus jellegű imádság előkerült. Ahogy az idő burka lefejtődött egy lélekről, s az időtlenség képzetét keltve mondotta el, élte át a fiát kereső anya érzéseit, majd találkozását a végre megtalált fiúval, Jézussal. Ebben a percben sűrítve jelent meg az élet, a történelem. E perc varázsa hatott.

Babos Jánosnéval, azaz az imádságműfajjal való szembesülés különös élménye és légköre késztetett arra, hogy ne csak a gyűjtendő anyagra figyeljek, hanem magával az anyagot szolgáltató emberrel, az úgynevezett adatközlővel is foglalkozzam, s vele bensőségesebb kapcsolatot alakítsak ki.

Addigi, immár tizenötéves gyűjtőmunkám során nem szenteltem különös figyelmet a faggatott János bácsik, Kati nénik belső világának. Néprajzi munkám Lajtha László gyűjtő csoportjában kezdtem el. Történeti népzenét kutattunk mind az instrumentális, mind a vokális hagyományban, azaz öreg prímások memóriáját nyüstöltük és öreg énesek szent énekeit rögzítettük. Kikérdeztük a gyűjtött szövegekhez fűződő funkcióról s lehető mozzanatairól. A szokásleírást aprólékosan részleteztettük, majd végezetül szociális körülményeit is számba vettük. Az úgynevezett mélyinterjú igénye nálam még Lajtha László halála (1963) után sem jelentkezett, amikor is munkáját folytatva s módszereit éltetve dolgoztunk. Jelentkezett viszont, mondhatnám robbanásszerűen, a Babos Jánosnéval történt nagyberényi találkozás következményeként. Mintha az új anyag belépése, tartalmi és érzelmi vonzatai, gesztus és mimikus jegyei új gyűjtési módozatokat is követeltek volna maguknak. Ez időtől fogva nemcsak a gyűjtés volt elsődleges célom, vagyis az emlékezetben őrzött szellemi javak felszínre hozása, hanem annak a fönt említett mentális és pszichés háttérnek a megismerése is, amelynek a népi imádságok középkorig visszamenő szent gyakorlatát köszönhetjük. Érthetően váltak hangsúlyossá a firtató miértek és a hogyanok az egyre nagyobb számban előkerülő imádságok nyomában föltörő múlttal együtt.^[49] Az egyéni funkcióban megnyilatkozó közösségi magatartás, gondolkodásmód és érzésvilág tárult föl kérdéseim nyomán, azaz a keresett háttér, amely „felelős” e sajátságos középkori/népi áhitatforma fönnmaradásáért, sőt még telítettségi szintjének, hőfokának megőrzéséért is.

Mindezen múltszondázás közben óhatatlanul föltárult a jelen is. A megnyílt emberek nemcsak a „volt” gazdagságát idézték, a jelen nehézségeit is kezdték szóba hozni. Óvatosan, nehezen oldva a félelem béklyóit, iszákjuk mélyéről előszedegették gondjaikat, lelkük kódusságát. Szóltam arról, hogy a népi vallásosság sok mindenről vall, így adott történelmi helyzet kiváltotta külső és belső jelenségekről, hatásokról. Az ötvenes–hetvenes évek néprajzosa olyan korban élt, amely a vallásos embert hasadtlelkűségre kényszerítette. Az ok egyszerű: egymást kioltó, egymással teljesen ellentétes eszmerendszereket kellett elfogadhatóvá, megélhetővé tenni. Egymáshoz kellett passzítani a marxista ideológia alapozta valóságot és a történelmi örökséget jelentő keresztény hagyományt. Önmagából kilépve kellett tájékozódni egy ilyen útvesztőben, majd a valóság részeseként kellett eleget tenni a hatalom és a vallás széttartó, kettős követelményének. Nézni kívülről, látni belülről önmagát és az országot. E számomra izgató helyzettel foglalkoztam egyik tanulmányomban: Modern szinkretizmus címmel,^[50] amelynek témája a fent mondottakból következik, azaz, hogy hogyan egyezteti egy mélyen vallásos közösség – például a palócság – a jelen Magyarországában a két sui generis antagonisztikus eszmerendszert. Hogyan teremti meg magában a rendet, az életviteléhez szükséges belső harmóniát. A „jelen Magyarországa” alatt természetesen a kádári időszak jelenét értem. A kérdésre a választ maga a nép adta meg, differenciáltan fölmutatva a lehetséges modus vivendiket, a belső nyugalmat szolgáló – önáltató? – megoldásokat. Kialakításuk nem volt könnyű, főleg nem az egyházat-klérust támadó, hamis, gyűlölködő propaganda hatására. Nem is mindig sikerült/sikerülhetett, mivel az akkori valóság is a vallás ellen fújta a passzát szelet.

