Premier: Leánder és lenszirom
Édesanyja, Krizsovánszky Szidónia is színésznő volt. A pályaválasztásában ez szerepet játszott?
– Fontos volt, de több dolog is foglalkoztatott. Gyerekkoromban szerettem édesapám fogorvosi rendelőjébe járni, megtanultam, hogyan kell kirakni a fertőtlenített műszereket, töméseket keverni. Édesanyám bevitt a sepsiszentgyörgyi színházba, amit én és a többi színházi gyerek varázslatos játszóháznak tekintettünk. A kelléktár a csodák birodalma volt, máig benne van az orromban az öltözők púderillata, szerettem a gyönyörű jelmezeket, a különleges frizurákat, az előadások előtti készülődés izgalmát. Később a teológia is vonzott. Nagyanyám, nagyapám és apám is teológiai tanulmányokkal kezdte, aztán más pályát választottak. Végül nagyon nagy hatással volt rám a gimnáziumi magyartanárom, Salamon András, aki színjátszócsoportot is vezetett. Sokan kerültünk színházi pályára vagy a színház közelébe az ő diákjai közül. Négy év alatt komoly irodalmi és drámatörténeti alapot kaptunk a későbbi színházi tanulmányainkhoz. Akkoriban alakult a városban a neves diákszínházi csoport, az Osonó is. Ezek voltak a döntő érvek érettségi idején, és akkor már csak a színi pálya jöhetett szóba. A marosvásárhelyi végzés után aztán Szatmárnémeti színházában kezdtem a pályámat, ugyanott, ahol harmincöt évvel korábban édesanyám.
Nagymamája, Nagy Olga jeles néprajzi író, népmesekutató volt, akinek híres könyvéből, a Paraszt dekameronból készített előadást. Később a meséit dolgozta át színpadra.
– Ennek a könyvnek a tréfás, szomorú, igaz történeteit nagyanyám gyűjtötte a széki Győri Kali nénitől, aki élvezetesen mesélt szerelemről, asszonysorsról, házaséletről, hitről, komolyságokról és huncutságokról, halálról… Amikor a budapesti Gór Nagy Mária Színitanodában tanítottam, szerettem volna, ha a diákjaim megismerik az erdélyi táncok alapjait, a zenét, ha találkoznak ezzel a fajta gondolkodással, nyelvvel, életszemlélettel. Egy végzős osztály vizsgaelőadásának választottuk a Paraszt dekameron anyagát, mert sok szerep- és játéklehetőség van a történetekben. Így csöppentem bele a rendezői szerepbe, szinte véletlenül. Az előadást hosszan játszottuk, visszatértek a végzősök, beálltak újak, aztán befogadta a József Attila Színház a produkciót, és pár évig műsoron is volt. Nagyanyám hagyatékát lapozgatva találtam rá a Füttyös és a sárkány című történetre, ennek alapján írtam egy mesejátékot, amit először szintén a színitanodában rendeztem meg.
Hogyan kell a gyerekeknek színházat játszani?
– Tisztán és őszintén. Nem lehet „félrematatni”, mert a gyerekek azonnal jeleznek, keményen és hangosan ítéletet mondanak, de ha jól csináljuk, beleélik magukat az eseményekbe. Emlékszem, a Babszem Jankó előadásomon Szatmárnémetiben a gyerekek majdnem megverték a rablót, amikor ellopta Babszem Jankót, és a nézőtéren keresztül próbált távozni. Mind hangosan skandálták: „Verjük meg a rablót!”. Amikor a Pinokkiót játszottuk Csíkszeredában, feljött a színpadra egy gyerek és megfenyegette a rókát játszó kollégámat, aki el akarta venni az aranyamat. A gyerekeket nagyon el lehet varázsolni, mert ők mennek a történettel, de csak akkor, ha őszintén játszol nekik. Ők még nagyon tisztán értelmezik a világ dolgait. A szeretet az szeretet, a harag az harag. A színházban pedig teljes szívből drukkolnak a jónak, a hősnek, és ösztönösen reagálnak a látottakra.
Nagyon szereti a rajzfilmeket, animációs etűdöket. Ezek is hatottak mesejátékainak a stílusára?
– Nem is lenne rossz, ha annyi dolgot és úgy tudna csinálni egy színész, mint egy rajzfilmfigura. Az egyik kedvencem Oliva, Popeye felesége. Amikor kimegy az ajtón, a lába bent marad, így kerüli meg háromszor az épületet, és újra bejön ugyanazon az ajtón. Elbűvölten nézem, milyen tömören lehet az animáció eszközeivel jeleneteket felépíteni. Ha egy kevés képzőművészeti tehetséggel meg lennék áldva, biztosan animációval foglalkoznék. A színpadi munkába az animációs filmek intenzitását, dinamikáját próbálom belopni. Keresem azokat a színpadi eszközöket, amivel ez a hatás kelthető. De a színház nem kapcsolhat soha olyan sebességre, mint a rajzfilm, az animáció…
Szilágyi Andor meséjéről azt mondta, régi vágya volt színpadra álmodni a Leánder és Lenszirom szövegét. Miért?
– Régóta hordozom a szívemben ezt a tiszta és igaz tündérmesét, többek között a nyelve miatt, amit a Csongor és Tündéjéhez tudnék hasonlítani. Nagyon sokrétű, rendezői szempontból nehéz, összetett darab. Minden megvan benne, aminek egy mesében lennie kell! A bujkáló „szörnyeteg”, a bűbájos, aki hősszerelmessé válik, a pökhendi királylány, aki megtanul szeretni – mind csupa komoly fejlődéstörténet.
A „komoly” főszereplőket kísérő szolgapár humorral teli világot hoz be a színpadra. Van királyi udvar, tündérpalota, és egy egész állatsereglet segíti vagy akadályozza Leánder és Lenszirom útját a boldog végkifejlet felé… Leánder kitaszított, mióta elvarázsolták, Bogyóval az erdőben él, ez az otthonuk, ahol harmóniában léteznek az állatokkal, a bokrokkal, fákkal. Amikor vihart kavarnak, azt nem bűbájjal teszik, hanem pontosan tudják, melyik faágat kell megérinteni, hogy az egész erdő megmozduljon. Egybefonódnak a természettel…
Márkó Eszter is otthonosan mozog a természetben? Erre tanítaná a gyerekeket?
– Én sajnos nem élek ennyire közel a természethez, mint Leánder. De vonz ez a téma, érdekelnek például az erdei iskolák, nagyon sokat olvasok erről, vannak barátaim, akik ezzel foglalkoznak. Nagyon fontos lenne a gyerekeket úgy tanítani az életre, hogy közben tudjanak az erdőben tájékozódni, forrást találni, tüzet gyújtani, felismerni az ehető gombákat. Hogy ismerjék és óvják a természet minden csodáját. És élvezzék a mesék világát.
Kulcsár Edit
(2020. szeptember 16.)