Emlékezés
Hogy élte meg, hogy a Nemzet Színésze elismeréssel olyan figyelem irányult önre, mint eddig sohasem?
– Nagyon vegyes érzelmeim vannak ezzel kapcsolatban, meg is lepődtem egy kicsit. Az a felhajtás, ami ezzel jár, távol áll tőlem, belőlem nagyon rossz sztár lett volna. Az nem bánt különösebben, hogy sokan megkérdezik, ki ez az ember? Miért nem egy ismert színészt választottak? Ilyenekre nem is figyelek oda. Irigység mindig is volt és lesz is, bár nagyon nagy bűnnek tartom.
Tehát akkor most örül annak, hogy mégsem Budapesten volt színész?
– Örülök hát! Debrecent már akkor megszerettem, amikor diákkoromban elolvastam Mikszáth A két koldusdiák című művét, és akkor elhatároztam, hogy én egyszer Debrecenben fogok élni. Ez sikerült is! Itt maradtam, holott hívtak sok helyre, Pestre is, de az egyik színház tizenkilenc, a másik egy híján húsz. A színház mindenütt egyforma. Rossz színház nincs is, mert az bezárna. Debrecent néha szeretem, néha gyűlölöm. Szabó Magdának sok mindenben igaza volt: van ennek a városnak valamilyen furcsa, ambivalens vonzása.
Pár évvel ezelőtt úgy fogalmazott, hogy még ötven év után sem tudja, mi is ez a szakma valójában. Azóta közelebb került a megfejtéshez?
– Nem. Csak azt tudom, hogy kutya nehéz ez a pálya. Kegyetlen. Ahhoz, hogy az ember ennyire kitárulkozzon, igazán őszintének kell lenni. Ezt nem lehet megfejteni, próbálták már sokan, de nem sikerült. Én is sokat törtem már a fejem, de nem tudom megmondani, mi kell a színészethez. Néha próféták vagyunk, néha egy kicsit olyanok, mint a prostituáltak, hiszen kell valami „aberráltság” ahhoz, hogy egy férfi akár nőt, vagy egy nő férfit is tudjon játszani a színpadon. Szeretet nélkül biztosan nem megy, nagyon rossz emberből nem lesz jó színész, ez is biztos. A régi vándorszínészek micsoda küzdelemmel játszottak, pénz nélkül, egy-egy tojásért, kenyérért, miközben vitték a kultúrát mindenhová. Lehet, hogy ma is így kellene.
Van olyan, amit nem tudott megszokni ezen a pályán?
– Még mindig, ennyi év után sem tudom megszokni azt a helyzetet, hogy be kell menni a színpadra. Nem tudom, miért, de mindig fájdalommal, kínlódással jár. A jó kínlódás persze megéri.
Mitől lesz valakiből jó színész?
– Hatalmas akaraterő kell hozzá. A tehetség önmagában nem sokat ér. Szerencse, akarat, munkabírás. Gyerekkoromban nem tudtam rendesen beszélni, hadartam, dadogtam. Most meg azt mondják, az egyik legszebben beszélő színész vagyok. Az biztos, hogy a beszéd rengeteget számít, ha azt nem értik, teljesen mindegy, mit csinál az ember. Manapság sokszor motyognak, maguk elé beszélnek, elnyelik a szóvégeket, rosszul ejtik a mássalhangzókat, ez nem jó. Szomorúan látom, hogy sokszor egy-egy közepes képességű ember is remekül elboldogul ebben a szakmában, miközben nagy színészek tönkremennek lelkileg.
Mi lett volna, ha marad az eredeti elképzelésnél, és testnevelő lesz? Megbánta valaha, hogy nem így alakult?
– Nagyhegyesen lettem volna testnevelő tanár, vagy bekerültem volna Debrecenbe, nem tudom, de az biztos, hogy a feleségemmel találkoztam volna. Nem bántam meg, hogy színész lett belőlem, az élet ide sodort. A szüleim nem mondták meg, hogy mit csináljak, mentem a magam feje után, és ez lett belőle. Úgy lettem színész, hogy nem is láttam soha színházat. Főiskolásként jártam először a Nemzeti Színházban, ahol Csiky Gergely Buborékok című darabját játszották, óriási szereposztásban. Bessenyei Ferenc, Szörényi Éva, Gózon Gyula, Makláry Zoltán, Balázs Samu, Tompa Sándor, micsoda színészek voltak! Furcsa volt arra gondolni, hogy lehetek én is ilyen színész, ha kitartok. Talán majdnem sikerült.
Meg sem fordult a fejében, hogy most már pihenni kellene?
– Dehogynem, de nem tudok mást tenni, játszom, amíg lehet. Az Én, Károli Gáspárt még szeretném eljátszani a Nemzeti Színházban. Mondjuk, ehhez fizikálisan nagyon össze kell szedni magam, mert a színpad borzasztó nagy igénybevételt jelent. Mondtam már, hogy nekem fájdalmas színpadra lépni, bár az is igaz, hogy amikor fölmegyek, akkor minden fájdalmam megszűnik. Még egy pár évig szeretnék téblábolni a színpadon.
Ungvári Judit
Molnár Gál Péter: Aranyszájú Kóti Árpád
„Nyelvünk romlandósága idején Kóti Árpád Khrüszosztomosz, az aranyszájú, a tisztaszavú színész. Nem feltornásznia kell a hatás eléréséhez hanganyagát, hanem kemény kézzel tartani az égre rúgtatni kívánó szavakat, hogy a köznapi hordozással érvényesítse az ünnep áhítatát.
Ilyenkor hasonlatokért kapdos az ember. Orgonazene Kóti színpadi dikciója? Kamarazene? Egymagában szimfonikus zenekar? Színházi misét celebrál? (…)
Az a szakmája, hogy a magyar és a világirodalom alakjainak valódi életet adjon. Műfordító: mai emberi valósággá fordítja a régmúlt árnyalakjait. Vért fakaszt a papirosból. Iparosa annak, miként kell lenyűgöznie a játékára jegyet váltó embereket. Nem csap ebből a színpadon nagy hűhót. Csupán önmagát adja. Mindazt a gyönyörűségeset és rútat, nagyszerűt és esendőt, amivel rendelkezik. A legnehezebbet hozza létre a közönség előtt: őszinte minden este.”
(2019. november 19.)