A marxista-kommunista államban a nép megtalálta a számításait. Megélhetése biztosítva volt, anyagilag fejlődött, tollasodott: házai át/fölépítésével, komfortjával, televíziójával, s már-már Trabantjával modernebb életvitelre tért át. Sokszor úgy érezte, magasabb szintre, mint a grízestésztás, sámlis, sakkozó Kádár, akinek szerény életvitele és a tömegekkel való azonosulási képessége elégedett derűvel töltötte meg a magyar halandót. A kádári igénytelenség elfedte a kormányzat vadászházas, luxusüdülős kiváltságait, „úri” passzióit. Ez utóbbiak nem jutottak el a nép tudatáig. Vagy ha mégis hírt szerzett róluk, negatív jelet nem tett eléjük. A saját tornácán álló, az onnét körülnéző ember elégedettségével csak legyintett: hadd szórakozzanak, ők is emberek, nekik is kell a pihenés. Az eszébe se jutott, hogy saját magának is kellene a pihenés, mert kezdte érezni a szívét, az ízületeit, s bár fáradékonyabb lett, egyre többet vállalt. Vállalt, mert lehetett. A pénz ott kínálta magát az orra előtt: a gyár mellett a háztáji, a háztáji mellett a melléküzemág, az ilyen-olyan-amolyan szektorok, melyeknek semmi közük nem volt a természet, az élet ritmusához, a munka, a pihenés, a feltöltődés szükségszerű változásához. Nem véletlen, hogy a testi jelek mellett az ősök is beintettek, különösen a vasárnapi harangszókor, amely kapálás, vagy éppen cementkeverés mellett találta őt. Ilyenkor az öreg szülék, nanókák rózsafüzéres, litániás sora megállt előtte. Csak állt és nézett. Tekintetükben összezsugorodott a kétszintes ház, s fölmagasodott a kereszt. A múlt kezdte ostromolni a jelent, kezdte támadni a szerzés elégültségét, kezdte megbolygatni az elanyagiasodott ember nyugalmát. A hagyomány szorítása fojtogatta, még a péteri árulás képét is fölvetette. Egyik palóc asszonyom így jellemezte helyzetüket: „régen korgott a gyomrunk, de tele volt a lelkünk. Ma tele van a gyomrunk, de korog a lelkünk.”^[51] Az új életvitel bűntudatot ébresztett a mélyen vallásos szülők, nagyszülők utódaiban. A TV-nézés miatt elmaradt hosszú esti imádkozások, a túlhajtott munka miatt elmaradt templomba menetelek, a kimerülés alapozta veszekedések kikezdték a lelket… A kádári kommunizmus kettőssége, kettős látása nagy tehertétel volt a hagyományaiban keresztény, de életformájában materialista magyarnak. Végül is, az örökölt, a zsigereket átjáró értékek kerültek szembe a jelen harsányan tálalt, erőszakosan ajánlott, kikövetelt értékeivel. Mindez léleknyomorítással járt, hasadtlelkűséget, belső tisztátalanságot, összességében szofisztikus életérzést eredményezett.

A népi vallásosság eladdig zárva tartott régióit, amennyire lehetett, bejártam. Sajnálatos, hogy tudván tudott hatalmas kutatási terület föltérképezése-föltárása egy ember feladata maradt. Többször kértem segítséget és tettem ajánlatot munkacsoport kialakítására. Mindhiába. Egyszer már-már majdnem összejött egy jócskán fiatalokból álló team, de valamin mindig fönnakadt. A szűklátókörűség, vagy a marxista görcsök? Ki tudja? Nagy kár.

