Szívének gyöngyházát, lelke Iluskáját hívogatja Jancsi, a pázsit fölött (sic!) heverésző juhász, a János vitéz első énekében, mégpedig sikerrel, mert Petőfi néhány sorral odébb már így zárhatja az éneket:
Kicsalta a leányt édes beszédével,
Átfogta derekát mind a két kezével,
Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor,
Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor.
És a kalandok még csak most kezdődnek...
Vidnyánszky Attila kalandja a János vitézzel 2014. március 07-én kezdődött a Nemzetiben, akkor mutatta be színházuk Petőfi Sándor nagyszerű költeményét. Azóta százszor, a próbákat is számítva ki tudja hányszor játszották le a művészek az előadást, egyre nagyobb sikerrel. Egy hatvanötezres városnyi közönség, többségében ifjú ember élte át Jancsi kalandjait, indult hazafelé csillogó szemekkel... és valószínűleg sok ezren voltak köztük, akik számára ez volt az első, de biztosan nem az utolsó színházi élmény.
A János vitéz a színészek számára is kaland. A fiatal, még egyetemi diplomájuk előtt álló művésztanoncok számára ez az előadás a mélyvíz, az első igazi nagy próba, sok-sok változással, tömegjelenettel, kellékek százaival, gyorsöltözéssel, színfalak mögötti hatalmas rohanásokkal. Szinte mindenki játszott már az előadásban, és dolgok, előjegyzések mai állása szerint még több generáció, osztály próbálhatja ki magát benne.
A 100. előadás végén kis ünnepet tartottunk. Sok korábbi szereplőt és alkotót is a színpadra invitált Szabó László kommunikációs manager, és Vidnyánszky Attila igazgató, miközben a kijáratoknál, mézeskaláccsal megpakolva, nézőteres kollégáink készülődtek, hogy a színészek közreműködésével megjándékozzák a hazafelé tartókat.
-eosz
(2018. november 6.)