Bizony nagy kár, mert a nevezett évtizedekben egyedülálló történeti helyzetnek volt részese a magyar falu társadalma, főképpen annak vallásos tagjai. A vallásszociológiai kutatás hatalmas lehetőségeket szalajtott el. A magyar nép gyorsütemű életformaváltást, vele együtt szemléletváltást élt át. E folyamat alatt csökkent a vallásosok száma. Mégis maradtak sokan, akik a múlt hitbéli állapotait őrizték magukban. Tették akár szűk háztáji keretben, tisztaszobák otthoni áhítatain vagy a turizmus fedőnév alatt befizetett búcsújárásokon.^[52] (Szinte mulatságos volt látni, ahogy a máriagyüdi búcsússereg ebéd után sietve cihelődött föl, hogy még Harkányba is eljussanak egy gyors fürdésre, netán csak lábáztatásra. A menetlevélen ugyanis ez esetben a neves fürdőhely volt az úti cél, amelynek a megtett kilométerekben is mutatkoznia kellett. Egyszerűbb volt a helyzet például az esztergomi Szent Adalbert búcsú esetében – április 23. –, mivel itt a szent cél és a föltüntetett világi útirány egy helyen van. Nyugodtan lehet imádkozni, énekelni, az indulásig bőven van idő múzeumokra, kő- és képtárakra…)

Fontos lett volna országos szinten a különböző zártabb-nyitottabb közösségeken belül is követni, hogy miképpen alakítja az embert a jelen valósága – igénye? –, s hogy hogyan idomul hozzá – ha tud. Kevés korszak kutatóinak jutott osztályrészül az, ami nekünk: történelmi változások gyors váltásainak nyomába szegődhettünk volna, s láthattuk volna, miképpen jeleníti meg, s mily sűrítve kapja mindazt egy nép, amit rendes körülmények között oldottabban, lassabban kapna. Tudtam, hogy szaporázni kellett volna lépteinket, hogy az elszaladó évek el ne ragadják előlünk az élő vizsgálati anyagot, az in vivo vizsgálati lehetőséget. Hogy ez mennyire így van, azt most, a váratlanul bekövetkezett politikai fordulat során látjuk. Az immár elúszott alkalmakban. Biztos ugyanis, hogy sok, nemrég még érvényes valós kérdéskört ma már – retrospektíve – szemügyre venni nem lehet. Csak a megélt jelen közvetlensége, a perc hitelessége kiváltotta gondolatok közvetítik a lélek, az agy tartalmait. A hic et nunc ténye. S ez? fuit. Amit a bamba kor elszalasztott, annak már bottal sem üthetni nyomát.

A népi lelkiségkutatást, a mentális háttér áttekintését eredetileg kiegészítő anyagnak terveztem. Úgy véltem, hogy a készülő nagy Mária-monográfia énekei alá helyezem jegyzetek formájában. Azonban ez a népi imádságok közlésénél jól bevált gyakorlat, úgy tűnt, túlparcellázza mondanivalóm, s szerkesztési aránytalanságokat eredményez. Ekkor kezdtem a már nyert adatokat kiegészíteni, s kitágítani a történelmi jelen irányába, mely jelen a vallás világába és a vallásosok életébe is közvetve vagy közvetlenül behatolt és torzulásokat okozott.

Az egyes témakörök, amelyek a tapasztalatok alapján szinte maguktól formálódtak ki bennem, jól tagolták a nép belső régióit, lefedték valóságát. Kérdések és válaszok sorjáztak egymás után. Az előbbieket a helyzet ismerete adta számba, az utóbbiakat a helyzet megítélése eredményezte. Módszerem egyszerű volt: elvegyülés, megfigyelés, oldottabb beszélgetések s rákérdezés, a velünk született fontossági tudat s az ebből eredő közlési vágynak a megindítása. Ez agyonhallgatásra ítélt/ítéltetett témák nyomán óhatatlanul jelentkezik. Följegyzéseim mutatják, hogy háttérbe kényszerített, de elevenbe vágó témák, besűrűsödött gondolati tömbök feszítik az agyat, s csak az alkalomra várnak, hogy kigördülhessenek belőle. Ilyen alkalom egy, a vallási néprajz titkait fürkésző jámbor „tanárnéni” látogatása, aki magatartásával kiváltja – mert ő is adja – a szép szót, a jó szót, a szeretetet, az érdeklődést. Megindítja a szavakat és velük együtt a nehézkes gondolatokat. Ami ilyenkor szakadozottan, vontatva, majd fölgyorsulva előkerül, az széles ívű mentáltörténeti háttér, amely a közösség spirituális állománya forrásvidékét sejteti-rejti, egyszersmind a közösséget kifejező egyénnek a jelen szorításáról is árulkodó belső rajzát is adja. Az emlékezés, a képzettársítás kötetlenségében meglehetősen szövevényes rajzú összképet nyerünk, a tegnapok és a ma kesze-kusza jegyeivel. Megmutatkozik a kétezer éves, egyes elemeiben még régebbi hagyományokat magába ötvöző kereszténység és a néhány évtizedes, legföljebb másfélszáz éves materializmusból táplálkozó magyar szocializmus fura komplexitása. Amit csináltam, izgalmas kísérletnek szántam, nem is annyira bejáratott szociológiai módszerek alkalmazásával – például kérdőíves személytelen, rideg fölméréssel –, inkább a magam elképzelésére az én–te kapcsolat élőszavas közvetlenségével, netán fűtöttségével. Közösségi terepszemlének éppen úgy tekintettem, mint az egyén szondázásának.

Sokrétű tudatanyag jött felszínre. Ebben éppen úgy benne van a Boldogasszony nevében és igéjével végzett gyógyítás időtlen öntőimáinak, varázsigéinek hittel vallott haszna, mint a nagycsütörtök éjjeli mosdás, lóúsztatás, amely a víz katartikus erejéhez kötött ősi rítusok emlékét idézi. Benne van a tisztaszobák Mária-oltára, jeruzsálemi olvasója, (zs)oltárkönyve, vagy a régiséges „istóriák” öreg szüléktől öröklött szakadozott lapjai. Benne vannak a látomások, a jelenések, az égiekkel való beszélgetések, sokszor „elrejtőzések” révületes állapotai, kozmogóniai elképzelések mitikus nyomai, a kiimádkozott, előre megtudott halálórák ideje, a holtakkal való találkozások élményei. S benne vannak a hatalom erőfitogtatásai, kezdeti brutalitásai kiváltotta létfélelmek, majd a kialakuló alakoskodások, félrevezetések, a titokban kötött házasságok és keresztelések, a hitoktatás konfliktusai, családi viszályai, a lélek mindennapi megjelenési formáját öltő álságos magatartás. Azontúl még sok minden: a pénztárcában hordott Mária-érem, a Trabant kesztyűtartójába dugott rózsafüzér, vagy a Mária álma-imádság, Mária kettős, égi-földi anyasága, a megbomlott belső egyensúlyt fönntartó fölfokozott kultusza, a Mária-költészet alanyi műfajainak lélektani szerepe, serkentő-tompító hatása, s a búcsújárások VOLÁN-buszos realitásai, a kegytemplomok égnek szaladó tornyai, az égieket keresők imádságai, énekei… Valójában ezekben a vallomásokban sok minden benne van: egy vajúdó korszak visszahúzó-előrelendítő erőinek taszigálásától szédülő, múlt-béklyózta, jövő-vonzotta embere, a magyar falu vallásos közösségeinek tántorgása, kínlódása.

Röviden érintem, mely témakörök formálódtak ki bennem a sok éves faggatózás során, s melyek tűntek a nép számára érzékeny kérdéseknek, mondhatnám neuralgikus pontoknak. Sokszor gondoltam arra, hogyha sikerült volna a tervezett kis munkacsoportot létrehozni, vagy legalább is egy valódi, lehetőleg vallás(os) szociológussal együtt dolgozni, most rendelkezésünkre állna a hetvenes évek falujának társadalmi ábrázolata, s nem egy – ahogy a helyzet éppen hozta-adta – kérdezgetés, léleknyitogató próbálkozás gyűjtési mellékterméke.

Végül is a cél mindig a kutatott műfajok gyűjtő-föltáró tevékenysége volt. Nagy tempójú, izzadságos munka, melynek során nem mindig akadt lehetőség és idő a még olyan fontos belső régiók bejárására, az adatközlők kedvem szerinti önmagukba nézésére. Azzal kell megelégednünk, ami van, ami több a semminél, sokkal több a kevésnél, de nem annyi, amennyi lehetett volna, ha…

A leginkább körbejárt kérdéscsoportok:

– a hit, a vallás belső szükséglet, biztonságérzet, erőforrás

– Mária égi anya, szeretet-lélekmeleg, védelem, menedék, a búcsújárás motivációja, igénye

– erkölcs, értékrend, munka, becsület

– fiatalság hite, vallásossága, erkölcse, jövője

– öregség, periferiális helyzet, kiszolgáltatottság, lelki terhek, magány

– elvilágiasodás, úgynevezett szekularizációs folyamatok

– konzumszemlélet, elsivárosodás, értékválság, pénzfetisizmus

– a hatalomhoz való viszony, bizalmatlanság, félelem, kettős játék

– az uralkodó ideológia és a hit-vallás nyomásában egyeztetési törekvések valamiféle nyugalom megteremtése céljából

– paraszti misztika, menekülés a valóságból, túlkompenzált valóság (?)

Munkám folyamán számtalan téma-vonzotta kérdés jött elő. Érthetően, mert vizsgálván a népi vallásosság helyzetét, meghatározóit, széles körben igyekeztem láttatni az egyént s a közösséget. Láttatni a szent hagyomány szöveg- és gesztusanyagával, a hagyománymentés átvevő-megtartó-átadó hármas ritmusával, a köröttes rétegek igenlő-tagadó hozzáállásával. Szó esett továbbá a vallási élet alanyi, tárgyi, szellemi, anyagi feltételeiről, ezen feltételeknek a fejlődés-visszafejlődés okozta módosulásáról, a belső társadalmi mozgások előidézte változásokról, kisközösségek, család föllazulásáról, a falu és a város közötti migrációs jelenségek, az erőltetett indusztrializáció kiváltotta sűrűsödési és ritkulási pontokról és még sok mindenről, amely nevezett időszak történetének vonzataként jelen volt. Sajnos nem volt jelen a kívánt mértékben, amiképpen már szóltam róla, a kutatói programok listáján, egy koordinált országos felmérés koncepciójában. Ami nem volt jelen azon időben, a tudományt irányítók koncepciójában, s lehetséges eredményeivel nincs jelen a mában sem szakmai haszonnal, nem akármilyen tanulságok súlyával.^[53]

 

Zsuzsanna Erdélyi: Folk Belief and Experience of God

Zsuzsanna Erdélyi (1921–2015) was a prominent figure in Hungarian ethnography. Her name is connected with the exploration, functional definition and examination of the European connections as well as historical origin of the genre of archaic folk prayer, an oral tradition preserved by the Hungarians of the Carpathian Basin until recently. She used several thousands of prayers and songs to prove that this genre in Hungary is associated with two significant branches of late medieval religious poetry, Passion prose and Lament of Mary lyric poetry, retaining, however, traces of sacred acting, too. Her research verified that devotional poetry, considered non-existent or lost until then, flourished at a high level in Hungary as well, although there have remained only a few scattered pieces to testify so. Although the vicissitudes of history have destroyed much of our cultural heritage, the texts of the collective memory which she uncovered and documented have made the values of old times – which in more fortunate countries have been saved also in writing for subsequent centuries – enter the public domain. Published here in an abridged form, Zsuzsanna Erdélyi’s presentation summarizing her entire research activity was given in 1997, at the 39th Congress of the Hungarian Pax Romana Forum in Pannonhalma.

(2021. január 15.)